2011. március 29., kedd

Szili a (szét)szerelő

Egyelőre még csak szétszed (bár egyszer egy golyóstollat össze is szerelt), de mindent, ami szétszedhető.
Ha nagy a csend, biztos, hogy épp ügyködik, illik ránézni.
Tegnap áldozat lett a DVD távirányító, amit össze tudtam rakni. Mert bár a készülék épp haldoklik, de amíg pici élet van benne nem akarok másikat venni. Tehát enyhén szólva rosszul lettem, a távirányító fölött szendén mosolygó kisfiamtól.
Utána kipróbáltam egy nemrég levizezett billentyűzetet, kiszáradás után működik-e,
Őfelsége látta, ahogy tompa késsel lepattintok egy billentyűt, utána atomjaira szedte a nekiadott működésképtelen darabot.

Toll, távirányító, bármilyen, csavarokat tartalmazó dolog, bármi, amin gombok vannak, amit ki lehet nyitni, be lehet csukni, ezek közül semmi nincs biztonságban.
Tegnap még kiskanalat próbált az ajtó zárjába tömködni, ma pedig a varrógépem nézegette. Én pedig a szekrény tetejét nézegettem, mit kell onnan elraknom, hogy a varrógépem odaférjen.
Vannak ám családok, ahol a számítógép simán túlél akár két gyereket is, úgy, hogy a földön van tartva. Esetleg letörik egyszer-egyszer a lemez tálcája, de más, komolyabb nem. Én ezzel nem is próbálkoznék.
Még régen, Kira babaidejében szét kellett kapnom a videót, amiben mit ad Isten, ruhacsipeszt találtam. Úgyhogy én ezeket a dolgokat inkább látószögükön kívül helyezem. Mármint a kicsiknek. De Szilike ügyes gyerek, elbírja a jó nehéz hokedlit, odaviszi a szekrényhez, és eléri a dolgokat.
Nem akarom én az ilyen törekvéseket akadályozni, támogatom őket, abban, amiben ügyesek, de vannak azért határok.:D
Támogatjuk az eszközhasználatot, Szabolcs is Szili is 2-3 éves kora óta tudja hogy kell szöget, kalapácsot használni, ismerik a csavarhúzót és a működését, de ettől persze az aggodalom nem oszlik el olyan könnyen.
Mert ezzel nem feltétlen jár együtt az óvatosság.
Szabolcs például az öltöztető tetejéről simán kivette Líviát a kiságyból, és ott állt vele a méter magasban.
Vagy Kevin, aki csinált már 2 éve íjat, próbálkozott tutaj és síléc készítéssel is.
Kovácsolt már drótgubancból dísztárgyat, ha azt mondom neki, ne csináld, mert azt nem így kell (pl. síléc), nem számít, akkor is meg kell valósítania, amit eltervezett. Egy deszkára rossz cipőt szögelt fel, és kész volt. Akkor volt 7 és fél éves.
Mostanában botokat hántol és farag.
Meg fát aprít.
Visszatérve, vannak dolgok, amik teljesen kívül esnek Szili látó és érdeklődési körén, mint például a nyomtató vagy monitor, de azért épp elég sok minden érdekli.
Igaz, a rossz videót és rossz DVD játszót én adtam oda nekik nyáron, hogy nyugodtan vizsgálják meg belülről is, meg van egy csomó rossz mobiltelefonjuk is.
Mostanában a használni már nem tervezett gofrisütőt nézegeti, és lassan lesz ismét egy halott DVD...

2011. március 26., szombat

Én a fodrász

Iskolás koromban szerettem volna fodrász lenni. Nos, a tanulmányi eredményem nem tette ezt lehetővé, esélyem sem volt, hogy bejussak az egyetlen magyar fodrász suliba.
Nagyon már nem bánom, de hajat vágni mindig szerettem. Iskola híján a családon gyakoroltam. Születtek a kezem nyomán érdekes hajzatok.
Volt az öcsémnek bili feje, akkor kb.6-7 éves unokahúgom hosszú haját, gondoltam feldobom, ne legyen olyan unalmasan egyforma hosszú, legyen lépcsős! Szegény keresztanyám sírógörcsöt kapott mikor meglátta, de a fodrász is.
Maradt szegénykének nyakig érő pici haja, a szép hosszú helyett.
Ezután sok-sok évig csak fiú hajakat csináltam, nőit max. festettem.
Közben a fodrásznál mindig figyeltem, lestem a technikákat.
Idegesített is, mikor rövid hajam volt, és a z egyik fodrász nekiállt géppel! vágni. Nem egyben tolta le, hanem rendesen tincsenként, de géppel és nem ollóval.
Mondtam neki, csavard össze tincsenként, és ritkító ollóval vagdosd meg az összetekert tincset, hogy ne legyen ilyen egybe mikrofon fej, de nem. Mintha nem neki vauztam volna. Őt nem látogattam meg többet.
Pár éve vágom a sajátom, de az is sima egyforma hosszúságú, nem egy bonyolult valami.
Kira szeretne egy ideje tépett hajat, ma bele is vágtunk.
Leszedtem egy házi hajvágás oktató könyvet, átnéztem, hogy kell azt a hajat amit akart, és megcsináltuk.
neki tetszik, szerintem is jó lett.
Kicsit kunkorodik, de nem veszünk hajvasalót.:)

2011. március 24., csütörtök

Hagyjanak békén!

Jön ma a postás, előtte-utána negyed órát ugatnak a kutyák.
Én elhiszem, hogy annak, akinek nincs, nem fejlődött ki az a fajta toleranciája, ami a kutyaugatás elviseléséhez kell.
De miért kell emiatt pampogni? Miért kell olyanokat beszólni (persze nem szemtől szembe), hogy biztos nem adnak nekik enni, biztos nincs vizük.
Naponta esznek a kutyák, ha sok a maradék akkor kétszer is, figyelünk, hogy télen táplálóbbat kapjanak, mindig van egy jó nagy láda vizük, sőt cseréljük is!
És mégis ugatnak, ha jön valaki az utcán? De nem ez a dolguk?
Az tény, hogy nem illünk ide. Nem vagyunk földművelők, nincs idő kapirgálni sajnos, sőt a kertbe sem jutok ki minden nap.
Mi itt nem egy kész szépséges kertecskét kaptunk, amit lelaktunk, hanem egy rohadtul lelakott lepusztult kertet, évek óta nem megművelve, amit más már biztos rendbe hozott volna, nekünk nem jött össze.
Hol ezért, hol azért.
A füvet nyírjuk, több mint a felében, ami leszámítva a házat még mindig bő 400 nm.
Nincsen a házunkban élére vasalt rend, nem vagyok takarító mániás, egyszerűen sok embert látok el, gyakorlatilag egyedül. És pihenésképp le szoktam ülni vagy ide, vagy ki az udvarra. De mindig van mit csinálni, és a kertig nem szoktam eljutni.
Ez van. Nincs kikapálva a virágoskert? És?????
Gondolom az embernek be van határolva a sorsa, miszerint kedvelt vagy nem kedvelt egyénként éli le az életét.
Hát én a nem kedvelt vagyok.
Mindig is azt hittem, engem nem lehet szeretni, bár azért a gyerekeim tudják, hogy kell.
Én nyitok a világ felé, pozitívan gondolkodom, jó jeleket bocsátok ki, a világ mégis zárva van nekem.
Igaz, nem vagyok nyalis. Azt az ismerőst, akiben annyi a gyűlölet, amennyit még sosem láttam, aki annyira negatív, hogy tényleg mindenben a rosszat látja, az kifelé, a világ felé behízelgő. Ő állandóan panaszkodik, kedveskedik mindenkinek, közben pedig utálja még saját magát is. Sajnálják, támogatják, biztos kedvelik is. Nem irigylem, csak fejtegetem, én nem tudok ilyen lenni.
Az pedig, hogy a szomszédok sem szeretnek, mert ugat a kutya és gazos a virágoskert, őszintén szólva lesz**rom!!
Nem nekik élek, nem érdekel a továbbiakban.

