2012. január 26., csütörtök

Viselkedés - elvárások

Először anyánk-apánk, majd az óvodai-iskolai nevelők, osztálytársak, barátok-haverok, kapcsolatok, férj-feleség.
Mindenkivel szemben megvan az adott viselkedési forma. Ez nem egy tudatos dolog, de én tapasztaltam, hogy különböző típusú emberekkel mennyire különbözőképp viselkedem, beszélek.
Ezt egy régi ismerős tudatosította először, akivel akkoriban barátnők voltunk, és eljött velem egy másik barátnőmhöz. Majd megjegyezte, vele mennyire más vagyok.
Azóta tudatosabban próbálom kifigyelni ezt, kisebb-nagyobb sikerrel rajta is kapom magam a kimódolt viselkedésen.

Mi is mindenkitől úgymond elvárunk egyfajta viselkedést, és eszerint működünk.
Az elvárásaink alapján viselkedünk az illetővel szemben.
Ez magyarul az előítélet.
Rossz csengésű szó, és most nem is ezt a negatív értelmét próbálom elemezgetni.

A pici emberektől kedves, aranyos viselkedést várunk valamiért, majd meglepődünk mikor tapasztaljuk, hogy bizony a kis növésű embertársaink a legvérmesebbek közül valók.
Lehet, hogy pont emiatt lesznek ilyenek, mert mindig aranyoskodnak velük. Roppant frusztráló lehet, mikor kímélnek mindentől, azt hallja hogy "olyan pici, csinálom inkább helyette" és társai. Ezt a frusztrációt lehet hogy ellensúlyozni kell bizonyos viselkedési módok elsajátításával.

Ez csak egy apró példa volt, rengeteg ilyen előítélet akad, nem csak küllembeli és nem csak testmérettel kapcsolatos.
Szóval viselkedünk ahogy elvárják tőlünk, és még csak nem is tudunk róla.
Ez is frusztráló dolog, főleg ha egyszer rájövünk, és látjuk.
De ha nem, ha csak azt tapasztaljuk, hogy x módon viselkedem, pedig y vagyok, és nem tudom miért.
Vagy nem tudom eldönteni, melyik is vagyok én igazából.

Eredetileg arról akartam írni, hogy felépítünk egész személyiségeket és életeket mások elvárásai alapján.
Ha a szüleink rendes kislányt képzeltek, azok voltunk. Akit vagány fiúnak képzelt az apukája, az annak próbált megfelelni.
Végiggondolva, ezek szörnyű dolgok. Ismerjük az érzést, milyen rossz, mikor nem lehetünk önmagunk. De mi felnőttként könnyebben lépünk ha ilyet tapasztalunk, de a gyerek főképp befelé éli ezt meg, és még csak nem is tudatosan. De amit sokat hallunk az bevésődik, a gyermek elméje pedig még valamelyest üres lap. Akarja a tudatos szülő, hogy a gyereke majdan egy önmagával meghasonlott személlyé váljék? Nekünk jó az, ha észrevesszük, hogy még mindig a jókislány-vagányfiú jelmezbe vagy akármilyen másikba bújva élünk-beszélünk-működünk?
Képzeljük el, akár saját tapasztalatból, hogy mikor úgymond be akar valaki vágódni egy másik embernél, és felvett módon viselkedik. Ha nem látnak át rajta, és sikerül a "bevágódás" - bármilyen ügyben - akkor mennyire lesz tartós? Mikor kezdhet önmaga lenni? És ha az egész egy végtelen csigavonallá válik? Hová lesz az eredeti személyiség? Hol vagyunk a hagymarétegeink alatt?
Vajon ha tükörbe nézünk a szüleink néznek vissza ránk a szemünkből? Az ő hangjuk visszhangzik a fejünkben?
Nem elfelejtendő, ez normális dolog.
Mi is irányadóak vagyunk a gyerekeknek.
Semmi gond nincs ezzel, abban az esetben, ha hagyjuk kifejlődni az adott személyiséget, nem pedig olyanná akarjuk formálni, amilyennek a fejünkben, elképzeléseinkben él.

Az is fontos, hogy a gyerek alaptulajdonságai nagyjából hat éves korig rögzülnek. Utána nagyon nehéz bármin változtatni. Akkor is, ha ő maga majd rájön egyszer és ő akar változni. Kintről megváltoztatni, szelíd módszerekkel pedig nagyjából lehetetlen azt, ami az 5 éves korig tartó théta illetve utána következő alfa állapotban állapotban rögzül.

Sokat lehetne még írni a munkahelyi elvárások és azoknak való megfelelésről és az ezzel kapcsolatos gondokról is. Minden esetben rossz, ha az ember nem lehet önmaga.
Szóval irányítás helyett inkább törekedni kell a ránk bízott emberkék megismerésére, és a személyiségük egyéni kezelésére.

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Ha a véleményed nem titok, a neved se legyen az :) Tisztelj meg az aláírásoddal.

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...