2012. december 31., hétfő

Világmegváltás

Sokat jár az agyam azon, miként lehetne megváltoztatni a dolgokat, hogyan is lehetne tisztább és élhetőbb környezetet teremteni, vigyázni arra,a mi van.
Messzire nyúlik ez a kérdés, hosszan kígyóznak a válaszok.

Véleményem szerint, mikor még mindenki magának állította elő a dolgokat, illetve cserekereskedelem működött, akkor nem voltak ilyen mértékű környezeti katasztrófák, károk.
De az emberek elkezdték készen kapni a dolgokat, és kényelmessé váltak. Sok generáció nőtt már fel kényelemben, és már elképzelni sem tudjuk az életünket a vezetékes villany, láncfűrész, szögbelövő, vízvezeték, mobiltelefon, készételek, meg ilyesmik nélkül.
Persze sokan vagyunk, akik felébredtünk ennek a "varázsából", és ki akarunk törni.
Több-kevesebb sikerrel, hisz nehéz feladni a kényelmes dolgokat, és nehéz megtalálni a pótlását.
Azt hiszem ez utóbbi nehezebb.

Mert felgyorsult a világ, de mi maradtunk akik voltunk. Átlag emberek, akiknek kell a pihenés, a kikapcsolódás, és ez a hatalmas sebesség csak stresszes társadalmat hozott létre.
Akkor mi is gyorsult fel? A fejlődés? És ez jó? Minden héten lecserélhetnénk a tévénk, a mobilunk, a saját magától árut rendelő hűtőnél is biztos van modernebb, és aki még hajlandó reklámokat nézni, vágyódással telve láthatja napról-napra ezeket a dolgokat. De ez az emberek nyugtalanná tételére alkalmazott módszer, mert így mindig többet és többet akar, többet dolgozik, többet költ. Mindent megtesz az áhított dologért, ami már van a szomszédnak is.

Mint a gyerekek.
Nekik bizony el kell mondani: a reklámok világa nem valódi. A játék-autópályákon nem lángolnak ám a kocsik, a könyvekből nem repkednek ki a manók, és egyáltalán: a gabonapelyhektől csak hiperaktívak lesztek, semmiképp nem egy egészséges reggeli. A cukor, a csoki nem energiát ad, hanem épp ellenkezőleg fiam: elveszi azt. Sokkal lanyhább leszel mikor a hirtelen felpörgés elmúlik, pont mintha drogoztál volna.

De hagyjuk a reklámokat. Nem a béka feneke alól szeretnék írni, és sajnos a reklámok világához le kellene mennem oda.

Mikor olyasmikről hallunk, hogy a mikrózott étel bizony nem túl egészséges, hiszen az emberbe ily módon kerülő táplálék károkat okoz a szervezetben, kommulálódva rákos sejteket hoz létre, akkor vagy kidobjuk a mikrót, és melegítünk a gázon, tűzön, mint nagyanyáink, vagy elfordítjuk a fejünket.
Úgy látom utóbbi tábor a népesebb. Elhitetik magukkal azokról a dolgokról, amiket kényelmetlen lenne elfogadni igazságként, hogy nem is igazak.
Hisz ellenvélemények mindig vannak, mindig van egy-kétszáz cáfolat, és olyan könnyű beleesni ebbe a csapdába, hogy sokan ezt választják.
Persze ez is érthető, mert hisz nehéz azzal szembenézni, hogy az egész életünk, a körülöttünk lévő dolgok mind egy nagy-nagy pénzhajhász hamis világ részei.

A legnagyobb baj, hogy a sima átlag embert is bevonja ebbe a körbe a sok reklám és vásárlásra, fogyasztásra késztető bújtatott reklám. Ettől válnak igazi pénzhajhászokká, ami mindenképp azt hozza magával, hogy egyre modernebb dolgokat vesznek, a régieket kidobva, elfeledve örülnek az újnak, nem is gondolva arra, mennyi ártalom érte ezzel a tágabb környezetet, a bolygót.
Azt gondolják sokan, a bolygó mint égitest, nagy, nem megfogható, nem látom, ezért nem vagyok érte felelős.
Azért vagyok felelős, ami a közvetlen irányításom alá vonható, és a bolygó nem ilyen.
Ráadásul nem látjuk a folyamatokat, hisz a károk késleltetve jelennek meg, tehát nem is biztos, hogy mi okozzuk. A nagyvállalatok mérgezik a folyókat, erdőket, nem mi. De a nagyvállalatok nekünk adják el a termékeiket, szóval közvetett felelősség esete jön létre. Azt hiszem senki nem mondott nemet, mikor bevezették a villanyt, és a vezetékes vizet, mert az akkori életet megkönnyítette. Manapság pedig már nem is lehet másként, hisz a gyerekeinknek kötelező biztosítani mint alap életfeltételt.

Ha kicsit vizsgálódunk, mennyire elszaporodtak a rákos megbetegedések, vagy a kisebb problémák mint bőrbajok, súlyproblémák, akkor lehet hogy messzebbre kéne nézni, és rájönni: minden műanyag. Műanyagot kenünk magunkra, fújunk a hajunkra, műanyag edényben melegítjük az ételt, műanyaggal mosunk fogat, műanyagot eszünk. Nem csoda, hogy az olajipar a legnagyobb monopólium a világon. Hisz mindennek ez az alapja.

Lehet hogy a sok készen kapott dolog mégsem olyan jó?

Nézzük a sok digitális cuccot.
De jó volt régen a kvarcóra! Digitális. Új. Szuper.
Manapság digitális ledek világítanak mindenhonnan, digitális órák ébresztenek, digitális telefonunk, tévénk van, csoda hogy van még normál villanyizzó.
De az is csoda, hogy az evés nincs gépesítve, hisz mennyivel kényelmesebb és időtakarékosabb lenne egy gyomorszonda, a gyárilag összeállított menüvel.
Vagy a fülbe épített mobiltelefon, a csuklónkba épített digitális kijelzővel.
Lehet, hogy nincs is ez olyan messze?
Ti szeretnétek?
Mert szerintem a gyerekeink gyerekei nem fognak majdan tiltakozni ellene.
Digitális wc papír? Digitális fánk uzsonnára?
Jó ötletek?
Ha nincs led visszajelzés, félsz a sötétben? Mitől?
Miért nem tudnak az emberek csendben autót vezetni? Miért nem tudnak otthon csendben lenni? Félnek, hogy gondolatok lesznek a fejükben? Félnek felelni a saját kérdéseikre, ezért tompítják le a külső zajokkal azokat?

Semmi

Semmi fogadalmat nem teszek.
Nem is értem, miért kéne.
Az asztrológiai újév márciusban van, nem véletlen a kos jegy elsősége. Mikor vége a télnek, az utolsó, leghidegebb, legkopárabb évszaknak, és megindul az új kezdet, nos akkor kell elszámolni, ledobni a rosszat, és betartható fogadalmakat tenni.

Nálunk ez a nap is olyan mint a többi, nincs pezsgő és petárda, de virsli sincs. Kicsit ugyan megőrülhetnénk, de most valahogy olyan fáradt vagyok. És olyan semmilyen a hangulatom, lassan indul a fürdetés is, meg minden. Kicsit sakkozgatni kell a tüzelővel, de azért meleg van, és ki fogunk jönni vele.

Egyet talán mégis megfogadok.
Próbálom könnyedebben venni a buktatókat, és rosszkedvűen is kedves leszek a környezetemmel.

Boldog Új Évet Mindenkinek!

2012. december 29., szombat

Valami

Valami mindig adódik, valami megoldás mindig van, nem is kéne elkeseredni, de az ember nem így működik. Én legalábbis nem.
A rossz hangulatnak, elkeseredésnek is megvan a létjogosultsága, megvan a kifutási ideje. Mikor elmegy szépen, akkor tudok koncentrálni arra, hogy pozitívabban álljak hozzá, hogy bevonzzam a megoldást, ne taszítsa az elkeseredésem azt.

Mondják, hogy akkor szabad gyereket vállalni, mikor megvan minden, mikor annyi a jövedelem, hogy a családi pótlék nem is hiányozna.
Azt hiszem ez igaz lehetett sok évvel ezelőtt.
Mikor én is gyesre (gyed) mentem, olyan munkahelyem volt, ahol minden fél évben emeltek 5-10%-ot a munkabéren. Akkoriban még a gyest és családit is emelték, és nem volt ilyen drága az élelmiszer sem.
Ha most is így lenne, azaz rendszeres emelés lenne mindenféle juttatáson (nem csak a nyugdíjon), és minden terület munkabérén, akkor nem is számítana a sok áremelés.


Na de hagyjuk, elég a panasznapból, izgalmas év végénk lesz, de ez van évek óta :)
És egy videó, aminek nézése közben érzem azt, amit évtizedek óta irtanak ki belőlünk: büszke vagyok rá, hogy itt születtem, és itt élek.

2012. december 28., péntek

Nem jó ez így

Nem tudom hogy kéne csinálni. Nem látok magam körül olyat, aki átlag bérből több gyerekkel nyereségesen működne, úgy hogy nincs külső segítség. Azaz nem a mama fizeti a rezsit, és a fát sem magunknak termeljük ki, mert nincsenek hozzá eszközeink.
Lényeg, hogy hónapról hónapra rosszabb, mindig elkeserítő, csak nem mindig veszek róla tudomást. Mert mikor bevásárolunk, és veszünk fát, sőt áram is van az órában, akkor lehet lazítani agyilag, el lehet pár napra feledni a gondokat.

Persze sosem teszek ilyet, mert sajnos a perifériális a gondolkodásom is, mindig minden lehetőséget igyekszem számba venni, és keresem hogy lehetne megoldani a gondokat.
De valahogy nagyon elcseszettnek érzem azt, hogy ha veszek fát és áramot, akkor nincs kaja. Elcseszett az, hogy ezekhez az alapdolgokhoz vagyonokért jutunk hozzá, és esetünkben nem azért van hiány, mert karácsonyra megvettünk mindent a gyerekeknek.
Nem.
Ők csak jelképes ajándékokat kaptak, ennyire futotta.