2011. március 21., hétfő

Első tavaszi napsugár és gügyögés

Nem tudom, ez-e az oka, vagy a Huminiqum, de kivételesen jól ment ma a házimunka.
Itt most nem a mennyiségre gondolok, hanem arra, hogy sajnos én minden elvégzendő feladatot egyszerre akarok csinálni, egyszerre akarom, hogy kész legyen, és ebben nehéz fékeznem magam.
De ma ment. Sorba állítottam az elvégzendőket, egyszerre csak egybe kezdtem bele, és nem hagytam magam legyűrni olyan hatalmas agyi feladatok által, hogy mit is főzzünk, ami mindenkinek megfelel.
Szilivel még az előkertben is dolgoztunk kicsit, gereblyéztünk a kocsibeállónál, kivittem neki a kis asztalt meg egy széket, ő ma ott étkezett.
Ezek előtt, mikor a fürdőt takarítottam, örömmel fedezte fel, hogy a kád előlapja levehető, és megtalálta, hol folyik le a túlfolyóból a víz.
Gyanítom, fog még ennek a szerelésével próbálkozni.
Kapott tőlem kölcsön egy fogót a húsforgató eszközöm helyett (mosogatásnál szerezte), amivel mindent megszerelt. Kukát azzal nyitotta, mikor vittem valami szemetet, de később visszaszereztem.
Mikor végeztem a mosogatással, kiakadt, mert akart jönni, de lemaradt. Ez rosszul érintette, egész pontosan hisztizett, ezért úgy tettem, mintha lenne még pár pohár, amit ő vihetett a szárítóra.
Délután, mikor Lívia felébredt, sétáltunk egy rövidet, mert a kiscsaj folyton ki akart mászni a kocsiból.
Előtte már sétáltattam (lábon) az udvaron, így bejöttünk.
elvetemült tésztaevők
Eszegettek együtt a földön ülve Szilike maradék zöldséges tésztájából, (tálból) bár mikor Livi megunta, akkor már szétdobálta, míg észre nem vettem.


Majd a fásláda mellé ülve annak a tartalmát vizsgálgatta, és szórta ki. Közben nézett rám, mintha kérdezné, tán valami probléma van?
fapakoló


Sokat gondolkodtam arról, miért van, hogy egyes emberek, gügyögnek a kicsi gyerekeknek.
Így rosszul tanul meg beszélni, utána pedig lehet kisegítőbe vinni. Ami durva szélsőség, de láttunk már ilyet. A gyerek egyébként is azt hallja, amit mondani akar, csak magától nem biztos, hogy úgy tudja tartani a nyelvét vagy száját, ahogy kell.
Szabolcs által kb. egy éve, még a cukor meg a tükör ugyanúgy hangzott.
Szili mondott ma ilyet, ami félreérthető, - konkrétan: Livcsi neki Lifti - én visszakérdeztem, mi az a lifti, ő pedig, Livcsi, nem érted? Tehát ha ők rosszul mondanak egy betűt, nekünk jól kell mondani, nem szabad gügyögve utánozni, mert marhára nem értik, mi van.
Én egyiknél sem csináltam ezt, Anyám szokta, de rászólok.
Mondjuk nem értem, miért nem jegyzi meg, nem gügyögünk.

Mindent összevetve, jó nap volt,

2011. március 20., vasárnap

Pár apróság

Én lehet, hogy furcsán gondolkodom, de nem mindig értek bizonyos dolgokat.
Például, akivel csókolózok, annak miért ne használhatnám a fogkeféjét? Mitől undorítóbb az, mint a nyálcsere?
Vagy nemrég hallottam itt egy csajtól, hogy most teregette ki a nagymosást, és vendégek jönnek.
A vendégek nem mosnak? Vagy ruhát nem hordanak?
Szerintem ezek és az ehhez hasonló dolgok rendkívül álszentek, és teljesem felesleges foglalkozni velük.
Van az illem, oké. Nem illik az utcán pisilni, és a gyereket sem tenném tisztába egy étteremben, de mikor etetni kellett, akkor diszkréten szoptatni, miért ne? Én először ilyet 10 évesen láttam a Skála áruházban egy arab nőtől, és furcsa volt. De ő teljesen kitette a mellét. Én csináltam magamnak szoptatós felsőket, amik teljesen takarták az eseményt.
Főleg, hogy az emberek akkor is megbámulnak, ha sírni mer egy gyerek. Más gyerek tán nem sír? Nem hisztizik? Vagy csak mikor másé csinálja, akkor el lehet felejteni, hogy az övé pont ugyanilyen? Vagy megbámulni valakit, mert rákiabál a gyerekre.
Anno, vezetés közben nagyon utáltam a bevágódó, fékezgető, mittudomén milyen sokféle barmot. A középső ujjam használtam is sokat.:D
Aztán egyik főnököm elmesélte, látott ilyet egyszer, akinek bemutattak, elővett egy bézból ütőt, és elindult a mutogató felé. Plusz láttam Michael Douglas Összeomlás című remekét is, hogy megváltozzon ez a hozzáállásom, és elismerjem, fogalmam sem lehet, mi lakozik abban, akinek én mutogatnék.
De ugyanígy, engem ne bámuljon meg egy saját magát mindenkinél jobbnak hívő sem, mert hangosabban szólok a gyerekemre, aki épp a parkolóban rohangál.
Ez is álszent dolog.
Mindenki mondhatja, az én gyerekem nem csinál ilyet, ő olyan kis szófogadó.
Ja, ezt ismerem.
Van öt gyerek, mind más beállítottságú.
Szabolcs a középső, folyton mozgásban van. Ha más nem, akkor a szája.
Legutóbb őt vittem a nagy bevásárlásra, amit a barátnőmmel ejtünk meg. Hétvége lévén, az ő két gyereke is jött, lánya egyidős és hasonló viselkedésű, mint Szabolcs.
Krisz maradt itthon a többi gyerekkel, szerintem nekem a Szabolccsal fárasztóbb napom volt, mint neki a néggyel.
Az utolsó helyen, ahová mentünk, ő és Szandra, Kati lánya, végig rohangáltak, de már mindketten olyan fásultak és fáradtak voltunk, hogy nem foglalkoztunk velük.
Itt jön az, hogy a külső szemlélő azt hiheti, úgy általában letojjuk a gyerekeink, pedig nem.
Nem lehet minden gyereket nevelni, erősebb egyéniségeket nem lehet megváltoztatni, úszni lehet az árral,  mint például, ha olyasmit akarnak, nagyon, amit mi nem, megkérdezik ezerszer is, hogy csinálhatják-e, te nemet mondasz, elmagyarázod értelmesen, miért nem, majd egy óvatlan pillanatban
észreveszed, megtette. Ezt még anno Kevinnél állapítottam meg, ő igazából nem engedélyt kér, hanem így, kérésként közli, mi az amit megtesz mindenképp. Akkori barátnőm mondta, örüljek, hogy szól, és nem csak úgy csinálja.
Lehet náluk várni, eljöjjön az az életkor, mikor meg is akarják érteni az érveinket.
Ott van akkor a Szilárd.
Az első olyan gyerekem, aki semmit nem a nagykönyv szerint csinál, teljesen ráérősen fejlődik, mindent csak és kizárólag akkor csinál meg, mikor már profin tudja. Például, másfél évesen indult el önállóan. Előtte kapaszkodva már járt, de csak úgy.
Nincs semmi baja, nem fejletlen, csak ő ráér. Azóta is. Komplett szavakat kezdett mondani, nem gügyögött, pépeket sosem evett, tápszer után rögtön darabos étel, másfél évesen. Addig nem volt hajlandó tejen kívül mást enni. Húst csak két éves kora óta eszik.
Most nem akar leszokni a pelenkáról. Májusban három éves, szeptembertől oviba megy, de még nem akar. Próbáltam, nem adni rá, kérdezgetni, kell-e pisilni, pisilt is a vécébe vagy a bilibe, majd 10 perc múlva a gatyába.
Én pedig egyenlőre nem akarok naponta szőnyeget takarítani. A többi gyerek is akkor szokott le, mikor már reggel szárazon jött le a pelenka. Akkor jön el a pelenkás gyerek leszoktatási ideje szerintem, de ebben nagyon is megoszlanak a vélemények.
Mindenesetre ő reggelente ágyúgolyó pelenkával ébred, így majd mikor jobb idő lesz, próbáljuk újra.
Addig is hallgassuk meg ezt:


