2012. április 14., szombat

Free game


A legfontosabb dolgokat a legnehezebb elmondani. Ha ezekről beszélsz, nevetségesnek érzed magad, hiszen szavakba öntve összezsugorodnak – amíg a fejedben vannak, határtalannak tűnnek, de kimondva jelentéktelenné válnak. Ám azt hiszem, többről van itt szó. A legfontosabb dolgok túl közel lapulnak ahhoz a helyhez, ahol a lelked legféltettebb titkai vannak eltemetve, irányjelzőként vezetnek a kincshez, amit az ellenségeid oly szívesen lopnának el. S ha mégis megpróbálsz beszélni róluk, a hallgatóságtól csak furcsálló tekinteteket kapsz cserébe, egyáltalán nem értenek meg, nem értik, miért olyan fontos ez neked, hogy közben majdnem sírva fakadsz. És szerintem ez a legrosszabb. Amikor a titok nem miattad marad titok, hanem mert nincs, aki megértsen.”

(Stephen King)

Mikor ezt a szöveget elolvastam, majd' elsírtam magam.
Igen, az életem rövid története ez a fenti pár mondat.

Ami engem érdekelt, a környezetemet soha. De mindegy, nem siránkozni akarok. Rég volt, szeretem azt hinni, hogy ettől csak több lettem. Mert ha sosem fogadják el amit mondasz, gondolsz, két lehetőséged van. Hagyod a fenébe az egészet, vagy még inkább beleásod magad és kicsit szakértő leszel. Kos vagyok, a legrosszabb (legjobb) fajta. Törekszem, kapukat döntök le.

Most egyébként ott tartunk, pl. Anyámmal, hogy amit tőlem hall, az alapból hülyeség, de a tévéből, újságból ugyanaz már szentírás-szerű. Nem mindennel van ez így és nem őt akarom leszólni ezzel, mert nagyjából mindenki így működik. Illetve sokan tapasztalhatják ezt a saját környezetüktől. A férjem is, tőlem. Sajnos ez van.

Érdekes, hogy anno például ő (Anyám) adta a kezembe az Agykontroll c. könyvet, amit a szomszédból hozott. Mondván: az alattunk lakó anyukának sokat segített a módszer, olvassam el. Majd mikor megtettem, és a szerelmese lettem, már nem érdekelte. Már én voltam megint a családi fura, mert rászóltam, hogy nem mondunk olyat, hogy megfázol, elesel, stb. Sosem esett le neki, hogy bizony a sok negatív bevésés, amiket én kaptam, igencsak behatárolták a gyerekkorom. 

Példák kellenek? Íme: Én és az öcsém voltunk a rossz gyerekek, akikkel nem lehetett elmenni sehová. Én, ha szép ruhát kaptam, a sarokig sem értünk el, és koszos voltam. Hat szál hajam van. Ahová lépek, ott szöges drót sem terem. Tudnám folytatni, de csak a példa a lényeg. Nem kéne ezekre emlékeznem, ha egyszer-kétszer hallottam volna nem is emlékeznék. De én ezeket sokszor hallottam. Meg is jegyeztem, sokat ma sem tudtam levetni magamról. Az ilyen bevéséseket a gyerekeimnél nem hagyom.
Volt ebből rengeteg nézeteltérés, főképp mióta gyerek van. Még most is rászólok emiatt, hiába sosem tanulok :)

Úgy látom, Anyám hinne dolgokban, csak már nem mer. Kézzelfogható dolgok világában nőtt fel, az uralkodó materializmus gaz zászlója alatt. Ennek ellenére sok olyan könyv volt otthon, amivel elindulhattam a sorsom felé. 
Mikor a Titkok könyvét találtam meg a polcon Nemerétől, annak hatására beszélgetni kezdtem a növényekkel. Ami azt eredményezte, hogy a lakás legrosszabb helyén is virultak a növények, Anyu pedig hordta nekem a félholtakat. 18 éves voltam akkor, félig sem érett. 

Persze tudom, elkönyvelni valakit valamilyennek hiba. Mert sosem szabadul a ráhúzott szereptől, ráaggatott sztereotípiáktól. Mi lassan visszatérünk a kőkorba (külső vélemény), de ha arról beszélnék nyilvánosan, hogy mi a motivációja ennek, akkor jönnének a fura nézések. 

Már én sem tudom, miben kéne hinnem, nem tudom lesz-e valaha kataklizma, de a világunkban történő nagy változások előrevetítései alapján, lesz. Valami lesz, és akkor talán hasznos lesz, hogy mindenfélét elő tudunk magunk is állítani. Megtanuljuk, melyik növény mire jó, mivel lehet fertőtleníteni, lázat csillapítani vagy mosakodni.
Mindent minimalizálok, azaz kitapasztalom, mennyi a legszükségesebb mennyiség. Lehet, hogy nem lesz semmi, de ez a mindent-gépesítünk világ sem tart örökké. Sokan (egyre többen) felismerik, hogy amit maguknak csinálnak az több, mint amit kapni lehet készen.