Most azon gondolkodtam, hogy tavasztól, mikor nem kell fűteni, akkor is elrakok fára pénzt, és veszek egy-egy apró ajándékfélét, amit el lehet tenni karácsonyra. De persze ha így megy tovább a gazdaság hanyatlása, akkor hiába tervezgetem, mert mikor a boltban azt látom: a zsír is 800 ft felett van, akkor min is spóroljak?

Utólag és kívülről olyan könnyű okosnak és okosabbnak lenni. Mert a hátunk mögött leszólni mindenki tud, véleménye mindenkinek van, de azt nem akarják megérteni, hogy az az év végén odaadott lakásfenntartási segély pont elég lenne hónap elejéig ételre. Hogy is értenék meg, mikor nincsenek elég szociális érzékkel és empátiával megáldva?
Örülj, hogy egyáltalán kapsz, és kussolj.
Minek neked annyi kutya?
Utcáról befogadott ebek, nem ezen múlik a boldogságunk, azt hiszem.
Mint mondtam: empátia, szociális érzék.
De majd hogy fogom csippeltetni őket?
Nem tudom. Majd kitalálom.
Mint ahogy azt is, mit eszünk hónap elejéig.
De azt hiszem a fa sem lesz elég, szóval majd a fűtésen is spórolunk.
Köszönjük szépen, hogy egyáltalán élhetünk.

2012. december 26., szerda

Köszönöm

Köszönöm, hogy nem lett világvége.
Komolyan, jobb ez így. De mi van, ha pár nappal később lesz vége? Vagy pár hónappal? Sebaj, de legalább boldog tudatlanságban élünk addig, igaz?

Köszönöm, hogy a héten kidobott régi de még jó felmosófej a kuka legalján volt, mert legalább még megvolt. Nem vitte el a kukás, és nem égettem el. Pedig volt egy kósza gondolatom, milyen jó is lenne begyújtani vele. De van benne műanyag, inkább kidobtam. Jó hogy a kukába zacskóval megy a szemét. Igaz, a porzsák tartalma nem, azt le kellett rázni róla. Amit amúgy használtam, sikeresen szétesett.

Köszönöm, hogy az ebéd mellé mindig van valami koncert, van jó ebédhez szól a nóta. Igaz, általában nem a rádióból, hanem valamelyik gyerekből jön a zaj, de a hiszti is nóta, nem? Jó hogy kitartó gyerekeim vannak, akár fél óráig is eltart egy hiszti.

Köszönöm, hogy kapok új feladatokat, hogy tudok kutatni, és megoldásokat találni. Folyton keresgélek. Néha problémákra megoldást, néha problémákra gyógymódot, néha fél pár zoknikat.

Köszönöm a katartikus élményeket is, hogy a zenékben is és az életben is mindig van katarzis, ahonnan csak lefelé lehet menni. Mindig fent lenni és mindig felfelé menni nem jó. Azt hiszem ez úgy teljes, ha megjárjuk a csúcsokat is és a völgyeket is. Bár velem zenét hallgatni élmény, többek szerint is. Mert a katarzis után már nem érdekel.

Köszönöm, hogy sosem unatkozom. Ha nincs meló és pihenő lehetne, akkor is jönnek szóval tartanak, motiválnak. Vagy ugrálnak a hátam mögött az ágyon, visongva, mikor relaxálni készültem, vagy nyugisan enni, vagy csendben lenni.

Röviden ennyi.
Kellemes Ünnepeket!

2012. december 22., szombat

Egyén vagy tömeg?

Nem vagyunk egyformák.
Nagyon nem.
Minden ember más és más.
De mégis olyan világban élünk, ahol ha kilógsz a masszából, akkor kinevetnek, furcsállanak, MÁSnak tartanak. Holott pedig másnak lenni nem egyfajta kitörés, hanem önmagunk vállalása. Az volt akkor is mikor pirosra festett taréjú punk vagy tupírozott hajú szakadt rocker lettél.
Útkeresés, önmagunk meglelése.

Fiatalon érezzük még: mások vagyunk, nem akarunk massza lenni, ki akarunk kerülni belőle. De az elfogadás valahogy hiányzik az emberekből. Szülők mondják gyerekeiknek: "Ő másmilyen, ne barátkozz vele."
Talán pont az a baj, hogy manapság nem nagyon vannak kapaszkodók a gyerekeknek. Talán hallanak olyasmit otthon: mindenki más, minden bűnnek van bocsánata, akkor is szeretlek ha hibázol, stb. De mégsem építtetik át a szülők ezt a gyakorlatba, hisz maguk sem így élnek.
Annak sem bocsátanak meg, aki mer önmaga lenni. Utálkoznak a szomszédra, a boltosra, rokonra. De főképp a másként gondolkodók verik ki a biztosítékot. Olyanok, akik mernek másképp élni. Akiket nem érdekel mit gondol a szomszéd, mit gondolnak az emberek. Itt ne a nagy kiugrásokra gondoljunk, ne a bűnözők társadalomtól való elszakadására. Olyan egyszerű dolgokra, mint az, hogy nem adok margarint a gyereknek, mert ekcémás, hogy ötödször is szólok az oviban: nem akarom hogy fluoridos fogkrémet használjon a gyerekem, azért viszek sajátot.

Persze értem én ezt az egyformaság-szeretetet.
Így könnyebb, mert az egyformában nincs olyan helyzet amit különlegesen kellene kezelni. Tereljük a bárányokat, mind szelíd, kedves, kocka. Nem kellenek kiugrások, mert az több figyelmet igényel. Ahhoz oda kell menni, az indokait kutatni, EGYÉNként kezelni, nem tömegként.
Márpedig tömeget irányítani könnyebb, mint egyéneket.
Mert a tömegnek nincsenek kérdései, míg az egyéneknek sok van.
Ha a tömegből kiemelkedik egy kéz, elhangzik egy kérdés, akkor egyszerűen lesöpörjük egy közhellyel, aminek az a lényege: "Állj vissza a sorba Pistike, ne kérdezz, mert ideges leszek."
Pistike pedig visszaáll, hisz egész élete során ezt szokta meg, mert ezt kapta ebben a hierarchikus, tekintélyre épülő világban, ahol nincs semmiféle összetartás.

Manapság azt tanítják a gyerekeknek: az a tiéd amit megszerzel, az vagy amit megtanulsz, küzdeni kell, le kell győzni mindenkit, a céljaid eléréséhez mindegy hogy jutsz el, stb. Nem csapatok mennek versenyezni, hanem egyének. Apukák győzködik fiaikat: csapj oda, ne hagyd magad, te vagy a legjobb. Ne merj gyenge lenni, mert legyőznek a farkasok, megesz az élet.
Így, gyengeségeink vállalása nélkül csak a jövőbeli pszichózisos emberek számát növeljük. Aki bűnnek érzi a könnyeket, gyengeségnek a megtorpanásokat, hibának az útkereséseket.

Vannak persze társadalmi szabályok, az együttélés szabályai, aminek betartását meg kell tanítani a gyerekeknek. Manapság mégis valahogy ez marad el. Sok szülő úgy akarja gyermeke felé kimutatni mások feletti vélt hatalmát, hogy látszólag nem törődik a szabályokkal. Szemetel az utcán, mobilozik vezetés közben, hétvégén is fúr a panelban, stb. Ha a tanár az iskolában rászól valamiért a gyerekre, akkor csessze meg a tanár, nehogy már ő mondja meg!
Aztán az ilyen drága szülő nem érti, pár év múlva miért is tojik a fejére a gyerek.

De ezt is értem, neki sem tanították meg.
Mert ebben egyensúlyt találni nagyon nehéz.
Abban, hogy a társadalmi szabályok, együttélés szabályai is fontosak, de ennek ellenére merjünk egyének is lenni. Elhinni: attól hogy valaki egyéni, nem biztos hogy rátarti is.
Ha folyton az jár a fejünkben, mit gondolnak rólunk, akkor a legfontosabb dolog marad ki az életünkből: a fejlődés.
Fejlődés nincs változás nélkül, a fejlődés az egyéni út.
Ami mindenkinek megvan.
De úgy élve, hogy mindig azt lessük: hogy feleljek meg mindenkinek, nincs egyéni út.
Azt hiszem, mikor sokan elkezdik vállalni önmagukat, akkor az addigi rendszerek felbomlanak, új társadalmi körök alakulnak, más formációk jönnek létre.
Félelmetes, igaz?

Egy mesét rakok a végére-igaz mesét.

"- Tudják, én szegény fiú voltam és gyermekkoromban anyám elszegődtetett a községhez disznópásztornak. Maguk most nevetnek, pedig a disznók előtt megemelheti a kalapját minden ember. Tudják-e milyen jószándékú, becsületes állatok azok?
Három éven át jártam ki a legelőre velők, tavasztól őszig. Megismertem őket. Hűségesek, tisztességesek. Értik? Szerettek engem! Pedig én nem is voltam disznó, csak ember...
Nyelt egyet és egy pillanatig maga elé bámult a padlóra. Aztán folytatta:
- Egy őszön makkoltatni küldtek föl a hegyekbe. Akkor történt, hogy farkasok kezdték kerülgetni a kondát. Volt a rám bízott állatok között egy, amelyik mindig külön járt a többitől. Egy rühes, sovány kis süldő. A többi nem tűrte meg maga között, mert, hogy maga alá piszkolt, fektiben. Mert a disznó nagyon tiszta állat, tudják-e, az elveri magától az ilyet. A konda szégyene volt ez a süldő. És éppen erre mentek rá a farkasok.
- Reggel történt, alig valamivel virradat után. Éppen kitereltem az állatokat a karámból s álmosan dűtöttem neki hátamat egy bükkfának, amikor a visítást meghallottam. A kis rühes süldő megint valamivel távolabb túrt a többitől s azt cserkészték be a farkasok. Négyen támadtak reá egyszerre. De amikor én felütöttem fejemet a sivalkodásra, már valamennyi disznónak fönt volt a feje és a következő pillanatban az egész konda összeröffent s mint egy roppant fekete henger rohant reá a farkasokra. Képzeljenek csak el kétszáz-egynéhány disznót, tömötten egymás mellett, fölemelt ormánnyal rohanni, fújva és fogcsattogtatva! Szempillantás alatt elkergették a farkasokat s a kis rühes süldőnek néhány harapáson kívül semmi baja nem történt. Én pedig sokat gondolkoztam akkoriban azon, hogy miért is védte meg a falka ezt az egyet, akit amúgy is kitaszított maga közül s akit azután sem fogadott vissza soha. De csak most jöttem rá: azért, mert disznó volt az is.
- Hát látjátok, ezért szeretnék disznó lenni. Mert irigylem a disznóktól a szolidaritást, ami az én emberi falkámból hiányzik. Mi tanokat hirdetünk és jelszavakat halmozunk jelszavakra, de közben mindenki csak önmagával törődik, nemhogy a kisujját is mozdítaná másért. Ha akkor, ott az erdőn, az én disznófalkám is úgy viselkedik mint ma az emberi társadalom: rendre az egész falkát fölfalhatták volna a farkasok. Mint ahogy az embereket is fölfalja rendre a,gonoszság és az önzés."