2011. március 19., szombat

Valahogy szar ez az egész...

...modern világ.
Mindenről, ami modern, előbb-utóbb kiderül, káros. Vagy az embernek, vagy a környezetnek, esetleg mindkettőnek.
Modernizálták a dolgokat, hogy időt nyerjenek, hogy többet lehessen dolgozni, azért, hogy a modernizált világ többletenergia felhasználását ki lehessen fizetni.
Esetleg a fejlesztett cucc miatt keletkező környezetromlást meg lehessen reparálni, hogy ne pusztuljon ki az emberiség.
Miért van minden sarkon bank, ha nincs elég ügyfél? Ha egymástól csábítgatják el őket, ha a lobbizással össze kellett hozni, hogy utalva kapja az ember a fizuját, hogy minden pénzmozgásért fizetni kelljen, satöbbi.
Nem hiszek abban, hogy a szocializmus jó volt, hiába mondják, hogy akkor legalább volt munka, volt lakás, volt étel.
Persze.
Egy adott emberre való munkaadagot három-négy ember végzett, hogy mindenkinek jusson munkahely.
Jutott pénz rezsire?
Persze.
Minden átalányos volt, papíron rendben, de hatalmas hiányokat termelt minden iparág.
Közbeszúrhatok egy erre vonatkozó jó poént is, hogy ne legyen annyira gyászos hangú ez a cikk:

Bármennyire jó volt akkor még a magyar ipar terméke, az embargó miatt nem vette senki, csak az oroszok.
Nos, mivel be sem nagyon jöhetett semmi nyugati, az ember örült annak a két nadrágjának, mert legalább volt mit felvenni.
Én persze akkor még gyerek voltam, közgazdász vagy történész sem vagyok, én csak laikus szemmel látom azt az időszakot, de nem sírom vissza, mert szerintem egy hazugságra épült világ volt, amiből a szar még mindig itt van. Értsd ezt úgy, hogy a rendszer elmúlt, de a bürokrácia, a feleslegesen sok papírmunka és társai még megvannak.
Mondjuk azt pozitívumként kell említeni, hogy lakhelye volt mindenkinek, hogy inkább a hatalmas lakásokat felosztották, hogy mindenkinek jusson valami kis zug.
Ami engem most kicsit elszomorított, hogy eszembe jutott, mikor a Kira 4-5 éves volt, sétáltunk az akkori lakhelyünkön, és láttunk egy hatalmas üres panziót. Kérdezte, hogy akinek nincs lakása, az miért nem lakhat az üres házakban?
Ez egy olyan kérdés, amit én sem nagyon értek.
Miért kell valakinek több ingatlan, minek a termőföld, ha parlagon hever, miért kell kutyát szaporítani, ha telis tele vannak a menhelyek, és nem ám akármilyen állatokkal, hanem komoly fajkutyákkal.
Akik valaha valakinek kellettek.
És az emberek, akik tök mindegy kinek a hibájából vannak ott, ahol vannak. Hiszen mindenki hibázhat, viszont a hibáink következményeit mi sem látjuk előre.
Lehet elhúzódni egy hajléktalantól a buszon, mert büdös, de emberként bánni vele vagy szólni hozzá, az nehéz.
De miért?
Képzelje el mindenki, az az ember is volt egyszer baba, gyerek, reményteli ifjú, friss, boldog házas, esélyekkel indult az életének, ami valahol elcsúszott. Ismétlem, mindenki hibázik, bárki kerülhet méltatlan helyzetbe.
Szóval minden hajléktalannak volt anyukája, aki szerette, hitt benne, szeretettel nevelgette, és sosem gondolta volna, mi lesz a gyereke sorsa.
És ne essünk abba a tévedésbe, hogy majd az iskolák megvédenek, mert lecsúszni a legmagasabbról a legkönnyebb.
Tehát összegezve, én nem értem, azt, amit nehéz megérteni annak, aki nem ilyen világban él, annak, akinek az a természetes, hogy a családok együtt vannak, hogy az élet minden formáját tisztelni kell, a Föld így nagybetűvel, de kisbetűvel írva sem az egyes emberé, hanem mindenkié.
Hogy aki bajba kerül, az segítséget kap.
Nem kell félreérteni, én nem akarok a civilizációtól távol a vadonban élni, ősemberként, csak valami jobban élhető világot szeretnék magam körül látni.

Állítólag (Krisztián szerint) azért nem jó amit írok, mert belekeverem az érzéseim, és az érzékenységem szabadjára téve sebezhetőbb leszek.
Azt hiszem, az már kiderült, annak aki olvas, nem fogok a tök egyforma napjaimról írni minden nap, hanem inkább olyasmiről, ami foglalkoztat, ami épp megérintett.
Amiről nem tudok senkivel beszélni, mert nem nagyon van társaságom, viszont valahogy ki kell adni, mert megfojt.
Ez a zene pedig idekívánkozott, hallgassátok.



2011. március 17., csütörtök

Ráérek

Mivel üldögéléssel gyógyítom a derekam, ráérek írogatni. Fél óra munka után 10-15 percet ülnöm kell.
Mondanivalóm is van, így írok ide.
Folytatnám a méregtelenítési leírást, ahogy nálunk zajlik.
Teljesen átállni mondjuk makrobiotikus vagy sok nyers zöldséges konyhára hirtelen lehetetlen.
Viszont az alapanyagokon könnyű változtatni, amit a főzéshez használok.
Elsőnek megszüntettem a felvágottakat, virslit, egyéb húsipari hulladékokat.
Vittek a gyerekek margarinos-zöldséges kenyeret, vagy csak gyümölcsöt a suliba.
Majd kiszórtam a margarint is, úgyis utálatos egy kaja.
Hidrogénezett étolaj. Benzinnel csírátlanítva. Egy darabig majonézt tettem az uzsira a zöldségszeletek alá, de a bolti majonéz miből is van? Olcsó étolaj, tojáspor, kaka.
Vettem hidegen préselt olíva olajat meg házitejfölt és a majonézt is csinálom. Plusz megnéztem a Tudatos vásárlók oldalon, ami nálunk van tejgyár egy bizonyos terméke, az aránylag jónak mondható. A házival nem veszi fel a versenyt, de jó.
Ha pedig marad tej amit meg lehet altatni sütibe vagy túrónak, annak a tetejéről le szoktam szedni a tejfölt. Na az igazán fantasztikus.
Elsőre fura, mint a házitej is, érdekes íze van, de ha belegondol az ember, két egyforma alma sincs a fán.
Mitől lenne mindennap ugyanolyan ízű a tej?
Vagy a szappan, amitől elmúlt a Kira sok szemölcse, rendeltem még belőle, és csak az illata volt ugyanaz, a külleme más. De ez a természetes dolgoknál megfigyelhető. Kétszer sosem ugyanolyan.

