2011. november 2., szerda

Elfogadás

Nehéz ügy. Főleg önmagunkkal szemben. Bizony, az ember érdekesen van felépítve.
Bárkit hamarabb fogad el, mint önmagát. Hiába keres folyton mentségeket, miért nem változtat ezen vagy azon, akkor is utálattal vagy jó esetben szájhúzással nézi a tükörképét.
Nem fogok arról beszélni, milyen fontos önmagunk szeretete, mert ezt szerintem tudja mindenki.
Volt egy könyv, Louis L. Hay-től, ahol voltak nagyon érdekes gyakorlatok. Az egyik, hogy a tükörben mondjuk magunknak: "szeretlek, szép vagy, elfogadlak olyannak amilyen vagy"
Tessék kipróbálni, nem könnyű őszintén megtenni.

Elfogadás.
Mozogni kéne, netán fogyni is, mert egyre nehezebb elfogadni ezt a képet.

Van akinek 2 kiló a felesleges, van akinek 20 vagy még több. Mindegy.
Ha nem megy, ha fáradtak vagy lusták vagyunk ehhez, ha nincs idő, akkor ne utáljuk azt, akinek a testében lakunk, mert az csak problémákhoz vezet.
Akkor gyakoroljunk elfogadást, és inkább próbáljuk szeretni azt a kicsit vagy nagyon túlsúlyos embert, és kicsit talán könnyebb lesz.
Esetleg elvezet a mozgás kezdetéhez is.
Aki soványan, normál alkatúan nőtt fel, sokkal nehezebb szerintem, mint aki mindig is duci volt.
Most olyan vagyok, akiket régebben nem fogadtam annyira el. Mások voltak.
Ducik.
Így van ez, a gyerek s a kamasz másképp néz a másra.
Ritka aki nem, kevés olyannal találkoztam.
És bár én vékony voltam és átlagos, mindig volt bennem valami ami mássá tett.
Nem nagyon, mert mindig voltak barátaim, de azért nem a legmenőbbek közt voltam.
Sosem fogadtak el igazán, így az önelfogadást is nehéz lett volna elsajátítani.
Kaptam egy adag kisebbségi komplexust is, részben a családtól, részben azt hiszem ezzel születni is kell.
Na így, hogy önmagamnak sem vagyok az igazi, így nem lehet másokat sem teljes mértékben elfogadni.
Aki pedig önmagának ellenség, annak mindenki az egy kicsit.
Ördögi kör ez, csak tudatossággal lehet kitörni belőle.
Sok-sok idő alatt. A gyakorlat teszi a mestert, mondják, de minek kéne rosszul gyakorolni a dolgokat?
Meg kell csinálni, jól.
Hű, de könnyű mondani.
Kérdések, amikre magunknak kell válaszolni.
Jó ha utálom magam?
Jó ha nem utálom, de nem is szeretem magam?
Jó utálni az egész világot?
Jó mindenkit szebbnek/jobbnak/okosabbnak látni, mint magamat?
És ezért nem szeretni?
Vagy a kegyeit keresni, és szinte behódolni neki?
Jó így ez a világ?

Tudjátok, mindenki irigyel valakit.
Egyszerű dolog, írtam már erről.
Mindenkinek az életében vannak jó és kevésbé jó részek.
Amit én magamnál rossznak látok, az lehet, hogy más szerint irigylésre méltó.
És így tovább, körbe-körbe.

Nehéz ügy ez, ezzel kezdtem, nincs is végkövetkeztetésem.
De foglalkozni kell vele, mert önmagunk nem szeretése vagy utálata tényleg bajt okoz.
Addig mások szeretése sem fog menni, és megöl lassan minden kapcsolatot az, hogy el sem tudjuk képzelni, hogy minket lehet szeretni.

5 megjegyzés :

  1. Tetszik ez az írás! :) Magvas gondolatok!

    Marha nehéz az elfogadás szerintem, nem is megy könnyen... Bár ez inkább női probléma szokott lenni. :)

    VálaszTörlés
  2. Egy ponttal vitatkoznék. Szerintem ha önmagamat nem tudom elfogadni, ha látom magamban a hibát, amivel próbálok megküzdeni, az pont erősítenie kell az elfogadást. Mert sorstársnak érzem tőle a másikat, hogy neki is van, nem csak nekem. Így máris elfogadóbb vagyok.
    Persze igen, magamból indulok ki. :)

    VálaszTörlés
  3. Az én szemszögem: ami magamban nem tetszik, és látom nálad is, az nem feltétlen visz az önelfogadás felé. Sok ember úgy van ezzel, hogy jó-jó, neki is görbe a lába, de nekem görbébb. Hogy ilyen hülye példával éljek :))
    Aztán ott van az is, hogy látom nálad, te ezt elfogadtad, így is lehet élni, ettől még a világod szép, akkor az már közelebb visz.

    És nem női probléma ez. csak mi beszélünk róla. Mitől olyan frusztráltak a pasik? Nekik is megvannak ezek a gondjaik. Pont olyanok, mint nekünk.
    Csak nem férfias erről beszélni.
    Női picsogás :D

    VálaszTörlés
  4. Lehet, hogy kétféléről beszélünk, én arra gondolok, hogy nekem görbe a lábam, még görbébb, mint neki, de görbe lábúak vagyunk mindketten, nyitok neki egy ajtót a nagy orra ellenére is, mert sorstársak vagyunk. Sőt, egy nem görbelábú de nagyorrút is közelebb engedek magamhoz, mert látom, hogy neki is gondja van. Elfogadom a nagyorrúsága ellenére, holott igaziból nem is tudom, milyen nagyorrúnak lenni. Vagy azt hiszem, hogy nekem nem is nagy az orrom :D
    Csak hogy maradjunk testi példáknál...
    Szóval én erre a vonalra értettem az elfogadást, megértést. Lehet, hogy te másra gondoltál

    VálaszTörlés
  5. Igen, igazad van ebben.
    A te gondolatod folytatom, hogy a látszólag gondtalant csak akkor engedem közelebb, ha azt látom maximálisan elfogadó önmagával szemben, és nem tolja előtérbe a "tökéletességét".

    És egyre inkább úgy látom, szülői példa alapján tanuljuk mások elfogadását is. Részben.
    Példa:
    anyám így különbözteti meg az embereket: az a dagi, az a szemüveges, az a görbe lábú, hogy a testi példáknál maradjak.
    Gondolom így volt ez mindig. Sajnos mintakövetés van, de azért akad tudatosság is. Nem mondtam ilyeneket a gyerekeknek sosem.
    De más gyerekek mondanak. Mert a fiam jött már az oviból, hogy nem tetszik az XY leány, mert dagi. Mondom anyád is édesem. De te az ANYU vagy. Akkor jön, hogy elmagyarázom, nem a külső számít, attól még ő nagyon helyes kiscsaj, és biztos jó fej is.
    Nehéz ügy ez :))

    VálaszTörlés

Ha a véleményed nem titok, a neved se legyen az :) Tisztelj meg az aláírásoddal.

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...