2012. március 7., szerda

Idővonal, múlt-jelen-jövő

A feladataimmal kapcsolatban a jelenben élek. Arra koncentrálok, nem nagyon tudnak kizökkenteni, ha valamiért elhívnak, akkor is visszatérek, amint lehet. Néha (gyakran) kapkodós vagyok és szétforgácsolt, mert ha a konyhai munka közben be kell mennem a fürdőbe, és látok valami feladatot ott, akkor belekezdek abba is.
Így teremtek káoszt, majd abból rendfélét. De mivel ez a jelenben zajlik, így egyszerre szeretnék végezni vele. Abban a pillanatban. Rögtön.
Ezt tudni kéne szétosztani, a jövőbe vagy majd-polcra helyezni némelyik, kevésbé fontos teendőt.

A vétett hibáimmal kapcsolatban a múltat figyelem, mindig keresve, mikor mit rontottam el, mit lehetett volna jobban tenni, hogy hat az adott eset a jelenemre. Így élek a múltban is. Ez persze nem változtat a jelenen, de értelme mégis van, mert lehet belőle tanulni, megérteni magamat és más embereket is.

A jövő?
Ha most támad valami hosszútávú gondom, amit nem tudok épp most megoldani, akkor azt a jövőbe helyezem. Vagy aprólékosabb tervet kidolgozva, vagy a kozmikus megoldások polcára rakva, oldódjon meg ahogy tud címmel.

A jövőben gondolkodom még a gyerekekkel kapcsolatban is, mint oly sokan tesszük. Lehet ez hiba, lehet előrelátás, felfogás kérdése. De az biztos, hogy alap emberi vonás, hogy mindig várunk valami mást, mint ami épp van.

Várom, hogy a legnagyobb ovisom végre a legkisebb iskolás legyen, hogy ez a komoly 6 éves Ördögöcske hogy áll majd helyt a suliban. Kíváncsian várom, hogy jól gondolom-e, hogy nem fog neki gondot okozni sem a tanulás, ugyanis félelmetes memóriája van, sem az hogy megvédje magát, mert ő aztán nagyon lazán kezel minden ilyesmit, és nem retten meg semmitől. Most az iskolába megy szavalóversenyre, azt is várom, mennyire fog neki tetszeni, de mint írtam, nem egy gátlásos gyerek, szerintem jól fog szerepelni.

Várom, hogy a tanév végi kirándulás az állatkertbe irányul-e, mert oda mennék Líviával én is. Alig várom, hogy lássam őket a különböző állatokra reagálni, meg tevét etessünk almával, és zsiráfot az eledellel.

Várom, hogy Lívia végre rendesen beszéljen, de élvezem is a "némaságát", mert olyan aranyosan fejezi ki magát. Még kérdezni is tud, mutogat, hümmög, és mindnek külön jelentése van. Persze tud beszélni, mond dolgokat, nem igazi néma, és meg is ért mindent. Szóval nem visszamaradott, pont korának megfelelőek a képességei, csak nem akar beszélni. Ha első gyerek lenne biztos aggódnék, de tudom, hogy nem kell. Mindenesetre várom, hogy többet beszéljen.

Várom, hogy megnyisson végre az uszoda, szívesen lemennék a gyerekekkel, és egyedül is. Azt akkor már nem fogom a majd-polcra helyezni, mert hiányzik az úszás.

Várom a tavaszt és a nyarat, nagyon várom, hogy nőjön a gaz, azaz a gyógynövények, és élesben tanulhassak többet róluk. Azt hiszem el kéne mennem a falubeli szakértő hölgyhöz is. No ezt át is hozom a jövő-polcról a jelen feladatai közé :)

Azt mondják, a kutyáknak nincs jövő és múlt-érzete. A jelenben él.
Akkor miért ássa el az ételt némelyik? Miért tanítható, ha múltja sincs? A tanulás a múltban történt. A mostani reakciók múltbeli dolgokra történnek.

Nem csak az ember él mindhárom idősíkon. Azt mondják, élj a jelenben, de tartsd szem előtt a jövőt és a múltat is. Nehéz az egyensúlyt meglelni, és én nem vagyok sem Buddha, sem Lao-Ce.

Élek ahogy tudok, mikroszkóp alatt figyelve magam, hátha megtudok valamit.

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Ha a véleményed nem titok, a neved se legyen az :) Tisztelj meg az aláírásoddal.

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...