Most vajat tartunk itthon margarin helyett, ami drága ugyan, de ha elfogy és nincs épp pénz rá, akkor ott a majonéz perspektíva. Ma találtam egy helyen különböző pástétom fajtákat, lencséből és hasonlókból, amik szintén jók kenyérrel.
Aztán ott van a kőrözött, azaz nálam tejfölös túró, vagy mint legutóbb, a tejfölös feta reszelt céklával.

Én az olajat sütéshez nem használom, zsírral dolgozunk, mert az olaj büdös. Beleeszi magát az ember bőrébe, hajába, minden olajszagú tőle.
A hidegen sajtoltak nem ilyen tulajdonságokkal bírnak, de azért a zsír sem rossz, és nem büdös.
Káros? Normál mértékben, normál életvitel mellett nem hiszem. Ha mondjuk nem fagyasztott krumplit veszünk pulykafalatkákkal a tecsóban napi szinten (én sosem), akkor jó.
Az, hogy egy sejt vagy szerv elkezd rosszul működni, nem valószínű, hogy a zsírtól vagy vajtól van. Ott van a vízhiány, a kevés és rosszul megválasztott folyadék miatt.
Ezeknek utána kell olvasgatni, nem az ipar hazugságait elfogadni és szajkózni.
Mert a hazugságok adják el a termékeiket. Ne dőljünk be!
Mai történet.
Szilike kitalálta, csináljak neki csokis kekszet. Gondoltam az az egy maradék neves kockamargarin még elfér benne, azzal csináltam. Minden más alapanyag jó volt, sülés közben mégsem jó kis sütiillatot éreztem, hanem büdöset. Nem volt romlott semmi, minden ugyanúgy készült mint eddig, de pár hét alatt elszokott az orrom a margarin szagától.
Kira hazajött, megkóstolta, azt mondta furcsa íze van.
Ennyi kellett. Pár hét, és elszokunk a gagyi dolgoktól, már rossz ízűek, rossz szagúak lesznek.
Olyanok amilyenek mindig is voltak, csak nem látjuk, érezzük.
Anno, mikor még én is hittem a jól menedzselt hazugságokban és olajat használtam, addig nem éreztem büdösnek, amíg valaki máson vagy másnál nem voltam kitéve neki.
Akkor gondolkodtam el először, hogy mikor sütök valamit, utána nekem is ilyen "kellemes"szagom van.

Ebben az egészben több dolog rossz ám.
Újratervezni és megvalósítani egy ötgyerekes háztartás mindennapjait nem könnyű, és ezen az úton elindulni csak hittel lehet. Nem Istenhitre gondolok, hanem tudatára ébredni a minket körbevevő rengeteg hazugságnak és gagyi dolognak, messziről elutasítani azokat. Ehhez hit kell. A hithez pedig bátorság, szerintem. Plusz a lusta beletörődést is le kell győzni, de ha ezek egyszer megvannak, és felnyílt az egyén szeme, na akkor van b+ és úristen!
Erről az útról visszatérés pedig nincs. Ha tudom, hogy leprás a szakács, bemegyek abba az étterembe?
A bekezdés elején írtam, több dolog rossz. A rossz itt, ebben az esetben pozitívan értendő.
Jobb felébredni az alvók közt, és gyakorlatilag egyedül lenni, mint velük együtt aludni a kábítás takarója alatt.

Szebb napokra ébredés

Alapszinten méregtelenítek, azaz szedek Huminiqumot, ami kiüríti a sokéves méreg és nehézfém lerakódásokat a szervezetből, sav-lúg bázis helyreállító, és iszok. Sok vizet.
Tudom, ez sokaknak nehéz, inni ha nem szomjas, de rá lehet szokni, erre éppúgy mint a rossz dolgokra.
Reggel az ember első útja úgyis a fürdőbe vezet, esetleg a konyhába. Mindkét helyen van víz, egy pohárnyival kell indítani a napot. Még kávé előtt. Ez beindítja szépen a vesét, utána pedig egyszerűen minden pisilés után inni kell egy pohár (250ml) vizet. Ez napi szinten számolva bőven üti a 3 litert, ami még messze nem elég, de alakul. Hiszen emellett ott van az evés mint beviteli forrás. Étkezés után úgyis iszunk, eszünk esetleg gyümölcsöt, zöldséget, így azért meglesz az a 4 liter is.
Kávé után két pohár víz, mert a kávé kiszárítja a szervezetet.

A Huminiqum segített a stressz szintem helyreállításában is, azaz már nem kapom fel olyan könnyen a vizet, illetve nem élem meg olyan intenzíven a dühöt, mint eddig. Már ezért megérte megvenni.
Plusz a munkát is jobban bírom, mint eddig. Nem fáradok le olyan könnyen alapesetben. Azért alapesetben, mert pár napja elfeküdtem a derekam, ezért most kicsit nyomin közlekedem, de már javul.
A zoknim még nem tudom egyedül felvenni, és a maratont se most fogom lenyomni, de pár nap és el tudok kezdeni tornázni.
Először stresszoldó tornát fogok csinálni, utána jöhet valami lokális és ízület-átmozgató.
Nem a fogyás a cél, bár ártani nem árt, hisz van túlsúlyom, hanem a cél a nagyobb teherbírás és jobb fizikum. Viszont nem fogok kilókon görcsölni, mérlegem nincs és nem is lesz, mert őszintén szólva a kilókat letojom.
Más.
A nyitott és a csukott ablakon is olyan madárdal árad be, így tavasztájt, ami nagyon felemelő.
Szeretek ilyenkor szellőztetés közben kinézegetni az ablakon, figyelni az erdő hangjait, a fákat.
Még a cinkék hangja is más, mint télen, és nemsoká jönnek a fecskék!
Hamarosan vehetünk új medencét, mert az előző kiszakadt. De május közepétől-végétől már lehet pancsizgatni.

A végére megint zene, most ez a kedvencem, de nagyon. Imádom a hangját, a hangszerelést, a szöveg pedig sokat mondó.


2011. március 15., kedd

Rohadt dolgok.

Megvan a véleményem erről az egész rendszerről, és az emberiségről, úgy általában. Illetve csak arról a részéről, amelyik a felelősségvállalás minimális szintjére sem jutott el, és lelkifurdalás nélkül kidobja a házikedvencét, mert az például ugat, nyávog, éhes, szomjas, öreg, neveletlen, satöbbi.
Idejött hozzánk ez a kiskutya, kicsi, mert apró termetű. Nem tudom mennyi idős lehet, de nem hiszem, hogy pár évesnél idősebb lenne.
Van az első befogadott kutyánk, Buksi. A boltnál kinézte magának a Kirát és hazajött vele. Először nem engedtük be, de egy résen bejött az előkertbe, és onnantól azt őrizte. Nem vagyunk mi rohadékok, így kaját kapott. Persze, hogy maradt. Nos mivel szökdösött, el-eljárt, ezért minket figyelmeztettek, hogy a kutyánk veszélyezteti a lakosságot, irgum burgum. Megkötöttük, de éjszakánként még elengedtük.
 Másodikként lett a Borisz. Az ingyen elvihető hirdetésben találtam, felhívtam, elhozta a csaj. Akiről kiderült, a pasijával szakított, azt beszélték meg, a kutya neki kell, majd elajándékozta a pasija fél éves kedvencét, bosszúból. Ez egy ismerősöm által derült ki, aki a fiú anyját ismeri. Ilyen rohadékok is vannak.
Mindegy, Borisz kedves labrador, de Buksitól eltanulta a szökést, átmászik a kerítésen, nagyon ügyesen. Miután egyszer egy laza hurokkal a nyakán jött haza, így ő is kapott állandó kikötési helyet, védelemből.