Wass Albert

2012. december 21., péntek

Miről is írjak?

Legyen mondjuk világvége? Á, arról már írtam, és rajtam kívül is írt már sok-sok ember. Az, aki kicsit is tartott tőle, most a létet ajándéknak érezheti, mint a saját medrében tovább folyó életet is. Innen már minden nap ajándék?
Lehet.
Van aki még mindig várja a meglepetést, van aki beletörődött már tegnap, hogy ha meg kell halni, akkor nincs mit tenni. Hisz ott vagyunk ahol lennünk kell, oda megyünk ahová mennünk kell.
Ennél nagyobb tudás talán nem is szükséges.
De azért a hátizsákot elkezdtem összerakni.
Van benne bicska, elemlámpa, kötél. Csupa fontos dolog. Gyufa pedig alapfelszerelés a zsebemben fűtési időszakban.
Reggel egyszer kicsit megijedtem.
Ma kuka nap volt, és még sötét volt kint, mikor elkezdtek ugatni a kutyák, és távolról nagy autó hangját hallottam. Gondoltam a kukás hamar jön, akkor szaladok kihúzni a kukát.
De nem.
Sokkal nagyobb jármű jött, mint a kukás.
Pár napja mentek az utca végére, az erdő elejébe óriási munkagépek, most azok mentek el. De akkorák ám, hogy kissé felszedték az aszfaltot. A tetejükön nagy teljesítményű reflektorok forogtak, tényleg ijesztő volt.
Mondom, biztos valami katonai bázist ástak a réten. Egy óra múlva helikopter repült alacsonyan, szóval könnyű lett volna bemagyarázni valamit, és megijedni még jobban.

Azzal is szembenéztem a napokban, világvégére készülve, hogy talán nem a divatos és márkás játékok a legfontosabbak a fa alá, hanem ÉN.
Nekik.


Olyan ügyesen díszítettek ma fát!
Lívia aggatta a legtöbb díszt.

Kevin pénzt kért, mert ajándékot akar venni nekünk, Szabolcs is magyarázott valamit hogy csomagol nekünk ajándékot, de meggyőztem őket, elég egy szép rajz is.
Sütögettem, tettem mindenből a fagyasztóba is, mint pl. bejgli, tepertős pogi. Így mindig csak annyit sütök meg frissen, amennyi kell. Elkészült a töltött káposzta, holnap összeállítjuk a többi ételt is, de gyanús hogy fagyasztóba fog kerülni egy része. Csinálok majd kókuszgolyó tortát is, de lehet hogy azt Kevinre bízom, hisz az ő találmánya :)
 Ennyi az egész, hozzánk valószínű holnap jön a Jézuska, mert Krisz szenteste dolgozik, tehát minden a szokásos.


2012. december 19., szerda

Honnan jön? avagy Miért kínoznak? 2.

Nem tudom felmerült-e valakiben, minek nézek olyasmit, amit ennyire utálok.
Nem nézem.
De rádiót hallgatok, hallom mikor bemondják ki énekel, és persze tudom kikről van szó. Mikor a rádiós műsorvezető azt mondja:
- Hű, micsoda hang, pedig még csak most fog érettségizni!
Ez olyan hű, hogy szóhoz sem jutok.
Komolyan.
Kit érdekel?
Nem láttunk még elég gyereket, akit a média egy életre tönkretett?

Én mondjuk rohadtul nem örülnék, ha a gyerekem ilyen műsorokban akarna szerepelni tanulás és iskola helyett. Nem látom ezt akkora nagy lehetőségnek, hogy ezt majd össze kell egyeztetni a tanulással, a sulival, és a továbbtanulással.
Na szóval, nem töltené büszkeség el a szívem, ha az én gyerekem énekelne érettségi előtt a rádióban.
És mint mondtam, nem az éneklés és tehetség ténye zavar, hanem az, hogy fiatalokat és gyerekeket adnak el a celebség és ismertség piacán, némi pénz reményében.
Mert őszintén szólva nem egy nagy teljesítmény az, hogy bekerült egy médiaribanc-képző valóságsóba valaki, és 8-10 másik majommal együtt makognak hetekig a kamerák előtt.

Az egész csak üzlet, és mivel mi nem küldünk sms-t, de bevétel mégis van a reklámbevétel mellett, valószínűleg van olyan, akinek van ilyesmire felesleges pénze.
Régen különböző befektetési kötvényekkel húzták le az emberek felesleges pénzét, manapság valóságsók és tehetségkutatók emelt díjas sms-eivel teszik ugyanezt.
A kis makogó majmokat pedig sztárolják amíg van irántuk érdeklődés, majd mehetnek a bánatba. Pár év múlva majd valami pársorost talán írnak némelyikről, de inkább elfelejtik őket.

Miért kínoznak?

Miért kínoznak bennünket ezernyi tehetségkutató műsorral? Kinek kell ez? Kit köt le ennyire tartósan a sok kornyikáló, fals hangú szedett-vedett önjelölt énekes, és kit érdekel ennyi tehetség? Mikor fog ráunni az, aki nézi? Meddig lehet ez a heti program része, a hétvégi szórakozás?

Oké, jönnek, látnak, két hónapig menők, és ennyi. A süllyesztő pedig egyre tágasabb, mert egyre többen lakják. Bizonyára vonzó az egy fiatalnak, hogy celeb lehessen, mert a celeb a tévében van, azt ismerik, a fotójáért fizet a pléboj, mindig írnak róla, mindig OTT van.

Hogy ez szerintem mindennek a legalja, azt hagyjuk.
Ez egy szubjektív vélemény, mint ahogy az is, a celeb csak árucikk, vállalatok, cégek árucikke, mivel termékeket ad el. Ha Józsikát sokan felismerik és sokan megnézik a vele készült műsort, akkor a Józsika műsorai alatt reklámozott árucikkekből kicsit többet adnak majd el.
A fiataloknak lehet Józsika szlogenjeivel, dalszövegeivel eladni árucikket, ami bizony néha az, hogy drogozz és legyél ribanc, és ami még nagyobb szelete a világnak: információt. Így kell öltözni, viselkedni, beszélni egy menő fiatalnak, ehhez kell idomulni.
Konkrétan ezeknek a média által celebrált tehetségkutató műsoroknak a nyertesei is, ha beállnak a sorba akkor egy darabig fennmaradhatnak, de csak akkor. Mármint ha hagyják magukat átalakítani, új stílust magukra húzni, ami az aktuális "divat"-nak  megfelelő.

Magyarország nem túl nagy. Ennyi celebnek kimondottan kicsi. Nem baj. Majd amikor egy ex-pornós vagy szétzúzott agyú ex-drogfüggő lesz a miniszterelnök, akkor sokan fogják majd a fejüket!
Mert azzal sem az lesz a gond, hogy mit csinált előtte, hisz a mostani közemberek sem szentek, sőt.
De amit képvisel a gyerekeknek az, hogy a pornóból meg lehet élni, a pornós lehet menő filmszínész, műsorvezető, stb., annak nem az a lényege, hogy minden bűn megbocsátható, hanem az, hogy nem fontos tanulni, élj egy darabig a testedből, és akkor is jó lesz.

Az egyik ilyen celeb kiscsaj mondta valami idióta műsorban: "- Ha ez az élet, akkor így akarok élni."
Persze.
Ez az élet.
Ha pedig hirtelen magára maradna valahol, áram, légkondi, hűtő, autó, meg hasonló dolgok nélkül, akkor ott döglene meg, mert ezek a műsorok nem ÉLNI tanítanak, hanem elfeledni milyen is az élet, ami tényleg tanít valamit.

2012. december 18., kedd

Párbeszédek

Anyám és Kevin mosogat.
Anyám:
- És, hol tartotok történelemből?
- 58. oldal.
- De mit vettetek most?
- Összefoglalót.

Kevin nagyban gyertyázik, úszik a sparhelt, mindenütt formákba öntött, különböző állagú gyertyák. Kira közlekedne, de nehéz. Kedves hangnem helyett kissé ingerülten:
- Kevin, pakolj már el!
aki hasonló hangfekvésben üvölt vissza:
- De hová?
- A francba!

Szabolcs legújabb gyöngyszeme. Mikor valami miatt elkezd hisztizni, 1-2 perc visítás után kitisztul, és megkérdi:
- Miért is sírok?

Líviától minden nap megkérdezzük (az ő része fonetikus lesz):
- Jó volt az ovi?
- Ien.
- Kivel játszottál?
- Lara.
- Mit játszottál?
- Nem...tudom... szép
- Mi volt az ebéd?
- .... hami. - majd széttárja a kezét:
- Nem... tudom.... én cipi (pici), nem... nagy

Szili:
- Úgy fogsz hiányozni az oviban!
- Tudom, de sokat gondolunk egymásra, és akkor jobb kicsit.
- De én igaziból szeretek veled lenni, nem gondolatban.