Az én hibám az, hogy amiket most csinálok, azokat Krisztián évek óta mondogatja. De a makacsságom nem engedte, hogy rá hallgatva ezzel foglalkozzam. Míg magamtól ide jutva már élvezem. És pár évig nagyon rosszak voltak a nézőpontjaim. Ezt nem fejteném ki, túl személyes lenne.

Én lassan talán megszabadulok attól, hogy mások szemén át nézzem magam. Mert senkinek sem kell(ene) megfelelnem. A saját szemszögem lehet hibás, a kísérleteim lehetnek balul elsültek, de addig nem rakok félre semmit tartósan, míg meg nem oldom. És megbeszélve a dolgokat valakivel, akár magammal, rá is jövök a megoldásokra, majd kísérletezem tovább.

Kellemetlen érzés, mikor látod mások hibáit, de nem tudsz segíteni. Mert az illető nem "hagyja". Hisz ami szerintünk hiba, az neki "csak" az életútja. Ki mondta, hogy csak a mi szempontjaink jók? Ki kérdezheti meg, hogy ezt vagy azt miért ezen a módon csinálod? Ki hiheti, hogy az ő hite az egyedüli üdvözítő?

Mostanában azon gondolkodom, vajon a szerepek, amikbe bekényszerítjük magunkat, mennyire tesznek szabaddá. Úgy gondolom, semennyire. Mert az, hogy nagy problémák esetén megnyugvást hoz egy jó könyv, egy tévéfilm, vagy a sarokba kucorodás egy meleg teával, csak a dolgok elfedése.

Szerepekbe kényszerítjük magunk, játsszuk a keményet, lazát, bátrat, adakozót, segítőt, és ezeket a szerepeket éljük meg valóságként, személyiségként. Különböző életszakaszainknak megvannak a maguk szerepkörei. Ez így van rendjén, egyszerre viszont mindenki nem lehet ugyanolyan. Mások máshol tartanak, más az életútjuk.

Úgy látom, a hamis biztonság-illúzió sokaknak nagyon fontos. Ha minden nap, ugyanúgy végzi a dolgait, az teszi a börtönét biztonságossá. Ha valami nem úgy történik ahogy várjuk, azt durva beavatkozásnak érezzük, némelyeket keményen ki tud billenteni némely sorsszerű szabadjáték.

Mikor a sorsunk dobál egy kicsit minket, olyan "free-ball"szerűen. Megmutatja, nem úgy vannak ám a dolgok, ahogy kiscsikó elképzelte. De az ember szinte sosem hallgat a sors szavára, hamar visszatereli az életét a megszokott mederbe, és "megszabadul" egy újabb kis szakaszra. Szabadnak hihetjük magunk egy-egy pillanatra, de szabad csak az lehet, akinek nincs veszíteni valója. 

Nekünk pedig mindig van.

5 megjegyzés :

  1. Ezeket a dolgokat ennél szebben leírva még sosem olvastam. Koszonom és egyet értek.

    VálaszTörlés
  2. Én köszönöm a véleményed :) Jól esett.

    VálaszTörlés
  3. Teljesen egyetértek!Nagyon jól összeszedted és megfogalmaztad mindazt ami engem (is) foglalkoztat.

    VálaszTörlés
  4. Köszi. A bejegyzést eredetileg a madarakról akartam írni. Másfelé mentem, a bennem lakó dzsinn volt :)
    A madarakról majd később..

    VálaszTörlés
  5. Nagyon tetszett ahogy leírtad a gondolataid.
    Eszembe jutott, milyen sokáig szenvedtem én is a gyermekkorban elszenvedett dolgok miatt, amit sem akkor, sem most nem ért meg Anyum.
    Ő is megrekedt valahol, a kézzel fogható dolgok világában, de hogy a lélek, a szellem mitől fejlődik egy gyermekben, vagy egy emberben, azt nem érti.

    Hosszú hosszú évekbe telt, amíg elsősorban rájöttem, majd átformáltam magamban a "nemvagytejósemmire","mindig rossz vagy", nemtanulsz" és még sorolhatnám a negatív jelzőkkel átitatott gyermekkori életemet.
    Ami viszont a fejlődésemben, és éveimben jó sok időt felemésztett, hogy igenis más vagyok, elfogadom magam, és én is értékes vagyok.
    Mára már sokat fejlődtem. Látom magamon. Nekem is sokat segítettek könyvek, emberekkel való beszélgetések.

    Ma már más. Sőt mióta apum elment,(november) azóta mintha a szekér kereke fordult volna egy jó nagyot, anyum és köztem. De miért kell valami tragédiának történnie ahhoz, (jelen esetben a mi életünkben), hogy másképp lásson engem?
    De ezt is elfogadtam.

    VálaszTörlés

Ha a véleményed nem titok, a neved se legyen az :) Tisztelj meg az aláírásoddal.

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...