Majd lett a Csipike, aki egy puli. Imádnivaló kedves kutya ő is, de két méterről átrepül a kerítés felett, így ő is rabláncon van.
Ők a házörzőink, Buksi és Csipi a leginkább. Csipi már jó 10 perccel előbb jelzi, ha jön valaki az utcán, Buksi pedig nagyon tud ugatni és harciasnak látszik. Akit beengedek, bejöhet, de amint ismét kívülre kerül, akkor megint ellenség lesz.
Elég félelmetesen őriz, de EZ A DOLGA!
Kutya, ez a területe, ezt kell őriznie!
Csak okkal ugatnak, értsd, ha az utcán megy valaki. Ez nem egy túl forgalmas hely, órák is eltelnek, úgy hogy nem jön senki.
Amiért elkezdtem most írni, az, hogy megjelent ez a foxi keverék fiúcska, aki szintén befért a kerítés egy szélesebb rácsközénél, és betelepedett az előkertbe. Miután kicsi, így be tudott jönni a főudvarra is. Persze, most sem voltunk rohadékok, kapott enni. Vannak gyerekek, van játszás, van étel, van kutya, van kutyaház, nem akar elmenni. Nem vagyunk képesek kirakni, mert visszajön. befoltoztuk a kerítést, bejön a hátsó utcafrontról.
Ha elmegy valaki itthonról, megy utána, majd visszajön. Mit kéne tennünk vele? Öljük meg, mert a helyi szabályok 3 kutyát engedélyeznek?
Jött a szomszédom, habzó szájjal, hogy meg van bontva a kerítése, a kutya ott volt, tüntessük el, vagy feljelent, mert a kutyák szerinte 24 órából 20-at ugatnak (max hármat) és különben sem lehet négy, nem nekünk kell minden kutyát befogadni, és a Buksi tuti veszett, mert így kutya nem ugat.
nos a szomszédom vagy nem látott még veszett állatot, vagy nem olvasta a Cujo-t, mindenesetre, biztos állatszakértő. Kedves szavaiból kitűnik, mindig is volt kutyája (szerintem sosem) és mennyire toleráns.
Egy másik kedves szomszédcsaj lefújta gázsprével...a kicsit.
Tisztában vagyok vele, mennyire nehéz elsózni egy keverék kutyát, még akkor is, ha szobatiszta és keveset eszik mint ez a kiskutyus. Rendes állatka, a cipőket nem lopkodja el a lépcsőről, gyerekekkel szépen játszik, kutyákkal jól kijön, csak épp innen mennie kell.
Felraktam egy felhívást a fészbúkra, az iwiwre, a chatre ahová járok, de ennél több helyet nem tudok. Nincsen egymillió netes ismerősöm, még az olvasóim sem szólnak hozzám, azt sem tudom, ki olvas egyáltalán, és nem tudom mit tegyek vele.
Csak néz ránk, most miért küldjük el, semmi rosszat nem tett, befekszik a nyári konyha teraszán egy ládába, nem zavar senkit, csak ne küldjük megint az utcára!
De ha nem jelentkezik érte egy jószívű új gazdi, akkor mennie kell a menhelyre. Sajnálom kicsi.
Tudom, azt hitted; mi tudunk rád vigyázni, de nem lehet. Tudom, ha etetlek, akkor megint azt hiszed, maradhatsz, de mikor éhes vagyok, és ételt szedek magamnak, akkor hogy ne legyen bűntudatom?
Valamiért te és a többi kutya idekerültetek, de nem megy. Itt szomszédok vannak, és szabályok.
Az ember legjobb barátja mi? Csak ne legyen zavaró.
De nézz rá a szomorú fejére, és mondd azt igaz szívvel, te nem etetnéd? nem adnál neki egy helyet a hatalmas udvarodon?

2011. március 10., csütörtök

Figyelj rám!: Szorongás az iskolában. Tudok segíteni?

Figyelj rám!: Szorongás az iskolában. Tudok segíteni?: "Miközben készültem erre a bejegyzésre, érdekes történettel jött haza a fiam az iskolából. Olyan történettel, hogy amikor meghallottam, azon..."

2011. március 8., kedd

Kutyakavalkád 3-4. - Max és Zsuzsi a staffordpár

Max, Boci, Bodri.
Jó kis nevek, főképp, hogy egy "veszélyes" harci eb hallgatott rájuk.
Nagyon akartam egy kutyát, anyámról történő leválásom második éve körül. Maci és Dzsimbi maradt anyuéknál, bennem pedig egyre erősödött a vágy, hogy kell egy kutya.
Az indokaim nem igazán voltak jók, de akkor nem érdekelt. Csak az érdekelt, hogy boldogtalan voltam, és akartam valakit, akit tudok szeretni. Miért nem léptem ki abból a kapcsolatból? Erre is voltak indokaim.
Anyuék a lakásunkat eladták, sok volt rajta a tartozás, pénzük nem sok maradt, de azt hitték, majd abból vesznek egy házat, kerteset, vidéken. Persze kevés volt, nem is vigyáztak rá, elment hamar, ők pedig beköltöztek az élettársa bátyjáékhoz egy apró másfél szobás lakásba.
Ez azért érdekes, mert így vissza hozzájuk nem mehettem. Meg aztán nem is akartam volna túlzottan, hiszen a sok csúnya veszekedés volt az oka, hogy nem akartam már otthon lakni, de annyira, hogy azt is figyelmen kívül hagytam, amit nem kellett volna, és összeköltöztem egy alkoholistával.
Ennek a jelei lettek számomra egyre világosabbak, de visszaút nem volt, előre út pedig maximum egy másik albérletben, egyedül, egy fizetésből. Így azt választottam amit oly sokan, -legfejjebb bevallani nehéz- hogy maradok, míg nem lesz valami más perspektíva. Így viszont egyre beljebb mentem az erdőbe, a csapda ajtó egyre erősebben záródott, de ezt akkor még nem láttam, csak két gyerekkel később.
Plusz benne van az emberben, hogy hátha megváltozik-sosem változnak.
Ha ultimátumot adok neki, majd abbahagyja-sosem jön be.
Mindegy, ezeket csak azért írtam le, hogy látszódjon nagyjából milyen lelkiállapotban voltam akkoriban.
A munkahelyemen egy vevő említette, hogy ismerősének vannak eladó staffordjai, kell-e.
Miután hónapok óta kutyákról beszéltem, persze, hogy kellett. Megbeszéltük, este elhoznak nekem egy zsemleszínűt.
Nagyon vártam, vettem egy üveg bébiételt, húsosat. (nem voltam seggfej...)
Majd megérkeztek egy tigriscsíkos kis kutyababával.
Elsőnek egy dobozba ágyaztam meg neki, de sírt. Így magam mellé vettem az ágyba, ahol békésen aludt reggelig.Ezután pár évig a párnámon aludt.
Imádtam az első pillanattól. Vittem mindenhová, ahová lehetett. Munkába nem, de utána ahová csak mentem, Mamámékhoz, Anyámékhoz, és vásárolni sem.