Az én párbeszédem egy majommal zajlott, konkrétan a kedves, fiatal erdésszel, aki nyáron javasolta: vágjuk fejbe téglával az azóta is repkedő ölyvet.
Megállítottam, és kértem:
- Légyszíves ne száguldozz a jeges utcán, mert gyerekek mászkálnak. És a mobilodhoz pedig vegyél fülhallgatót, mert rohadtul nem tetszik, hogy kézben van, és nem vagy képes nélküle vezetni.
Bár a "rohadtul" helyett rondább szót használtam.

Tudom, kissé túlzás, de annak a köcsög vénembernek is beverném a képét, aki postás kocsival hordja a csomagokat, és kb. nyolcvannal közlekedik. Egyik nap csak épphogy ugrottam el előle, a jeges úton. Ott, ahol a "járda" egy kis dombon van, és nehéz róla lejönni a jégen. Oda kellett felugrani.
De fog még csomagot hozni nekem is, majd akkor kedveskedem neki valamivel.

2012. december 15., szombat

...

Mostanság nem túl sok kedvem van írni.
Kiégés lenne?
Részben biztos, mert úgy érzem, mindenről írtam már.

Bár a sólyomról, aki napok óta errefelé repked, még nem. Mivel most tél van, alacsonyabban szállnak mint melegebb időkben. A hollók és az ölyvek is.Ismét madárhízlalda vagyunk, harkályok, cinkék, verebek, tengelicék hada kopogtatja az ablakpárkányt.
Nagyon utálom a telet.
Azt hiszem aki megélt már párat, aki fázott már eleget, aki tudja milyen is fát aprítani -20 fokban, fát hordani, ónos esőtől jeges udvaron át is, takarítani bent a napi mocskot ami ezzel jár, aggódni a másnapi miatt, az érti.
Régen medve akartam lenni, átaludni a telet.
Most már nem akarok medve lenni, nem akarok ennyit aludni, de valahogy rányomnám a "mégsem" gombot ha lehetne.
Pedig szép ám.
De csak ennyi.
Mert szép, de semmi romantikusat nem látok a csillogó hóban, a havas tetőkben, én csak a fúvó szelet látom, a felborzolt tollú madárkákat, meg a jeges utakat.
Azt már hagyjuk, hogy hőn szeretett iskolánkba nem lehet ép csontokkal feljutni, mert annyi eszük sincs, hogy két napi hamutermést szétszórjanak a jégen, és hopplá! járhatóvá tegyék az amúgy enyhén emelkedő utat.
Nem, még fel is locsolják az udvart, hadd csúszkáljanak a kölykök.
Akik közt volt már akinek felrepedt a feje, kék-zöld arcú kislány, betört szemüveg (majdnem a szemébe fúródott a leánykának), és társai.
És ezek felnőtt emberek ám! Ráadásul főiskolát végzett, elméletileg művelt és okos példányok.
Hagyjuk, még rám fogjátok, mindenben csak a rosszat látom, pedig nem :)
Bár most annyit tudnék írni olyasmiről, amiből nagyon elegem van, hogy csak na.
De inkább fotókat mutatok.
Mostanában újraöntünk gyertyákat.
Kihasználjuk a szappanozásra használt agyagok színező képességét, a semmire nem használt kék kozmetikai pigment kékségét, és a sokféle illóolaj adta illatosítási lehetőséget.
Kevin már begyűjtött vagy 80 darab gyertyát, és szétosztogatott rengeteget.
Szilike elgondolkodott a gyertyák fölött.
 Titokban fotóztam a buszon :)







Ja, jó lenne egy váll, egy igazán értően hallgató valaki. Olyan, aki nem kérdez, nem felel, nem beszél. Csak hallgat. Azt hiszem az erdőben kell ilyet keresnem....

Valahogy úgy érzem, nem tettem semmit. Csak hagytam telni az életem, pedig mindig ott volt bennem a lehetőség, hogy valami nagyot alkossak. Nem tudom mit.
Nem tudom, mert sosem hagytam magam kibontakozni.
Lustaság? Félelem a változásoktól? Kényelemszeretet?
Igen. Ezek a népbetegségek fojtottak le engem is.
A "majd holnap" Isten imádata.
Azt hiszem valamiféle mélypont ez, de nem bánom, mert a pokol aljáról csak felfelé lehet menni.
Azt hiszem az ilyen időszakok táplálják a következőket, amikor az alkotókedv és jókedv ismét eljön.

2012. december 8., szombat

Mr. Vad Disznó, aki nem Malacka

Kira ment ma zongora órára-ami idén szombatra esik, mondhatnám: hurrá! Fél egyre kell mennie, van mikor nincs még kész az ebéd, szóval nem tele hassal megy. Ez ma szerencsésnek bizonyult, mert az erdő szélén, ahol átment a sulihoz egy fiatal vadkan almát eszegetett az út mellett. Mivel oda szoktak kiszórni forgácsot, hamut, egyéb lebomló hulladékot, mindig van ott kisebb-nagyobb rakás. Kira azt hitte most is, majd elment mellette. Kissé meglepődött, hogy a kupac ránézett. Mindketten futni kezdtek, de a malac megbotlott a hóban, Kira kiért az erdőből.
Azt mondja jött egy kocsi, az ismert pasi ült benne, és csak nézte mit futkos ijedt fejjel a leány.
A malac amúgy egy fiatal, de elég nagy kan. A korát a szőre színéből lehet nagyjából megállapítani. Minél világosabb, annál fiatalabb.

Kira hazajött óra után, mesélte mi volt.
Oké, akkor idén már nem kökényezünk, hisz ha ennyire idejönnek nappal a vaddisznók, akkor a kökényesben is akadhat pár.
Pedig hétvégére tervben volt némi csipkebogyó és kökényszedés, de inkább már nem.

Visszatérve, biztos én is bepánikoltam volna, de egy vaddisznó el tudja érni egy gyorsvonat sebességét is, szóval csak elijeszteni akarta a betolakodót a kajájától, nem bántani. Nem vagyok érzéketlen, teljesen átéreztem a lányom pánikját.

Itthon aztán kissé megnyugodott, és kiment az utcára szétnézni. Majd szalad be, hogy menjek mert itt a malac.
- A kapuban?
- Nem, az erdőben.
És valóban, ott eszegetett a fák közt, kb. 20 méterre fent, egy kisebb dombon. Kevin is megcsodálta, de odamenni nem akart simogatni :)

Később láttunk az erdőben embert is, aki a fákat bottal ütögetve közlekedett, ahogy ilyenkor kell. Vagy két botot egymásnak ütni, vagy fütyülni. Ezek jelzik a vadaknak hogy ember jön, és odébb mennek. De túl közel nem szabad menni hozzájuk, Kirával pedig egyértelműen ez történt.


meretpégótimázS

A héten voltunk vásárolni, pl. Kevinnek tornacipőt is. Mert a kínai egyszerű cipők kb. annyit érnek, mint a doboz amibe csomagolják őket-bár az még tárolásra alkalmas a későbbiekben. Ugyanis kettő darab tornaórát bírnak ki, majd leválik a talpuk. De ennyit a termékbemutatóról, jöjjön a cím lényege.
Vásárlás előtt SZTK-ban ücsörögtünk, mert ilyen kedvünk volt.
Nem beteg senki, csak röntgenre vártunk, ennél jobban nem kell részleteznem az írásom címének megértéséhez.

Kevin 2 perc várakozás után aktívan unatkozott.
Aktívan, azaz mondogatta: unatkozom.
- Oké fiam, akkor foglald el magad.
- De mivel?
- Menj, vannak ott kifüggesztett papírok, olvasd el a szöveget visszafelé.

Majd pár perc múlva kiszúrt egy feliratot az egyik ajtón, és onnan kezdve mondogatta:
- meretpégótimázs, mozoktanu
Közel két órát töltöttünk ott.
Eleinte még röhögtem, majd annyira már nem.
Kért papírt, és mindent amit mondott leírt és fordítva olvasgatott.
Fejelgette a karom, amit részemről időnként felváltott a könyököm (igen, nyilvánosan "vertem" a gyereket :D), röhögcsélt, egyszóval kissé unatkozott. Megállapítottuk: Szabolcs nagyon hiányzik ide, mert akkor ölhetnék egymást, vagy Szandra, mert ő is egyfolytában beszélne.

A váróhelyiséghez lépcső vezetett.
Mondtam Kevinnek:
- Ugrándozz le és fel a lépcsőkön.
Lement párszor, majd mire visszajött Katit behívták, aki a kabátját otthagyta nekem.
Kevin meglátja a kabátot:
- Hol van Kati?
- Megettem.
Odaül mellém, emelgeti a kabátot, és kiabál:
- Itak! Itak! Tarts ki, megmentelek!

Aki megint megállapította, sajnos a 11 éves sem normális, a fia sem lesz az egy év múlva. Ugyanis mindig Kevint vizslatja: benőtt-e már a feje lágya, mert ez valami jel lesz: már csak egy éve van a fiának a normális állapot eléréséhez.
Innen is megnyugtatlak: még 3-4 év, legalább!

Tegnap volt a suliban ajándék készítő délután. Mikor is a gyerekek a tanárok felügyelete alatt gyertyát öntenek, gipsz hűtőmágnes-alapokat festenek, asztali díszeket, karácsonyfa díszeket, kopogtatókat alkotnak, mindezt fillérekért.

Én, mint SZMK-s is ott voltam, zsíros kenyér és szörp osztogatás volt a feladat.
Ennek összehozása azt eredményezte, hogy Líviát Kati vitte el az oviból, ott aludt délután nála. Mivel előtte Vácon voltam, mikor hazaértem fűtés és egyéb nyalánkságok vártak rám a sulis balhé előtt. Lívi pedig köhög, de nem beteg. Viszont így alvás közben zavarja a többi gyereket, tehát elhoztuk ebéd után.
A lényeg: Kevin ment le Sziliért az oviba (annyira azért megbízható, hogy Szilit rábízzam), de mivel kiolvasta a hetedik Harry Pottert is, útba ejtette Kati-könyvtárat a nyolcadikért. Így Lívia jött vele. És bár Kevin előre megmondta: hazaviszi Szilit és tévéznek, mert nincs kedve a suliba jönni, ennek ellenére felhozta a kicsiket, hogy megkérdezzen valamit tőlem.
Persze a két törpe maradni akart.
Szilike ment Szabolccsal a kreatív alkotóhelyekre, Líviát Kira osztálytársnői ajnározták. Én közben "dolgozhattam", osztogattam a gyerekeknek a kaját-piát.
Szili alkot

az alkotása

Összehoztuk, még élvezetes is volt :)
Bár Lívinek a hazaút maradt meg:
- "Lámpa, nem ég."
A suliudvaron ugyanis csak a hó világított, és a leányka nem volt még sötétben az utcán.


