2012. március 10., szombat

Otthon

A gyerek és kamaszkori otthon-érzésekre nem emlékszem. Persze volt ahol utáltam lakni, tudatosan és nagyon. Pedig 14 voltam, mikor eljöttünk onnan. De az a környék!
Pestújhely, kertes rész, 6 lakásos udvar, szükséglakás. Wc az udvaron, meleg víz csak egy lakásban, és nem nálunk. Fűtés egyedi (olajkályha), a lakás északi fekvésű, hideg, dohos. Mikor anyám dolgozik, az olajkályha is és az öcsém ellátása (-2 év) is az én dolgom.
Szóval ételt adni, vizet melegíteni, fürdést intézni. Néhanap főzni. De nem emiatt utáltam, hanem a környék.

Mikor húsvét volt, és Anyu persze dolgozott (vendéglátó), a tesóm locsolkodni ment, én pedig kuksoltam otthon egyedül. Bezárkóztam, és mozdulni sem mertem, mert a "cigányok" jöttek locsolkodni. Azért írtam idézőjelben, mert ez nem egy népcsoportra vonatkozó jelző, hanem azokra a putrilakó, hangoskodó és ordenáré szörnyekre, akik miatt féltem az utcán végigmenni. Sokszor még a suliból hazafelé is szaladtam. Hála istennek nem oda jártunk iskolába, hanem maradhattunk a lakótelepiben,ahol kezdtük az általánost, de busszal kellett járni, és télen tanulószoba után már sötét volt.

Ezután jött az újpesti panel, ami azért nagy ugrás volt ezután a szörnyű hely után, minden szempontból. Kényelmi és környék-biztonság szempontból is. Bár ahogy manapság hallom, ahol mi laktunk az elég veszélyes környék lett azóta. Szóval az sem hagyott otthon-érzésileg mély nyomot bennem. Pedig volt saját szobám, miután az egyik nagy szobát kettéválasztottuk, és Maci meg Dzsimbi kutya is ahhoz a lakáshoz tartoznak.
Mégsem maradt mély nyoma.

Onnan albérletbe mentem, konkrétan három volt 4 év alatt, de egyik sem jelentett sokat. Akkor még más szempontjaim voltak. Az első messze volt a melóhelytől és csak zuhanyfülke volt. Ráadásul a Dózsa György út forgalmasságát sem szerettem.

Ezután Zugló csendes része következett, de magas volt a fűtés számla, mert elektromos megoldás volt, és kicsi volt a bojler. És ugyan itt lett társam Max kutya, de ezt a lakást sem jegyzem a fontos helyek közt.

Innen csak 10 percnyire költöztünk odébb, Thököly-Róna sarok, belső parkra néző lakás. Szintén albérlet, fűtés szuper, konyha jó, bojler jó, csak nyáron elviselhetetlen a meleg a harmadikon, és ami a leglényegesebb, nem saját. Itt már erős volt a vágy a saját hely birtoklására, így ezt is könnycsepp nélkül hagytam el.

Sokkal izgalmasabb kor jött el, mert meglett a saját ház! Őrbottyáni csendes mellékutcában, kellemes-csendes hely. Igaz a ház kicsi, egy szobás, de hatalmas a konyha. Rosszul szigetelt és mint kiderült télen dohos is rendesen, de valamiért szerettem. Max mellé itt került Zsuzsika a leány kutya, akivel megtapasztaltam a nagymamaságot.
Hamarabb lettem nagymama, mint anya, bár a terhességet nagyjából együtt kezdtük.
Mikor megszült, az első elveszített kiskutyát együtt sirattuk meg.
Én pedig sorban az összes többit is, akit eladtunk. Ő már nem, mert a kutyák nem így működnek. Mikor már nem szoptatja őket, akkor már nem is ragaszkodik annyira hozzájuk. Bár nem láttam bele a fejébe, és kiváncsi lennék, mit érez az anyakutya, mikor a 8-10 hetes kiskutyáját elviszik...

Ugorjunk pár évet. Már két gyerekem volt, és épp elköltöztem velük onnan. Mivel panel-albérletbe mentünk, a kutyák maradtak. Eleinte 2-3 hetente látogattam őket, de azután hogy a cuccainkat végleg elhoztuk, már jóval ritkábban. Terhes is lettem, másra kellett a pénz is, mint utazásra, így amíg vissza nem költöztünk oda, nem voltunk gyakori látogatók. Ennek volt ember-személy oka is, akire nem voltam túlzottan kiváncsi, de mivel tudtam, hogy a kutyákat ellátja, nem aggódtam.