Ahogy egyre nyilvánvalóbb lett, milyen kutyafajta,az emberek, egyre nehezebben fogadták el, és sajnos a kutyák is. Ő nagyon kedves barátkozó kutya volt, minden kutya felé nyitott, de utálták. Úgy gondoltam, (most sincs jobb ötletem) valamiért a többi kutya nem szereti a harci kutyákat. Sokszor bántották, ő pedig sokszor sírt.
El lehet képzelni. Odaszalad egy másik ebhez, az pedig bántja, pedig csak játszani akar. Még a keresztanyám shi-tzuja is megharapta! Pedig az aztán tényleg nem egy vadorzó.
Akkoriban ráadásul nagyon nagy harci kutya ellenesség volt, előfordult olyan eset, hogy megverte őt egy kutya, majd a gazdája azt mondta, vigyem innen ezt a vadállatot. Én. A kutyafuttatóról, a megvert fél éves kiskutyámat. Akit az ő kutyája szájából szedtem ki. Így aztán nem voltak barátai.

A fülét sajnos levágattam, 4 hónapos korában, ami azért gáz, mert lelkileg nagyon megviselte. Kereste a füleit, rázta a fejét, csodálkozott, hogy nincsenek. Aztán kikaparta a homlokát, amit kenegetni kellett, hogy meggyógyuljon. És innentől kezdve nagyon utált csapadékos időben sétálni, mivel beleesett a fülébe a víz.
Kissé bosszúálló volt, velünk szemben. ha otthon maradt, akkor becsinált. Csak olyankor. Éjjel sosem.
De munka előtt sétált, vécézett, majd mikor kiléptünk az ajtón, ő már guggolt is le az előszobában.(valamiért vissza kellett mennem, akkor láttam ezt)
Ez megszűnt mikor megvettük a bottyáni kertes házat, bár eleinte kint maradt az udvaron, de a hideg beköszöntével a házban várt meg minket, és sose csinált már be.
Igaz, addigra mellette volt Zsuzsika, a lány stafford, a felesége.:D

 
 


 



Tehát vissza az albérletes időkbe.Vittem őt mindenfelé, főleg, mikor már volt kocsink. Kicsit letekertem neki az ablakot, ő kidugta a fejét, és úgy utazott.
Eleinte mindig zacskókészlettel utaztunk, mert meg kellett szoknia a kocsit- sokszor hányt- de ez is hamar elmúlt.
Rengeteget fotóztam, nagyon szerettem őt.


Okos kutya volt. Sok mindent értett, amit mondtam. Minden reggel elmondtam, mikor jövök. Ha késtem, nem jött üdvözölni.
Sok játékot kapott, mind el is tartott maximum 2-3 napig. Játékdarálásra volt specializálva.

Mikor két éves volt, akkor vettük meg az Őrbottyáni házat, és Zsuzsit az asszonyt.



Attól kezdve igazi házőrző lett, kergette a macskákat, pedig addig jól elvolt velük, és nem hagyta magát más kan kutyáknak bántani.
Zsuzsinak sokszor húzta a fülét, szerintem utálta, hogy neki nincs Zsuzsinak pedig van.
Volt, hogy elkapta a nyaka hátsó részén, és húzta végig az udvaron.
Zsuzsit először az udvarra telepítettem éjszakára, hogy ha sír, ne bent tegye. De kaparta az ajtót, így bejöhetett az előszobába. Másnap beinstallálta magát a szobába. harmadnap ő is az ágyon aludt, mint Max.
Zsuzsi igazi kis féltékeny és kajacentrikus kutya volt.
Még az ivóvizüket is őrizte a Maxtől.
Elásta a kajákat, ha látta, hogy nézem, később máshová vitte. Evésnél gyakran balhéztak. Volt, hogy nem engedte Maxet a saját kajájához, rohangált a két tál között, Max pedig hagyta neki. Két-három napig tűrte, hogy nem eheti meg a vacsoráját, majd jól elverte a Zsuzsát, aki ilyenkor egy-két hétig ismét jól működött.
Zsuzsanna hamar terhes lett.
Az első alom, 7 kiskutya, egy kivételével mind megmaradt. Anyának nagyon jó volt, pillanatra sem hagyta ott a kölykeit, a szája elé rakott ételt ette, vizet is hasonlóképp ivott. Dolgát éjjel végezte, mikor nem láttuk. Ha kivettünk egy-egy kiskutyát megnézni, óvatosan elvette tőlünk, és visszatette.
A folyamatos etetéstől nagyon lefogyott, akkor igazi papírkutya volt. Vastag mint egy papírlap.
Ez három hétig ment így, akkor elkezdett rendesen enni, hamar visszaszedte a leadott kilókat.
Akadály nem volt számára, kirágta a drótkerítést, ha menni akart, átrágta volna a betont is. (egyszer láttam, hogy nyalogatja :) )
Simán fel lehetett volna ásatni a kertet, mert ha a földön lévő labdára vagy bármire ráléptem, szépen körbeásta a lábam.
Nyaranta, mikor nyitott ajtónál éltünk, esős időben Zsuzsa simán sétálgatott az udvaron, Maxet csak kilökdösni lehetett. Viszont ilyenkor szeretett az ajtóban-bent-üldögélni, és nézni az esőt.
Félt a dörgéstől, olyankor az asztal alá bújt.


A slagtól megőrült, kergette, harapta a vizet, olyankor a füle sem zavarta. Viszont Zsuzsa elbújt a slag elől.
Kira slagolja Bocit
Maxi nyáron a medencézést is imádta. Be nem ment a vízbe, de szerette a fröcskölést. Mindig a medence szélénél várta, locsolja őt valaki. Szépen játszott a gyerekekkel, meg még véletlen sem harapta őket, esetleg felborította őket néha.Szerettek botozni. Hoz a kutya egy botot, majd a gazdi magasra tartja, ő pedig próbálja elérni.
Öcsém botozik a kuyákkal
Bocika (Maxnek olyan jópofa kérődző tekintete volt, azért lett Boci, ebből a névből lett a Bodri) magasra ugrott, közben lehetett lökdösni, hogy eltérítsük a bottól. Zsuzsi nem tudott túl magasra ugrani a nagy fenekével, viszont kitartóan tudott akár fél órát is pattogni jó egy méterre a botot tartó kéztől. Viszont a ferde törzsű diófára felfutott érte. Ez pedig Bocinak nem ment.
Zsuzsa a diófán
Boci félt még a hógolyótól is, meg attól, hogy a kezem a takaró alá dugva mozgattam.
És fázós volt, télen a konvektornál feküdt, de csak mikor maximumra volt kapcsolva. Egyébként bebújt a fotelba, de amint feltekertük a fűtést, és elkezdett a konvektor kattogni, szinte beledugta a fejét.
Eljött az az év, mikor meguntam a szomszédolás-kocsma-piázás egyveleget, és elköltöztem a gyerekekkel. A kutyák maradtak, mert a lakótelepi albérlet nem lett volna jó nekik.
M. pedig ellátta őket. Azaz enni kaptak, ha mást nem száraz tápot, amit Boci köztudottan nem szeretett. Ezen kívül a nyúlhúst sem szerette, de annyira, hogy azt a főtt ételt sem ette meg, ami mellett főtt a nyúl.