2012. december 2., vasárnap

Kis zsaroló

Szilike nagyon sokáig velem aludt. Mióta átvariáltuk a szobákat, próbáljuk leszoktatni erről. De nehéz.
Mert szerinte túl sokat kérünk, ez neki nagyon nehéz feladat. Ő inkább jó lesz, de az ottalvást ne bántsuk.
Most oda jutottam, hogy mondtam neki: csak akkor táblagépezhet reggelente, ha este a helyén alszik el.
Az már nem izgat, ha éjjel átjön, de legalább az a egy óra, ami eltelik a mesemondás-lefektetés és az elalvásom közt, az legalább legyen az enyém.
Ne csicseregjen bele minden este a filmnézésembe, stb.
Egy nap sikerült is.
Éjfél körül jött át, addig a helyén volt.
De péntek este Szabolccsal megfűztek: hadd aludjanak ott. Lemondva a másnapi tabletezésről.
Az apjuk amúgy sem volt otthon, én beleegyeztem.
Még délelőtt működött is, bár Szili többször próbálkozott, de könnyen el lehetett terelni.
Rögtön reggel azzal talált meg, hogy Kevin nem aludt velem, ő játszhat, és akkor vinné is a gépet neki.
Rafinált gyerek :)
Ja, igen. És arra is figyelni kellett, ne csatlakozzon Kevinhez vagy Kirához a kockabámulásban.

Majd délután megjelent, remegett a szája széle, és mondta:
- Anya, én azt gondolom, ha nem tabletezhetek, akkor nem adok több puszit.
- Szomorú vagyok, mert hiányozni fog a puszid, de sajnos amiben megegyeztünk, azt betartjuk.
- De nem érted? Nem adok puszit.
- Soha?
- Soha sem.
- Akkor nem adsz, és én sírni fogok, de nem tabletezhetsz ma.
Majd megbocsátott, és adott puszit :)
Igaz, ahhoz az kellett, hogy hátat fordítottam neki, mert már nagyon kellett röhögni, és azt hitte sírok.
Ő amúgy nagyon puszis gyerek, bár Szabolcs is, de Szili beceneve régen Puszili volt.

2012. november 30., péntek

Farkasok az erdőben, avagy finom-e a szappan?

Lívi nem volt a héten oviban, mert köhögött.
Ma már úgy voltam vele, hogy semmi baja, marad oviban, mert menni akar, de nagyon. Itthon állandóan "pápá", meg amúgy is: elég élénk.
De az úton még köhögött, tehát jött velem vissza.
Persze ez a bolttal együtt fél órás út nekünk másfél óra, mert mindig valamiért meg kell állni. Másfelé akar menni, nézi a nem tudom mit, fel akar mászni, vagy csak megáll, és se kép se hang.
Az erdőben már ilyeneket mondtam, hogy jön a farkas, de nem érdekli, hátranéz, és azt mondja röhögve:
"neeem is"

Amúgy mindenhol számol, és "rajta" felkiáltással indítja magát.
Pl. ül a vécén, és hallom (rendesen írom, nem fonetikusan):
- Egy-kettő, rajta! Kész!!
Azaz kész van, mehetek törölni.
        Este fürdés után kiugrik a kádból.
Nem akárhogy, mert kezemet fogva feláll a kád szélére, számol, rajta, és ugrik.
Ha nem sikerül valamiért, értsd: rossz helyre érkezik, lábamra érkezik, nem "ugrott" (emeltem) elég magasra, akkor ismétlés.
Van hogy ötször.

Anyámnak megvolt az első szappanevése. Bár gondolom mint minden rendes gyereknek, neki is már volt ilyen élménye régebben, de ez most jó volt.
Kistányéron volt pár szappantekercs, kis apró csigavonal formájú maradvány.
De ott volt egész délelőtt, úgyhogy mikor megkérdezte hogy mi az a kistányéron, hirtelen fogalmam sem volt. De odanéztem, és rögtön levágtam:
- Megkóstoltad?
- Igen, olyan jól nézett ki.
- ..... :)

Szili esti próbálkozás:
- Nem akarok fürdeni.
- De muszáj.
- De már annyiszor fürödtem! Ma nem akarok.
- Pisiltél?
- Igen, de akkor csak kezet kell mosnom.
- De kakiltál is.
- Nem is. - látom, hogy kamu.
-Figyelj. Mindenképp fürdeni kell, vagy mész magadtól, vagy beraklak ruhástól.

Bölcs megoldás volt, bizonyára minden nevelési kézikönyv ezt javasolja. De minden este ez megy ám. Ő megy el legnehezebben fürdeni.

Van az egyik szomszédban egy stafford kiskutya. Mondjuk már fél év körüli, nagyocska.
Mindig próbáljuk megsimogatni, de ritkán jön a kerítéshez. Ugyanis fél. Látszik rajta, hogy olyan félve jön, ha jön egyáltalán, mert van hogy csak ül messze, csóvál, és sírdogál. Normálisak a gazdái, tuti nem bántják vagy szigorkodnak vele, csak ilyen.
Volt pár alom kölyköm anno, és azt tapasztaltam, hogy vagy kis agresszorok, bár az a kevesebb, vagy ilyen kis félősök. Maxi kutyám bunkó de kedves kategória volt, inkább a félős mint az agresszív csoport tagja.

Más.
Érdekes dologra jöttem rá.
Megváltozni, igazán megváltozni nagyon nehéz.
Mert változtathatsz régi berögződött rossz szokáson, elhagyhatod teljesen vagy részlegesen, de ami ennek a rossz szokásnak következtében kialakult, azt nehéz megváltoztatni. Mert nem is tudsz róla.
És lehet, ugyanúgy folytatódik az okozat, csak más okból. Mert létrejön valami más ok.
Egyszerű a példa.
Mondjuk alkohol függőség miatt bizonytalan a járása valakinek, tétova a beszéde.
Abbahagyja, de pár év és megbetegedik, valami nem túl akut baja lesz, aminek következtében bizonytalan lesz a járása, és tétova a beszéde. Az elméje lehet éles, de nem az volt a probléma.
Annyi, hogy aki pár évig nem látta, azt hiheti: semmi nem változott.

2012. november 29., csütörtök

Szoba-tudós



Szoba-tudósnak nevezzük azt, aki megtanul bizonyos szavakat, szövegeket, ezekből levizsgázik, diplomát szerez, majd megél belőle.
Sok-sok tanító és tanár is ilyen. A tárgyat, amit tanít alkalmazni nem tudja, gyakorlata nincs, csak elméleti képzése. A tárgy nem érdekli különösebben, ha kérdést teszel fel neki, akkor valamivel elhessegeti, mond valami bődületes ostobaságot, és ennyi. Eszébe nem jut utánanézni, kutatni, választ keresni.
A mai oktatás szoba-tudósokat, papírral rendelkező tudatlanokat képez, termel. Mindig hozzáteszem: tisztelet a kivételnek. De a tanulók fejét teletömik a sok érdektelen bla-bla szöveggel, amiből max. 10% a hasznos tudnivaló, de a tanulmányok javarésze maximum az érdekesség kategória. Gyakorlati haszna nincs annak, hogy a trópusokon hányféle éghajlat van, mely állat melyikben él, stb. Gyanús, hogy a kis busman, tuareg, vagy amazonasi indián sem tudná elmondani mi követi a cserjeszintet.   
Gyakorlati haszna akkor van ezeknek, ha ott akarok élni, illetve ha ott vagyok valamiért. De útikönyvet olvasva sosem látom a saját szememmel a tájat, művészeti könyveket lapozgatva sosem tapasztalhatom meg a Sixtus-i kápolna monumentalitását, satöbbi.
Sajnos mire eljut az ember addig, hogy mindez érdekelje, addigra rég a taposómalom nevű munkahelyen létezik, és esélye sincs túl sok dolog VALÓDI megélésére. Mert legszebb, legaktívabb éveinket az iskolapadban töltjük. Majd végzünk, és munkát keresünk, hogy majdan mindezt a gyerekeink is végigcsinálhassák, hisz a tanulás a cilivilizáció és modern társadalomban való élet alap pillére. Mondom: a tanulás. Nem ez, amit kapunk ezen a címen. Mert nem tanítanak semmi, de semmi gyakorlati élethez szükséges dolgot.
Mikor a fiatal kikerül az iskolapadból, nagyjából olyan szinten van, mint egy kis állatka, akit magára hagytak a dzsungelben. Ha voltak is valaha világmegváltó elképzelései, azok két perc alatt elhamvadnak, mert az érvényesüléshez be kell olvadnia. A tömeggel eggyé kell válnia, másképp kitaszított lesz.
Ha egy gyerek mást akar, ha több akar lenni egy kis hangyánál, akkor mindig sokkal többet kell nyújtani, mint a többinek.

Ma az iskolában voltam nyílt napon. Ilyen gondolataim születtek.

