2011. február 12., szombat

Filozofálgatás

Nézz meg egy embert – ott térdel a körülmények előtt.
Nézz meg egy varázslót – ott térdelnek előtte a körülmények.(Duncan Shelley)

Ki vagyok én? Valahol bent van egy mag, egy eredendő, örök Valami, ami nem személy, nem személyiség, hanem Én vagyok. Én a lélek. Aki ebben a testben élem ezt az életet, amit most kell. Nem ismerem a miérteket, miért pont itt, miért pont így és miért pont most, de nem is ez most a lényeg.
Lettem aki most itt ül és ír. Mi a személyiség? A velünk életünk során történt dolgokra, eseményekre egy folyamatosan fenntartott reakció.
Van aki ezen átevez könnyedén, mindenféle káros mellékhatás nélkül, van aki valahol megreked, és egy bizonyos reakciót tart fenn, akkor is mikor az a körülmény már megszűnt réges rég.
Példa:
Irtózom a bogaraktól. Elviselem a jelenlétüket, de ne érjen hozzám.
Egy hangya se. Katica se. Semmi.
Tudom, hogy irreális vagyok, mert mit árthat nekem egy teszem azt kis hangya vagy tücsök, de mégsem érek hozzá. Ha elrepül mellettem egy zizegve, akkor pedig kiráz alaposan a hideg.
Ok (szerintem):
6 éves voltam, mikor szüleim elváltak, és felköltöztünk nagymamám panellakásába újpalotára. (ami egyébként köztudottan egy régi mocsaras terület feltöltése és beépítése)
Csótányövezetbe. Pár évig laktunk ott, de az elég volt a bogárundor kialakulásához.
Hiába jöttek a rovarirtók, sosem sikerült kiirtani. Sőt, mikor elköltöztünk onnan, az új lakó mesélte, hogy a mi szobánk tapétája alatt volt a legtöbb.
Hozzá jön még az éves dömsödi nyaralás is, ahol az udvaron pumpálós vízcsap volt, arról töltöttük slagon át a kis medencét, és a kútnál rajzottak a méhek, darazsak. Nagyon féltem tőlük, a felnőttek, pedig bölcs szakértőként ijesztgettek is, nem elég, hogy azt mondták, ha nem pumpálom én is a vizet, nem mehetek a medencébe. (ami azért nem volt annyira ijesztő, lévén a Duna-part közelsége)
Jelen:
Ezt az undort igyekszem nem kimutatni, nem akarom hogy a gyerekekre ragadjon az én irreális félelmem, de Szabolcs is nagyon félt két évesen nyár elején mindentől ami repült, aztán ahogy haladt a nyár megszokta, következő nyáron még előjött, azóta nem.
Most Szili aki fél, már néha felbukkan egy-egy légy, azt nem tolerálja, gondolom ahogy egyre több lesz az udvaron, megszokja majd.
Főképp, hogy eszünkbe sem jut kényszeríteni, vagy ijesztgetni.
Lényeg:
Igyekszem én leküzdeni, tudom, hogy miért van, tudom, hogy irreális, de ami ennyire mélyről fakad, hiába ismerjük a forrást, nehéz megállítani.

És én tudok itt élni, nem zavarnak a bogarak, tisztában vagyok vele, hogy éjjel egy-egy át is kel az ágyamon, és ez nem zavar, csak ne tudjak róla, ne érezzem.
De van akinél ezek az irreális reakciók sokkal komolyabbak, sokkal jobban kihatnak a napi életre, pedig egy régi reakció él csak tovább.
Vegyük például azt, aki egy adott problémát csak alkohol fogyasztással tud kezelni. Azaz nem is kezeli, hiszen az hogy leissza magát nem szünteti meg a problémát. Mindegy, xy példaember ennyit tud csak tenni. Leissza magát, mert... mondjuk köcsög a főnöke és piszkálja. A pia részben oldja a feszültséget, az, hogy utána elszédül és már gyomoridege van tőle az nem számít, mert a pillanatnyi kellemes melegség ezt feledteti.
Ez marad meg benne akkor is, amikor már nincs meg az adott főnök, rég más munkahely van, jobb főnökkel, de a munka utáni iszogatás megmaradt.
Így válik szép lassan szokássá, (ami azért nem egy fóbia, és nem könnyű leszokni róla) amit előbb-utóbb haza is visz, ahol ezt vagy elviselik vagy nem.
Egyébként így, ahogy leírtam jöttem rá, ez is a saját életem valahol, mert apám volt ilyen helyzetben.
Más kérdés, hogy sosem lett jobb munkahely, mindig a bátyja volt a főnöke, mikor megszűnt a műhelyük, utána már annyira leamortizálódott, hogy nem igazán dolgozott, max alkalmi munkákat.
Meghalt már rég, ki lehet találni, halálra itta magát.
Lényeg:
Magunkba nézve, szerintem sok ilyen kisebb feleslegesen fenntartott reakciót tudunk felfedezni, amiket azért lehet kezelni, szerencsésebb esetben leküzdeni. Csak fel kell ismerni irreális voltukat, és felismerni, hogy a reagálásom egy-egy helyzetben nem is idevaló, hanem valahová a múltba.

Csak egy réges-rég eltűnt és elfeledett múltbeli körülmény, aminek megadom magam a jelenben, sok esetben keserítve az életem és másokét.

Milyen irreális reakciód tudatosul?
Hogy kezeled?
Érdekelnének a vélemények is a témáról.

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Ha a véleményed nem titok, a neved se legyen az :) Tisztelj meg az aláírásoddal.

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...