Mikor bő egy év múlva visszamentünk, már együtt Krisszel és már három gyerekkel, akkor megette a nyulat is. És rengeteg zöldséget igényelt. Volt, hogy leveshez pucoltam, ő pedig csak nézett. Ezért adogattam neki, ő pedig ette, úgy nyersen. Mert azért nem csak a hús kell ám nekik.
Nagyon szerette a paradicsomos káposztát is, meg a nyers krumplit. Főve, sülve nem, csak nyersen. Bár anno a Maci pedig a krumplihéjat lopkodta pucolás közben.
A Zsuzsi a földre tett kávéspoharam tartalmát dézsmálta, (tejeskávé) plusz gyakran vettem nekik karalábét, mert imádták nyersen. Mindig összeverekedtek az utolsó falatokon.

A kölykeihez eleinte Zsuzsi nem engedte oda, védte őket nagyon, de amint kicsit megnőttek, Boci is játszott velük.
Max a konvektor előtt hátán a Kira

Az embergyerekekhez is teljesen pozitívan viszonyult mindkettő, az első pillanattól kezdve, de én nem is vártam mást. Főképp, hogy M.-nek volt két gyereke, akik akkor még gyakran voltak nálunk.

Lehetett ülni Bocin, rángatni a pofáját, farkát, nem bántotta a gyereket, ha valami zavarta, odébb ment.
Nagyon szerette még a babapiskótát is, jobban mint a karalábét. Mindig elkérte a Kirababától, aki oda is adta becsületesen neki.
Piskótázás

Krisszel Őrbottyánba egy Igor nevű német doggal mentünk vissza, akit Max nagyon utált. Igor imádnivaló, kedves kutya volt, de kan. Neki pedig ott volt a nősténye, aki már egy ideje ivartalanítva volt, de akkor is az ő csaja volt. Ezért Igort nem fogadta túl jól, a halálát pedig örömünnepként élte meg.:(
Igor egy kóbor, befogadott dog volt, nagyon hálás állat, Maxhez jól viszonyult, ő nem bántotta, magát sem nagyon védte, és a költözés után pár héttel meg is halt szegény.
Ott laktunk még bő fél évet, majd megvettük ezt a házat, és idejöttünk Bocival és Zsuzsival.
Pár hónap múlva kaptunk egy újabb dogot, akit szintén nem fogadott túl jól, de ő már megvédte magát. Maxi olyan szerencsétlenül sérült, hogy apránként lebénult, majd nem egészen 10 évesen meghalt. Addigra már ölben vittem ki vécézni, a kanapéra is segítséggel mászott fel, lefelé sem ment neki.
Ő volt az én első gyerekem, nagyon szerettem. Ezért ez a dolog sajnos a Mikey nevű dogunkkal meg is pecsételte a kapcsolatom. Ráadásul szegény Zsuzsival is közvetve ő végzett.
Zsuzsi mint írtam, kajacentrikus kötözködő kutya volt. Ezt Max tolerálta, Mikey nem.
Gyakran volt balhé, Zsuzsi sosem győzött senki ellen, de sosem tanulta meg, hogy ne erősködjön. Nem volt túl okos egyébként, de emberekkel szemben nagyon jó kutya volt.
Szabolcs Zsuzsival
Zsuzsi és Mikey
Egy kajás összeveszésnél csúnya seb lett a nyakán, ami ugyan pár hét múlva meggyógyult, de megint kötözködött és az előző seb mellett lett egy még nagyobb, ami a sok betadin ellenére rondán elfertőződött, elgennyesedett, és ezt már nem élte túl ő sem. Szabolcs pár napig sírva aludt el, nagyon várta vissza. Még tavaly nyáron is meglocsolta a sírját, hátha kijön a Zsuzsi.



Mindezek ellenére Mikey-t nagyon megviselte Zsuzsi halála, rettentően összezuhant lelkileg. Nem akarta ő megölni, csak nem tolerálta a kötözködést.
Pár hét múlva megjelent nálunk Buksi a csavargó, és ideköltözött. Ő lett Mikey új társa, de ez már más történet.






2011. március 4., péntek

Kutyakavalkád 2. - Dzsimbi, a tacskó

Mikor 18 éves voltam, lett Maci mellé egy tacskó. JimBeam - Dzsimbi.
Látszik mi volt akkoriban a kedvenc italom a diszkóban.
Na ő szintén egy kész mese. Első lépése az volt mikor hazavittem, hogy elkezdte enni a Maci kajáját. Majd mikor Maci érdeklődött ki is ő, akkor az egész 15 centi hosszú félelmetes harci tacskó jól megmorogta a bernáthegyit.
Kb. ez a következő pár év. Dzsimbi az ágyon, Maci a földön, Dzsimbi morog, ugat, Maci csak néz, hogy mi a bánat van.

Nem így lent a játszótéren. Dzsimbike igazi harci katona volt, egy uszító. Odament, belekötött az ártatlan jószágokba, akik ezt nem vették jó néven, azokra ráhívta Macit.
És miközben Mackó jól ellátta a másik egyed baját, addig ő a Maci hátsó lábát harapdálta, így buzdítva további harcra.
Ezeket a dolgokat mi nem engedélyeztük, igyekeztünk visszafogni, pórázon vinni, csak akkor elengedni ha nincs más kutya a közelben, de mint kiderült nem is csinálta mindig. Néha, mikor rájött az öt kutyaperc.
Mikor már Macika nem volt mellette, ő megszokásból nekiugrott egy dobermannak, de mivel nem volt aki megvédje, csúnyán pórul járt.
Igazi dilis tacskó volt, anyám volt a kedvence. Az egyik füle oldalra állt kicsit, ha figyelt valakit akkor egészen vízszintesen.

Ugatott akkor is ha fingott a szomszéd, ha anyámhoz hozzászólt valaki aki neki nem tetszett akkor vinnyogott, az öcsémtől félt, mert ő mindig lezavarta az ágyáról, ha nyílt az ajtó, még nem láttam ki jött,  de abból, hogy Dzsimbi az ágy alá bújt, tudtam, hogy Attila érkezett haza.
Hülye hangokat kiadni nagyon tudott, néha olyan volt mintha énekelne.
Ő is szívesen elkísért minket a Dunára, de a vízbe az istennek sem jött be. Sehogy nem lehetett becsalni, kint elvolt a parton. Egyszer pedig hazafelé egy két hetes dögmaradványba hempergett nagy élvezettel. Olyan szaga volt, mint egy hajléktalan szállónak nyáridőben, négy fürdetés után is távolsági volt.
A vizet kb. félidős korától eső formájában sem tolerálta, de sétálni pisilési célzattal esős időben is kell.
Anyu élettársának az öccse, aki akkoriban már velünk lakott, hordta le őket sokat sétálni.
Dzsimbike esőben rendszerint megszökött. Első alkalommal Zsolti még bejárta a lakótelepet a kutyát keresve, majd mikor hazajött segítségért, akkor vette észre, hogy a kutya is hazajött.
Ezen alkalmakkor Dzsimbi egy-egy lakóval bejött a lépcsőházba, ugyanilyen módon a liftbe, majd kiszállt ahol az adott lakó, és a további utat gyalog tette meg a hetedikre. Megkaparta az ajtót, mi beengedtük, ő pedig rongyolt a fürdőkád alá, miután ott meleg is volt, és búvóhelynek sem volt utolsó.
Bár nem bántotta senki, de tudta, hogy szökni rossz dolog.