 Megint idézek Nektek, Duncan Shelley-Leszboszi cápa című könyvéből:

„Csak nagyon kevés ember eléggé éber– vagy mondjuk úgy: dörzsölt - ahhoz, hogy felismerje: egész életét a gondolkodása irányítja, és ha befolyást gyakorolnak a gondolkodására, akkor valójában az egész életére, egész jövőjére gyakorolnak befolyást. Az emberek gondolkodását pedig nagyon könnyű irányítani, mindössze tekintély szükségeltetik a művelethez.
A pszichiátria és a pszichológia világképének térhódításával emberek milliói veszítették el a kontrollt maguk felett, kisebb vagy nagyobb mértékben. Ezt úgy érték el, hogy elhitették az emberekkel, hogy képtelenek magukat irányítani. A régi bölcsesség, az „ismerd meg magad” érvényét veszítette, ugyanis a pszichiátria és a pszichológia nézőpontjából nézve lehetetlenné vált, hogy az ember megismerje önmagát.
A korábban egységes kép szanaszét esett. Az ember többé nem volt jól áttekinthető, megérthető lény: lélek, elme és test, hanem valami teljességgel megfigyelhetetlen, és megérthetetlen, nyomon követhetetlen káosszá változott, amelynek nem volt középpontja.
Az ember, józan paraszti ésszel, minden további nélkül meg tudja mondani, hogy mi a személyiség – semmi más, mint egy állandóan fenntartott reakció a múltra. Egyértelmű, hogy személyiségjegyeink múltunk bizonyos eseményeiből levont tanulságok nyomán alakultak ki, és mi döntöttük el bizonyos dolgok hatására, hogy ilyenek vagy olyanok leszünk. Ez így egyszerű volt, a változás, az irányítás lehetősége nyitva állt. Az ember tanulmányozhatja a saját múltját, és múltjának eseményeihez való hozzáállásán is változtathat. Nem voltunk bizonyos viselkedésformák örök rabjai. Mi voltunk önmagunk urai, kisebb vagy nagyobb mértékben, de mi voltunk azok.
Ám ennek vége. A pszichológia és a pszichiátria belépett a szellem területére, és száműzött onnan minden igazi tudást és bölcsességet, és azt mondta: az ember nem figyelheti meg saját magát vagy más embereket, nem értheti meg saját magát és másokat, és nem is gyakorolhat ezekre befolyást. Azt állították a tudomány és a gyógyítás minden tekintélyével, hogy önök nem képesek arra, hogy saját magukat megfigyeljék. Ehhez ugyanis mikroszkópokra, bonyolult és misztikus tesztekre, laboratóriumokra, kísérleti állatokra és bizonyosfajta hosszadalmas és zavaros tanulmányokra van szükség. Aki nem szakember, és nem rendelkezik bizonyos felszereléssel, az semmit sem tudhat meg az emberről. Az önkontrollt úgy vették ki a kezünkből, hogy a tudomány és a gyógyítás minden tekintélyével azt mondták, hogy csak tévedés volt ennek lehetősége, és valójában gének, molekulák, sejtek és szervek irányítanak bennünket. És ahogy az emberek hitték el ezt a hazugságot, úgy engedték ki a kezükből az önkontrollt, és az önkontroll gyengülésével a viselkedés megváltoztathatatlanná vált.
Senki nem tudja megfigyelni a saját génjeit, molekuláit, sejtjeit és az agyát. Senki sem képes erre. Egyszerre kaotikussá lett minden. Már nem tudtuk, mit fogunk tenni a következő pillanatban, mert a tekintély nem engedte, hogy ezt tudjuk. Nem tudjuk sem megfigyelni, sem pedig befolyásolni a génjeinket, a molekuláinkat, a sejtjeinket és az agyunkat. A bölcsek által ezer évek alatt kitaposott út elveszett. Nem volt többé önismeret. Csak zavaros tesztek voltak, formalinszag, fehér köpeny, szűk ketrecekben kucorgó állatok, mikroszkópok, kémcsövek és szigorú tekintetű áltudósok."

Szóval, véleményem szerint: 
Ahhoz, hogy civilizációs betegségeinket gyógyítsuk, lettek a kutatások, lettek a kísérletek, a kísérleti állatok, kísérleti emberek.
Hogy emberek, csoportok a többi ember felett hatalmat szerezzenek, lettek az elme manipulálására irányuló kísérletek, felfedezések.
Hogy emberek, csoportok a világ javait uralják, lettek a fegyverek, a háborúk, betegségek.
Hogy megjavítsuk mindezt, hogy tisztává tegyük a környezetet, vissza kellene menni a kőkorba?
Azt azért nem hiszem.
De annyi felesleges dolog van az emberek életében, olyan sok kidobott érték és pénz, annyira elcseszett a mérleg állása, ami lassan helyrehozhatatlan.
De kicsiben el lehet kezdeni.
A nagy rumliban, káoszban csak úgy lehet rendet teremteni, ha elkezdjük.
Nem fog egyik napról a másikra menni, de minden lépés a célhoz visz.
Ha eddig csak bedobáltam mindent a fagyasztóba, de zavar a meglévő káosz, rendet kell tenni. Mindent kipakolni és felcímkézni persze fárasztó lenne, de ha csak annyit teszünk, hogy innen kezdve mindent az új rendszer szerint pakolunk be, akkor előbb utóbb szép és rendszerezett fagyasztónk lesz.

Megoldást persze nem tudok, pontokba szedni nem tudom mit és hogyan kellene tenni.
Csak annyit tudok, hogy ezeket a gondolatokat aki magáénak érzi, az gondolja végig: mit és hogyan tud Ő változtatni.

2012. november 24., szombat

Párbeszédek

Korán keltem, fáradt voltam kora délután, de sehogy nem jött össze pár perc pihenő, ülve.
4 óra körül felsóhajtottam:
- Én ma már nem ülök le, azt hiszem.
Kira:
- Nem baj, akkor majd lefekszel.

Este. Köszi drágám.



Tegnap Krisz meséli:
- Azt álmodtam, hogy elkések. Felkeltem, és még csak egy órája aludtam.
- Oké, de alhattál tovább, nem?
- De tudod milyen rossz elkésni? Te honnan késel el? A konyhából?

Ez is kedves volt. De hisz régen, 3 évesen már Kira megmondta, hogy az én munkahelyem bizony a konyhában van.


Szili esti mese után oldalog a szobám felé.
- Nem alszol nálam! - mondom.
- De senki nem alhat egyedül.
- De igen. Én.
- Jó anya, de nem lehetsz magányos. - és óriási bociszemekkel néz.
Persze ott aludt velem.
Mert csak egy percre jön át, de az tökéletes legyen.
Bármilyen tökéletlenség miatt az egy perc ismétlődik, fél órákra tolódik, nekem pedig nincs kedvem küzdeni.


Babakép:


erdőkép:


Megint korán van, azaz psziché vastagon

Elkezdődött a fejemben ez a téma, megint.
Megint, mert már írtam róla, sőt agyalok is rajta sokat.
Tipikus " mi lenne ha" ember vagyok, magamban. Tudom, sok értelme nincs, nem ez a kedvenc vonásom magamon.

Vízben élünk.
A víz felülete egyénenként változó.
Van akinek teljesen sima a víztükre, néhány említésre sem méltó fodorral, van akinek kicsit hullámzik, van akinek viharos. Melyik jó és melyik nem, szerintem eldönthetetlen. Sajnos emberi lényként sokan arra vágyunk, ami nem nekünk jutott, másét szebbnek, jobbnak látjuk. Azt vesszük észre ami nálunk nincs, azt irigyeljük kicsit.

De semmi nem véletlen.
Az sem, hogy úgy élünk ahogy.
Minden élethelyzetből tanulni kell, abból ami van ki kell választani azt a fontos elemet, ami miatt ott vagyunk, ahol.
Ez nehéz.
Mert lehet, hogy semmi látszólagos összefüggés nincs.

Volt olyan helyzet az életemben, amikor tudtam: ennek az ismeretségnek ennyi volt az értelme, ezt a bizonyos dolgot kellett megtapasztalni belőle, és itt a vége. Sosem találkoztam többet azzal az illetővel, vége volt.
 De ilyen helyzet sajnos ritkán van, hisz mi csak tologatunk magunk előtt leckéket, ott tornyosul a tanulnivaló, annyira ragaszkodunk ahhoz, amiben élünk. Pedig sokszor rossz, nem jó, borzalmas, tarthatatlan.
Mi mégis tartjuk, mert meg kellene mozdulni.
A jó meleg fészekből kimenni a hideg, ismeretlenbe.

A meleg fészek sokszor csak egy pöcegödör, de a mi pöcegödrünk az a miénk.
Senki nem veszi el, gondolhatnánk.
De már rég megállapítottam, a saját sz*runk a legbüdösebb, másét egész szépnek és illatosnak látjuk.
Még irigykedünk is rá.
Így aztán a miénkre is irigykedik valaki :)

Nézzük egy egyszerű példával.
Anno a régi életemben volt ismerős nő, aki szerint meg kellett volna becsülni a partneremet, mert normális volt. Tényleg az volt, az ő szemszögéből. Mert őt a sajátja lelkileg terrorizálta, nem kicsit. Engem nem terrorizáltak sehogy, csak épp piázott a drága, ezért volt nekem elviselhetetlen. Akkor is, ha vidám részeg volt. Sokat vitáztam barátilag azzal a nővel, próbáltam magyarázni neki mi a bajom, de mivel más felfogású volt, nem értette.

Ez is egy fontos dolog.
A választásainkat nem tudjuk elfogadtatni olyannal, aki nem annyira empatikus, hogy elfogadja azt, ami ellenkezik az ő felfogásával.
Aki nem tud ítélet és kételkedés nélkül meghallgatni, annak kár megpróbálni beadagolni a nézeteinket, terveinket.
Itt jön az, hogy a problémáinkat sem lehet igazán megbeszélni olyannal, aki nem ugyanazt éli/élte meg. Mert nem olyan a nézőpontja.
Azzal sem az igazi, aki mindenáron megoldást akar nyújtani, ami szerinte a legjobb.
Mert olyan nincs, hogy valaki más meg tudja mondani, nekünk mi kell, kellene.
Vagy rájövünk, vagy nem. De külső behatásra megváltoztatni valamit nem jó.

Az az élet sosem lesz a miénk. Mindig idegen marad, mert más mint mi.

Én abszolút pszichiáter ellenes vagyok, nem sok létjogosultsága van szerintem az ilyen fajta materialista "tudománynak".
De egy pozitív van benne.
Az ítéletmentesség.
Hogy kérdésre kérdéssel felel, annak is van értelme.
Mert engem vezet oda, hogy meglássam a bajom eredetét, forrását, majd megoldását.