Később a házrészt megvettük, a kutyák maradtak, és teljesek voltunk megint. Saját ház, gyerekek, kutyák. Szóval oda szerettem hazamenni. Pedig a háznak csak hibája volt. Kicsi is volt 3 gyerekhez, és egy 15 négyzetméterrel nagyobb lakásból hozott cuccokhoz, amik már ott sem fértek el rendesen. A penésztől sem lehetett megszabadulni, pedig fűtés volt rendesen, és igyekeztünk szigetelgetni, de maradandó volt. A régen rendes szomszéd is köcsög lett, miután "elüldöztem" azt a drága embert, a gyerekeim apját, satöbbi.
Kitépkedte amit a kerítés mellé ültettünk, beugatott, de én letojtam. A terv ugyanis az volt, hogy mielőbb eladjuk, és nagyobb házba költözünk, mert a hozzáépítés mindenféle furcsa elrendezés miatt lehetetlennek tűnt. Az eladás és vétel miatt nem aggódtam, össze szoktak ezek a dolgok jönni, ha egyszer fix döntések születnek. Meg azt is tudom, hogy ami fejben megszületik, az valahol máshol már sokkal régebben eldől.
Szili mondogatja gyakran, hogy a mostani házunkat ő építette, mielőtt megszületett.
Aki ért valamennyit a spiritualitáshoz, tudja mit is jelent ez :)

Tehát idejöttünk.
Első alkalom után, mikor megnéztük, eldöntődött, hogy ez lesz. Pedig a másik ház ami még játékban volt, sokkal szebb és modernebb volt, 10 kilométerre a Velencei-tótól,
de buszjárat-mentes tanyán, pár szomszéddal. És az udvar is kicsi volt. Nem szoktam azon gondolkodni, hogy alakult volna az életünk, ha oda megyünk, vajon ugyanennyi gyerek lenne-e, meg ilyenek. Az egy lehetőség volt, egy másik út, de nem azt választottuk.

Látható, hogy az életem fontos döntéseinek színhelyei már mélyebb nyomokat hagynak.
Ezt a helyet is szeretem. Pedig sok hiba van itt is. A pénz mindig más, fontosabb dologra kell, mint a felújítandó részek, és minden télen megfogadom, hogy ezt meg azt nyáron mindenképp, de valahogy mindig elmarad. Tulajdonképp nem sok esély van egy nagy felújításra, és tudom, hogy sok mindent mi csinálunk rosszul, de tanulunk folyamatosan. És szeretem ezt a helyet. A házat és környékét, az Erdőt. Imádnám, ha a közelben lenne egy fürdőtó, de túlélem, hogy nincs.
Az Erdő.
Évekig rá sem néztem szinte, nem jártam ki oda, pedig tényleg pár méterre van. 20 méter séta, és a sűrű fák közt vagyok. Nem mentem, mert nem érdekelt.
Ma már igen. Ma már ellazít. Ha csak keresztül megyek rajta is nagyon jó, de ha nem felejtem el, hogy emeljem feljebb a tekintetem a horizontnál, akkor még jobb.
Úgy vagyok vele, mint Ákos zenéjével. Akit nem szerettem, unszimpatikus is volt, aztán megtört a jég. Ma már megnyugtat és mosolygásra késztet a legrosszabb hangulatomban is, ha meghallom.
Lehet hogy ehhez a helyhez tartozik, lehet, hogy máshol másképp lenne.
Szóval szeretem a házat, e kertet, minden kopás és festék lepattogás ide tartozik.
Tudom, szebben még jobban szeretném, de ez a miénk.

Tegnap Szili végigmondta, milyen házakat szeret. Az óvodát, a művelődési házat, és a házunkat.
Kérdeztem:
- Mi lenne ha elköltöznénk egy másik helyre?
- De ez a mi házunk, Anya! Itt kell maradnunk.
Pedig lehet, hogy már el is indult az életünk egy másik hely felé. Ez majd a jövőben kiderül :)

A bejegyzés az otthon-témakörben 3 napja indult el a fejemben, mikor az erdőn át elindultam a boltba...


2 megjegyzés :

  1. Milyen visszatekintő hangulatokat olvasok mostanában, és bennem is érik egy.
    Akkor te sem tudtál megülni a fenekeden :) Szinte ugyanilyen szükségben laktunk mi is, csak kisebb voltam nálad, 10 éves, és fél évig. Olajkályha, nincs melegvíz, 30nm 6-an. De volt saját wc. És a környék is picit jobb volt, mint az írásod alapján tűnik, de városon belül az egyik legrosszabb.

    VálaszTörlés
  2. Hát mi tovább, mert kb. 10-11 voltam mikor oda mentünk.
    Van aki egy helyen éli le az életét, ugye? Mikor face-n keresek valakit, azon inkább meglepődöm, ha ugyanott lakik. Ha az ország vagy világ túlfelén, azon nem annyira.

    VálaszTörlés

Ha a véleményed nem titok, a neved se legyen az :) Tisztelj meg az aláírásoddal.

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...