Már mikor nem laktunk együtt, anyámnak lett egy papagája, akit őfelsége nem annyira szeretett, de mivel elég magasan volt a szekrényen, nem kellett a kutyától félteni.
Később, mikor már anyám a nagyanyáméknál  lakott, akkor miénk lett a madár. Igaz Dzsimbi is sokat volt nálunk, mert a mamáék nem kedvelték, de ott meg ha mi elmentünk otthonról, végig ugatta a napot, míg meg nem jöttünk, amit a szomszédok kedvesen jeleztek.
Így kutya maradt anyunál, madár költözött hozzánk. Ő szintén érdekes szerzet volt, anyám a parkban szedte le egy fáról még újpesten. Mindig adtunk neki répát, amit olyanra formázott át pillanatok alatt, mint ahogy megtalálható a vegetában szárítva. Arra tippeltünk, nem szereti a répát, ezért pusztítja ilyen fondorlatos módon.
Itt igazából már egy másik történetben vagyunk, mert életem ezen szakaszában a két gyerekem és én összeköltöztünk Krisztiánnal. A két kutyámat (Max és Zsuzsi-harci ebek) otthagytam a kertes házban Őrbottyánban, a gyerekek apjával. Később visszakerültek hozzánk, a házzal együtt, de szép sorjában fogunk eljutni a kutyás sorozatomban idáig.
Még a végére hozzátenném, hogy a leírt történetek élnek ám tovább bennem, mindig jutnak eszembe újabb momentumok, amiket jó lett volna beleírni a történetbe, némelyik mosolygós, némelyik megríkat, de a legszomorúbb számomra, hogy elfelejtettem rengeteg dolgot már.
Ha pedig nosztalgia, akkor ennek jegyében itt a mai zeném:

2011. március 2., szerda

Kutyakavalkád 1 - Maci, a bernáthegyi

Gyerekkorunkban, én és az öcsém, mindig akartunk kutyát. Mégis úgy alakult, hogy macskánk volt. Miért? Mert kutya nem lehetett, ugyanis többlakásos udvarban laktunk pár évig, és oda nem lehetett volna vinni. Apánknak viszont mindig akadt macskaszaporulata, mi pedig nem tudtunk ellenállni. Gyakran megörvendeztettük anyánkat egy-egy újabb cicussal. Persze külön-külön. Mikor egyik macskánk eltűnt vagy meghalt, nemsokkal rá vittük a következőt.
Elköltöztünk onnan, a macskát hagytuk, mivel anyu úgy hallotta, helyhez kötődik, nem emberhez. Beköltöztünk az újpesti panel 7. emeletére, cica nélkül. Pár nap elteltével viszont már vittük is, miután a volt szomszéd nénink jelezte, a macska sír az volt ajtónkban, és nem eszik.
Na az emelet egyenlő volt szegény Cica nevű macskánknak a halálos ítélettel, ugyanis kiesett az erkélyről. Megszokta szegény a szabad élet lehetőségeit, mikor is szabadon ugrálhat egy-egy légy vagy madár után, viszont ezt az erkély korlátjáról nem igazán biztonságos megtenni.Számíthattunk volna egyébként erre, mert egy-két évvel a fenti eset előtt a keresztanyám elhozta hozzánk a kertbe a tüzelő macskát, aki a lakásban zavaró volt, pár hét alatt a fehér núbiai fakómacskája fekete lett, a szabad élethez hozzászokott, és hazatérve kiugrott az ötödikről.
Ennyit a macskákról.

Az első kutyánk Maci volt a bernáthegyi. Remek választás a hetedik emeletre, de ez jött szembe.
Anyu élettársának a bátyja volt bernáthegyi-lány tulajdonos, és mikor megellette a kutyája az első almot, mi elmentünk kiskutya-nézőbe, ami nagyon élvezetes volt, 8 apró bernáthegyivel játszani, akik közül az egyik nem is akart békén hagyni egy percre sem. Meg is beszéltük, hogy ő kell nekünk. Anyu le is boltolta, odaígérte érte a kisgyerekes családnak még használható, nekünk már idejétmúlt emeletes ágyunkat. (én 14 éves voltam, öcsém 12)
Macika nagyon aranyos kutya volt kölyöknek is,
kamasznak és felnőttnek is. Sok vizet nem zavart lomha kutya lévén, a nyarakat az erkélyen fekve töltötte,
már amikor otthon voltunk, mert rengeteget hordtuk fürdeni.

 Dunára párszor, majd mikor a víztől ekcémás lett akkor váltottunk és én hordtam az Omszki tóra.
A vízpartra már a megérkezés is egy jó sztori volt, mert amint megérezte a víz szagát, onnan kezdve ügetett. Húzott, megállíthatatlanul, az imádott vízhez.
Mikor a víz már látható is volt, akkor általában elengedtük, mert lehetetlen volt visszatartani, így ő az első kört mindig nyakörv-pórázban úszta végig.
Vagy mivel én a hévtől távolabbi végét szerettem az Omszkinak, ezért ő a vízben tette meg ezt az utat.

Nagyon szeretett úszni, autóval csak vízpartra ment. Ezért is jelentette neki a kocsi a fincsi úszást. Egyszer, már nem laktam anyuékkal csak látogatóban voltam, sétáltattam a kutyát, aki meglátta anyám élettársát amint a nyitott kocsit szereli, persze ő azt hitte a nyitott ajtó csak rá vár. Elindult, én próbáltam visszafogni, mivel nagyon nem olyan helyzet volt a kocsi körül, amihez egy kutya hiányzik, ő nem igazán értékelte, hogy nem akarom odaengedni, húzott mint egy falka szánhúzó, én pedig egy fába kapaszkodtam, hogy ne essek el. Én ölelem a fát az egyik kezemmel, a pórázt fogom a másikkal, a kutya pedig majdnem elszaggatta a pórázt. Azóta van széles vállam.:)

Aranyos, jó fej kutya volt, kissé nyálas, kicsit lusta, kivéve ha macskát vagy másik kan kutyát látott, akkor ha épp pórázon sétált, megvalósult a repülünk a kutya után-effekt.
Ha nem pórázon volt, és mi láttuk meg hamarabb a veszélyforrást, olyankor egyből tudta, valami kergetni való akadt, ezért rögtön aktívan figyelt.
Kutyák közül két fajtát nem bírt elviselni, a fekete kutyákat és a kóbor kutyákat. A fekete kóbor kutyákról ne is beszéljünk. Az egyik szomszédunk befogadott egy ilyen kutyust, aki hiába került végre gazdihoz, Mackó szemében örökre kóbor kutya maradt.
Mikor egyszer nagyon beteg volt, akkor kizárólag az én szobámban aludt. Ha szilveszterkor petárdazaj volt, akkor feljött mellém az ágyra.
Ha vettem fel a cipőm bármikor, ráült a lábamra, ha épp úgy gondolta, nélküle nem mehetek.
Egyszer kivittem a városligetbe egy nagy sétára, ahol úgy elfáradt, hogy hazafelé kb.500 méterre a házunktól lefeküdt, és fél órát nem moccant. Majd mikor meguntam a várakozást, és rádobtam a pórázt, hogy akkor én megyek, na akkor elindult ő is.
Meg kellett őt tanítani, hogy várjon a nagy örömkitörésekkel míg az ember meg nem engedi, hogy nehogy fellökjön.
Ez úgy nézett ki, hogy mondjuk hazaérkezésnél, ő leült, várta, hogy lepakoljunk, falhoz álljunk és mondjuk neki, hogy "hopi" akkor a két mellső lábát a vállunkra helyezte, és ő így örült.
Mindez érdekesebb volt az utcán, mikor is sétáltatás közben látta meg azt, aki épp hazatért. Olyankor meg kellett várni, míg odaér, majd ültetni, és úgy hopiztatni, remélve, hogy nem borulunk fel tőle.
Hát röviden ennyit Maciról, a sorozatot Dzsimbivel a tacskóval fogom folytatni.



Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...