Légy önmagad pszichiátere, kérdezz magadtól, és felelj magadnak.
Ha nem megy tudatosan, akkor keresd az álmaidban a megoldást.
Igen, agykontroll.
Este koncentrálj a kérdésedre, és kérd, hogy álmodban jöjjön a válasz, számodra is érthető formában.
Ez fontos, mert sokszor erősen átvitt értelmű az álom.
Lehet, nem jön rögtön.
Lehet, hogy pár nap eltelik, és egy rádióhírből hallod meg azt a két szót, ami neked szól.
Légy nyitott!
Ez a lényeg.

A zene jó.
Ez a zene jó.
A mondandója.

2012. november 21., szerda

Korán kelek

Ez van. Pedig este 10 után aludtam el, de a 4 óra mindig ébren talál. Hol ezért, hol azért. Ha pedig az agyam felébred, akkor követnie kell a testemnek is, nincs mese.

Gondolkodtam azon, miért van az, hogy a problémáinknak, életünknek, viszonyainknak megfelelő embertípusokat "gyűjtünk" magunk köré?
Azt hiszem azért, mert velük tudunk szót érteni.
Ha nekem x típusú életem van, akkor hiába vagyok empatikus és széles látókörű: nehéz kapcsolatot ápolni y életet élőkkel.
Szóval nem hinném, hogy a szingli hegymászó jól beilleszkedne a családomba mint barát, vagy a kísérleti fizikus. De én sem járnék át napi-heti szinten egy aktív sportolóhoz mondjuk, mert kissé más az érdeklődésünk-ergo nem sok a  közös téma.
De hogy melyik determinálja a másikat?
Hogy a tyúk vagy a tojás?
Nem tudom.
Nem hinném, hogy attól más lenne az életem, ha tudatosan ejtőernyősök közt keresném a barátaim. Főképp, mivel errefelé nincsenek.
Azt hiszem olyan ez, mint a blogok az oldalsávon.
Minket tükröznek.
Családos, kreatív, főzős, vidéki életet ábrázoló, stb.
Nálam nem találni sminkes-kötős-fegyverb*zi, politikai blogokat az olvasni valók közt, mert nem az érdekel.
Ettől még nyitottak maradunk, tudunk beszélgetni a bonszájmetszésről értekezővel is, de biztos nem olyan széleskörűen, mint a hozzánk hasonló érdeklődésű emberrel.

Kaptam egy kérdést: mit kívánnék az aranyhaltól?
Lőjetek fejbe, de nem tudom.
Könnyű valami általános érvényűt mondani, de ha belegondolunk minden kívánságnak megvan az ára. Írtam már hasonlót, de még mindig így gondolom. Vigyázz mit kívánsz!
Valahogy ami eszembe jutott kívánság, az mind oda vezetett: egy fej káposztaként élve teljesülhetne is.
Pl.:
-nyugodt élet.
-tudjak örülni maradéktalanul annak, ami van
Értitek?
Könnyű kívánni a boldog életet, de valahogy úgy érzem kicsit úgy járna a felelőtlenül kívánó, mint az a viccbeli, aki földig érő nemi szervet kívánt, és hirtelen eltűntek a lábai.

Azt hiszem azt kívánom, hogy úgy történjen minden, ahogy nekem és a családomnak a legjobb.

2012. november 19., hétfő

Élet a diliházban, avagy a nevek eredete meg egyebek

Mikor blogot készítettem, és nevet kellett adni neki, pár percet gondolkodtam csak. A gyerekek épp visítva rohangáltak, veszekedtek valami játékon--mint általában. És jött a sugallat: diliház. Ez jó hosszú és izgalmas mese volt, igaz?

Folytatom.
Hamar jött a napi élet blognak a szétválasztása a konyhától. Az lett az Ördögkonyha. És bár több átnevezésen átesett, mégis ez maradt meg.
Miért?
Mert mindig az ördögeim, a fiúk vannak velem a konyhában ha ügyködöm, alkotok, főzök.
Amúgy eredetileg Szabolcs neve az Ördög, ő az igazi kis bajkeverő, aki mindenhol ott van és bajt kever :)
Mindenbe beleszól, belenyúl, folyton pörög.

A konyhablogban egyébként igyekeztem mindig olyasmiről írni, ami valami más, valamilyen recept megváltoztatása, egyedivé tétele. Nem akartam beállni a "mit főztem ma" blogok sorába. Nem mintha baj lenne velük, csak sok van.
Amikor pedig a szappanos rész kivált a konyhás blogból, akkor nem kellett sokat gondolkodni: az Ördögszappan név adott volt. Lehetett volna szappancsodák, vagy valami hasonló kommersz név, de szerintem így tényleg egyedi lett.

Napi dolgok

A gyerekek most csokiért öltöznek. Ugyanis állandó probléma reggelente az öltözés, a kínlódás a rutinnal.
Most viszont táltos módon kapják magukra a ruhákat, hisz ígértem egy kis csokit nekik, ha rendesen felöltöztek, cipővel-pulóverrel együtt. Akiről már csak a kabát-sapka hiányzik, az kap 1 kocka étcsokit, nálunk az van :)

Kevin elkezdte az ötödik Harry Pottert. Bár azt mondtam a negyedik után a Pál utcai fiúkat kell elolvasni, hasonló tempóban mint a HP-t, de most épp nem találjuk. Mivel egy este olvasás nélkül telt neki, láttam mennyire lézeng, unatkozik, így megengedtem neki. A PuF-at úgyis a tavaszi szünetig kell kivégezni, direkt megkérdeztem a tanárától.

Szabolcs majdnem lecsapott valamelyik nap a machetével, mikor mellettem próbált vele fát vágni. Annak ellenére, hogy mondtam neki: ne tegye.

Lívia már gond nélkül és szívesen megy oviba, most Szili kezdte el a "nem akarok menni", "hiányozni fogsz" egyveleget dalolni reggelente. Minden reggel köhögést imitál, próbálkozik. Tegnap este elsírta magát hogy nagyon fogok hiányozni ha meghalok. Meg kellett győznöm, hogy nem halok meg.
Szabolcsnak is volt egy ilyen időszaka, neki is azt mondtam nem halok meg, és gond nélkül átállt később arra, hogy egyszer mindenki meghal.

Tudom, nem hazudunk a gyereknek, de ilyen érzékeny témában néha kell. Én ezt nem hazugságnak látom, hanem a korának és érettségének megfelelően megválaszolt és kissé elferdített igazságban. Persze nem lenne túl szerencsés ha holnap meghalnék, hisz még mindig nem érett meg arra az igazságra hogy ez megtörténhet. De szerintem ezen agyalni baromság, mert az a gyerek aki már tudja, hogy anya is meghal egyszer, az sem viselné könnyen.

Akkor eljutottunk egy kényes ponthoz is, pedig nem akartam írni róla.
Borisz kutya beteg. Nem vagyok orvos, de szerintem daganatai vannak. A gerince mellett és az egyik hónalja felett. Plusz kissé le van soványodva. Magyarul rohadt vékony, pedig nem férges és rendesen kap enni. Mégis szinte kilógnak a csontjai. Pár hete vettem észre a soványságot, de a daganat csak tegnap tűnt fel. Pedig minden nap simogatom, lapogatom az oldalát.
A héten jön a doki, majd mond valamit.

Na megyek, mert reggeli diliház van, pakolás, táskarámolás, Kevin-Szabolcs harc, stb.


2012. november 13., kedd

Mi kell?

"Igen, folyamatosan félrevert harangok mellett nem lehet családot alapítani, munkát vállalni, gyereket szülni. Abba kellene hagyjuk az állandó pánikolást, nyafogást, siránkozást és merjük kimondani a gyerekeink, fiataljaink előtt, hogy ennyi cipőnk, ruhánk soha nem volt, és őseinknek sem volt az elmúlt ezer év alatt, és azt is mondjuk el, hogy ilyen mennyiségű élelmiszer, információ, luxuscikk soh
a nem volt még a Kárpát-medencében. Nehéz a magyar ember sorsa? Igen, vagy 10-20 kilóval átlagban valóban nehezebb a kelleténél, és ezért kell fogyókúrázzunk. Ennyi kövér ember, megműveletlen föld, leszüreteletlen almafa, megkapálatlan szőlőtőke soha nem volt itt a Kárpát-medencében!"

/Böjte Csaba/

Az írás folytatásáért kattintsatok ide, ugyanis én csak megosztom Csillagosi gondolatébresztőjét.

2012. november 12., hétfő

Oldd meg!

Szép idő volt tegnap is, de ez fel sem tűnt, míg indulni nem kellett Banyához. Megmutatni Kevin fájós lábát, amiért nyafogott. A talpa élén fájt a csont, meg az ellentétes csípőjén.
Mint kiderült a kézimeccs óta. Szóval valami mozgásból eredő megterhelés és fájdalom, ami kis borogatással helyrejön.
Vittem az összes fiút, mert Lívia aludt, ők pedig mást értenek a csendes pihenő alatt. Egész pontosan az ágyam, a szobám, a konyha, stb. széttúrását.
Így négyesben mentünk.
Az időjárás pedig bentről sokkal rosszabbnak tűnt, vagy csak miattunk sütött ki melegen a nap. De a kabátok hamar feleslegesnek bizonyultak.
Hamar végeztünk, Kevin túl fogja élni.

Szeretem, mikor valaki őszinte a más gyerekeivel is.
Mikor rászólok Szabolcsra, hogy ne labdázzon bent, ő folytatja, Banya pedig:
- Nem hallod, mit mondott anyád? Elveszem a labdád ha nem fogadsz szót!-- mindezt kedvesen, de határozottan. Úgy, hogy a gyerek komolyan veszi, de nem ijed meg.
De ez számomra értékelhető. Az kevésbé, mikor én szólok rá a gyerekemre, a másik jelenlévő felnőtt pedig azt mondja:
"- Hagyd, hadd csinálja."

Persze bizonyos helyzetekben én is ilyen vagyok, de aki mindig? Ott fognak a fejére szarni a gyerekei, ahol tudnak.

