2012. június 5., kedd

Sorsok

Nem mindig tudja irányítani az ember az életét, mert a Sorsra nem feltétlen van befolyással. Sok dolog van, amit változtatással át tudunk alakítani, de sok mindenbe egyszerűen beletörik a bicskánk.
Akár a gyereknevelés.
Már a korai kisgyerek korban megmutatkozik, nem sokat számít, mit is határozott el az anya, gyermekkel a hasában. "Én majd így fogom." "Így sosem teszek majd." Behelyettesíthető, szerintem mindenkinek jut eszébe róla saját eset.

De amikor először szembesülünk azzal, hogy a gyermek talán mégsem egy üres lap, amire azt írunk amit akarunk, nem hajtogathatunk belőle azt, ami nekünk tetszik, akkor az kicsit pofára esés. Mert sokszor nem számít, milyen a példa, milyen sok a beszélgetés, mennyire kezeljük egyenrangúként, milyen okosan jutalmazzuk, milyen módon büntetve tanítjuk a határokra.
Mert a gyerek esetleg hazudni fog, rossz emberekkel barátkozik, vagy nem lesznek barátai, vagy túl népszerű lesz, és a fejébe száll, stb.

Sok minden lehet, ami lényeg, hogy ők is a saját sorsukat követik, mi pedig nem fogunk tudni egy zsiráfot behajtogatni egy dobozba. Nem kockásíthatjuk a gyerekünket nevelési könyvek alapján, csak figyelhetünk a partvonalról, és az alap dolgokat taníthatjuk meg neki. De sokszor ez is kevés.

Mert hiába látom én, hogy a fiamnak talán semmibe kellene venni az őt piszkálókat, és tudni azt, hogy a saját értékei számítanak, ebben az osztályban jelenleg ő a lábtörlője a többinek, és csak remélni tudom, ez változik. Ha azt mondom neki: "hagyd figyelmen kívül, ne válaszolj, mert abból nyernek energiát, hogy te felhúzod magad", nem sokat ér. Ezen kívül sokszor túlreagál dolgokat, túl érzékeny a világra.
Neki kell ezt megoldani, neki kell magában jól lekezelni, én csak háttér lehetek. Valójában viszont sokat teszek azzal, amiket elmondok neki, mert előbb-utóbb ehhez fog nyúlni, meg fogja érteni miről beszélek. De nem élhetek helyette, nem védhetem meg mindentől, van amit magának kell megoldani.

Azt hiszem én inkább a sorstól féltem a gyerekeim, mint attól, hogy pl. eltörik a lábuk. Mondjuk ezt nem nevezném aktív félelemnek, mivel megóvni nem tudom ettől őket. Amit pedig nem tudok irányítani, az félelmetes, ugye?
Vagy megpróbálhatok elébe menni? Annyira nem vagyok bölcs, hogy a jelenből kiolvassam, mi lesz a jövő, hogy apró jelek megmutassák, melyik gyerekemnek mi a sorsa. Csak feldobott labdákra tudok reagálni, talán vissza tudom adogatni, talán csak nézhetek utána, ahogy messze gurul.

Tudom, sokan félelemből inkább vasszigorral terelik a gyereket az általuk (szülők által) kijelölt, általuk vélt legjobb úton. A gyerek erre két módon tud reagálni: sehogy, azaz követi azt, amit kijelöltek neki, vagy lázad. De figyelem! Lázadás és lázadás között is van ám különbség!
Én tudom, nem azért lázadtam anno, mert olyan nagy volt a szigor. Én más miatt lázadtam, az én lázadásom a felszín alatti dolgokra volt egy reagálás.
Persze félreértették, és értik a mai napig is. Mert a felszínt látták, és azt látják. Én pedig a saját életemet sokszor vizsgálom, a múltat elemezgetem, mert válaszokat kapok belőle. Nem voltam rest elolvasni pár pszichológiai könyvet, amikből igen sokat tanultam a múltamról. Amit persze megváltoztatni nem tudok, ez volt az én sorsom, ebből kell tanulnom.

De visszatérve, azt megállapíthatom, és talán ez a legbölcsebb megállapításom: nem tudok semmit. Viszont jó a reakció képességem, a logikai képességeim sem utolsók, és a reakcióidőmmel sincs baj. Ezekkel talán tudok kezdeni valamit, talán nem.

Talán elég az, ha nagy örömmel nézem azokat a boldog pillanatokat, mikor a kislányom és kisfiam együtt fekszik a napon, és egymásra van hajtva a fejük, úgy napoznak. Vagy a nagylány és a kislány egymást kergetve bújócskázik, visítanak és ijesztgetik egymást.

De közben nem tudom, mi játszódik le a nagy lányomban, nem tudom, mert rejteget dolgokat, és látom, tudom, hogy eszi valami, hogy bűntudata van, hogy nem őszinte, pedig efelé irányítottam. Ez volt a cél, hogy tudja: bármit tesz, én vagyok az, akiben megbízhat. Mert a hazugságnak a legrosszabbak a következményei, nem a bármilyen tettnek. De valaki rámutatott: magamnak is hazudok. Magamnak sem vallok be dolgokat, így ne várjam, hogy a környezetem őszinte lesz velem.
Az illető rákérdezett: nekem mi a boldogság?
Azon kívül, hogy nem tudtam felelni rá, csak általános, közhelyes dolgokat, ő arra is rámutatott: a szám lefelé áll, semmi boldogság nem látszik rajtam, ergo: hazudok.
Vitatkozni sem tudtam, hisz én hívtam ide, segítsen, mert elakadtam. Nem tudom, miért hazudnak nekem.

És igen: elfedek dolgokat, én sem látom meg a valóságot sokszor, mert talán nem is akarom. Bár hiszem: még mindig több jut át nekem a gyerekeim valóságából, mintha kockásítani próbálnám őket.
Irányvonal?
Nekem nincs.
Hogy lehetne, mikor a saját, ma még jónak tűnő szabályaim sem tudom betartani? Tényleg lehet szabályokat felállítani? Úgy, hogy működjenek MINDIG?

Ma még azt mondja a kicsi fiam: "Anya, te vagy a legjobb, mindig szeretni foglak." "Mindig szépre öltözöl."
Ilyenek, és hasonlók.
Nem is tudom. Az otthoni, foltos pólóim a szépre öltözések? Én lennék a legjobb? Hisz mások biztos jobb szülők.
De nem. Neki én vagyok a legjobb, mert az anyja vagyok, és mindig ott vagyok, ha kell. Ha igazán kell. És igen, én vagyok a legszebb. Most még. