2011. október 21., péntek

Reggel az erdőben

Már lerakta a gyerekeket az óvodában, elment a boltig, de rájött, nem is kell semmi, így aztán haza indult.
Hogy a hazautat lerövidítse, az erdőn át sétált.
Pár perc után észrevette, milyen feszülten kapkodja a lábát, pedig semmi sietős dolga nem volt.
Nem számított ha kicsit lassabban halad, hisz akkor is öt perc a hazaút, ha lassan megy.
Ha pedig meg-megáll kicsit, akkor is negyed óra és otthon lesz.
Így aztán lelassult, elkezdett kifelé figyelni, minden fát megszemlélt, hallgatta ahogy iszik a Föld.
Az előző napi eső nedve, elkeveredve a hajnali harmattal, még a növényeken csillogott.
Különös hangja volt a földbe szivárgó víznek, tényleg mintha inna a Föld.
Hát még mikor elkezdett melegedni az idő és párolgott a fű fölött a víz.
Gomolyogva száll ilyenkor felfelé a pára, olyan ködszerűen.
Nagyon szép volt.
Megleste a szarvasok hátrahagyott jeleit is.
A vizes és saras úton látható lábnyomokat, a múlt héten még tartó bőgés és viadalok következtében letarolt aljnövényzetet, és a vaddisznó lábnyomokat.
Mélyeket lélegezve szívta be a nedves őszi avar illatát, amit annyira szeretett. Próbált az erdő erejéből és nyugalmából magához venni, abból a nyugalomból, ami a változásokat oly könnyedén viseli, a sebeket begyógyítja, folyamatosan képes megújulni, mégis állandó.
Mindig ott van, mindig nyugalmat és erőt áraszt, nem veheti el tőle ezt senki.
Bizony, gondolta, nekünk embereknek van mit tanulni.
Kis szellőktől is eldőlünk, lefekszünk végleg, de a fák túlélik a nagy viharokat, hatalmas szeleket is.
A lehullott ágaik helyébe újakat növesztenek, a sebeket begyógyítják, és emellett szolgálják a természetet.
Önzetlenül.
Idáig jutott, mikor elért az útig, ami már ember épített.
Rátért, és a madarakat hallgatta.
Szegény cinkék már érezhették a telet, mert olyan kétségbeesetten gyűjtögettek.
Csiviteltek egyfolytában a nagy fák tetején, némelyik ilyen fa olyan volt mint egy-egy központi pályaudvar.
Pár napja már bekocogtattak az ablakon is, ezért kiakasztották a körtefára az előre megvásárolt madárétkeket.
Tavaszig ilyenek szokták díszíteni a kerti fákat, meg szalonnabőrök.
Igazi karácsonyfák voltak a madaraknak.
Teli ajándékkal.
Ilyentájt már a hollók is közelebb jönnek, nem annyira a lakatlan területek fölött szállnak, már berepülnek a házak közti területekre is.
Sőt lentebb repülnek, egész közel, pár tíz méternyi magasságban a házak fölött.
Errefelé a tél is ilyen élményeket tartogatott.
Meg sokkal hidegebbet, mint a városban, de nem bánta.


2 megjegyzés :

Ha a véleményed nem titok, a neved se legyen az :) Tisztelj meg az aláírásoddal.

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...