Én azt vettem észre, hogy nagy általánosságban a gyerekek jobban értékelik az ilyenfajta közvetlenséget. Hogy ha úgy beszélünk velük mint felnőttel. Mint értelmessel, és nem pedig gügyögve, hülyének nézve őket. A másik, ha horgászni tanítod meg őket, nem pedig halat adsz nekik.
Koruknak megfelelően, bizonyos feladatoknál, kéréseiknél jön az "Oldd meg!"
Csináljon magának reggelit ha akar, akármilyen módon keni is meg vagy vágja le a kenyerét.
Szeretem ha egy gyerek fel tudja találni magát, és megoldja maga azt, amiben valamiért nem kap segítséget.


De nem ezt kezdtem el írni :)
Hanem azt, milyen jót sétáltunk hazafelé az erdőben, hogy Szabolcs és Kevin bujkált előlünk, de Kevint mindig elárulta a fehér mintás kabátja. És persze a mozgása.
Mert bebújt a levélmentes bokorba, de nem lapult, hanem álldogált, és néha megmozdult.
Kommandós gyerek.
Lényeg, hogy tettünk a d-vitamin beépülésért, voltunk kint egy órát a levegőn.
Szedtem gojit, a fiúk megdobálták egymást agyaggal, olvastunk nyomot, számoltunk felhőket.

És megvan a következő ajándékom is. Ilyen meglepetést szeretnék, persze magam is meglepem vele, ha máshogy nem jön össze :)

Itt a hétfő, Szabolcs épp Bear Grylls-t néz, Szili lerajzolta a Vénuszt, Kevin még alszik, Kira pedig bundás kenyeret kért reggelire. Szóval megyek is sütni, mielőtt mennék oviba, majd Vácra.

Ó, igen. Lívia már nem akar menni. Elérte a korai óvoda-hiszti. Pár napig jó, majd:
- Én oda nem.
De már muszáj, be van íratva, és amúgy is. Ott jól érzi magát, szépen elvan. A hiszti pedig elmúlik.

Szép napot mindenkinek!

2012. november 8., csütörtök

Ne tovább!

Eszembe jutott valami a trollkodással kapcsolatban.
Idejön valaki, bepofátlankodik az életterembe, én pedig hirtelen elzárkózom emiatt.
Nem.
Erre én nem vagyok hajlandó.
Idéznék az egyik kedvenc könyvemből egy rövidke részletet:

"- Tudod, James, hogy ezen a bolygón, ebben a civilizációban a legnagyobb apparátust az olyanok miatt tartják fenn, mint amilyen te is vagy? Tudod te, hogy az egészségügy, a politika és a gazdaság apparátusa eltörpül ahhoz az apparátushoz viszonyítva, amit a magadfajta elleni védekezés miatt tartanak fenn az emberek?
Minden évben milliárd és milliárd dollárok zárakra, rácsokra, ajtókra, falakra, biztonsági rendszerekre, biztonsági őrökre, testőrökre, rendőrökre, katonákra, fegyverekre, felderítési technikákra, golyóálló ruhákra, páncélokra, jogi intézményekre, börtönökre, kiképzésre, gyakorlásra, egyebekre? Tudod te, hogy a puszta léted erőszak? Tudod te, hogy amikor egy ember vesz egy rácsot az ablakára, akkor azt kényszerből teszi, mert védekezik a magadfajta ellen, és ezért a pénz amit kényszerből elkölt rácsra, azt voltaképp elrabolták tőle?
Itt vagy te, akinek nincs egy csepp fantáziája se, így naphosszat gyúr, meg verekszik, meg egy csomó igazi nagy machóval tart fenn kapcsolatot, és aztán  megy bele a vakvilágba és kötekedik, meg fenyegetőzik és oktalanul fájdalmat okoz másoknak. Talán minden embernek ezen a világon képzett harcművésznek kellene lennie? Meg fegyverszakértőnek? Meg harcászati specialistának? Meg még minek, James? Miért kell mindenkinek ezzel a baromsággal foglalkoznia a normális és hasznos dolgok helyett? Csak mert te vagy? Se eszed nincs, se fantáziád, és attól hiszed magad menőnek, hogy bántasz másokat?"
Duncan Shelley, Leszboszi cápa 2001, Média Nox kiadó

Nagy igazságok.
Nagyjából ennyi a véleményem és az álláspontom.
Nem zárok le semmit egy barom miatt, trollkodjon, én pedig majd törlöm.
Írjon ide aki akar, ha nem szándékozik feliratkozni akkor ne tegye csak amiatt hogy kommentelhessen. Az értelmesebb kommentelők úgyis leírják a nevüket, nem attól leszek jobb kedvű, ha megnő a hivatalos olvasói létszám.

De azt még egyszer leszögezem:
Az alkosson rólam átfogó véleményt, aki ISMER engem. Aki ismeri azt is, akiről/amiről írok, aki minden élethelyzetem átlátja, és az indokaimat érti.

Ebben azt gondolom minden benne van.

PEACE!

2012. november 6., kedd

Biztos látni akarod?

Jó lenne látni a szellemvilágot?
Kedves, elhalt szeretteinket a mostani, légies fény-formájukban? Vagy a kedves angyalokat, akik segítenek minket? Elhalt állatainkat, akik a túlvilágról kísérik lépteink?


Esetleg jó lenne látni az aurát?
Hisz abból sok mindent kikövetkeztethetünk. Jó lenne látni a zöldséges pulton díszlő gyümölcsök auráját, mennyi vegyszer szennyezi, csúfítja el.
Jó lenne látni embertársaink auráján, mennyi gonosz impulzust küldenek felénk, akár egy ártatlan kérdésbe burkolva? Hogy mikor vitázunk valakivel, akkor démonok tépik, marják egymást körülöttünk? Akik így nyernek energiát, és fárasztanak le minket.

Jó lenne látónak lenni, érezni az energiát?
Biztos tudni akarod, hogy mennyi elektromágneses impulzus hálózza be az életterünket? Hogy bármerre mész, ott van? Ha elbújsz egy tanyán, a világtól távol, akkor is ott "égnek" a levegőben ezek a láthatatlan kis sugarak?

Biztos vagy benne, hogy csak kedves lényeket látnál, ha kinyílna a harmadik szemed? Ha látnád a migrénnel küzdő ember körül milyen harc van? Hogy mi van a sötétben?
Biztos jó annak, aki lát?

Bevallom: nem irigylem senkitől. A kisfiamtól sem, aki sok mindent szeret, de a sötétet nem, mert ott rémes dolgok vannak, és valóban.
A sötét a látónak sokkal többet enged át, mint a fény. Ahol pedig gyenge a fal a világok közt, ahol kapu van, ott sok más lény leledzik. Ott hangok vannak a csendben, ott sír a ház mintha kóbor áram mocorogna a falban, ott "beszélnek" a falak.

Én nem akarom látni. Örülök, hogy nem jutott ilyen képesség.




Ovi után hazafelé...

... az erdőn át visz az út.
Az idő gyönyörű, szedek kökényt. Nincs nálam semmi, de van jó nagy zsebem, annyi elég lesz.
Sütök ma kökényes piskótát.
Állítólag ha november vége előtt megérik, akkor kemény tél lesz.
De szerintem mindig kemény a tél, csak az nem mindegy mennyi ideig és mikor. Augusztusban fura lenne.
De télen hideg van, ez jellemző erre az éghajlatra.
Nekem már a -5, -10 is kemény, az pedig azért majdnem minden napos decembertől február végéig.

De még nincs hideg, a kicsik még mosolyogva és nem fázva mennek oviba, viccelődnek, olvassák a nyomokat. Líviának minden "róta" (róka), Szili is minden nyomban szarvast meg farkast (?) lát.
még oviba sétálva

Én pedig örömmel fotóztam le ezt a nyomot, hisz épp pár napja láttam képet a borz nyomáról. Nos, ez mindenképp az lesz, alatta vaddisznó lábnyommal:


 

A csipkebokrok nyújtóznak a reggeli, deres napkeltében, minél több napfényt raktároznának el télire. Nehezen adják meg magukat, apró tüskéik és bozontos, kusza ágaik féltve őrzik a csemegéjüket.




A kökény pedig a bokrok ura, a világuk tetején hívogatják a szemlélődőket. Neki nagyobb tüskéi vannak, könnyebb is elkerülni a szúró találkozásokat.


a kökénybokor csúcsán, mintha önálló fa lenne


Másfajta találkozás is történt.
Kóbor kutya a faluban. Itt van már pár hónapja, szelíd, félős fajta. Nemrégiben bőgő szarvasok kergették meg, most ember zargatta meg egy autóból. Jött felém az erdei úton, néha megtorpant, de nem talált veszélyesnek. Leguggoltam hogy ne legyek olyan nagy neki, akkor odajött, óvatosan megszaglászta a kezem. Megsimogattam, megvakartam a füle tövét, hisz ha már befogadni nem tudom, akkor legalább ennyit kapjon valakitől. Egy kósza simogatást, és pár jó szót.
Mondtam neki:
- Találj jó gazdit, keress, ne add fel. Valahol rád is vár valaki.
Ő nézett okosan, és elszaladt a másik irányba.

Itthon nyúlpucolás várt rám, amit összekötöttem a kályha begyújtással. Lili nyuszi ilyenkor szabadon van a szobában, hadd ugráljon míg begyullad a kályha.
Jött Cili a macska.
Eddig félt a nyúltól, de most kicsit ismerkedtek.
No nem sokat, macska úr nem adja könnyen magát.

Lili bizalommal teli, keresi a társaságot



Cili nem találja bizalomgerjesztőnek, pedig a kutyával kijön

a macskáknak odakint úgy látszik biztonságosabb
Kevin ma jókedvűen jött haza, mert kézilabda meccsen győztek. Kevés volt a mosogatnivaló, anyu a mosogatónő nem hitte el. Azt mondta, olyan jó meleg még a víz, szedjünk neki mosatlan edényt, de nem volt.

Ilyen izgalmak vannak errefelé.



Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...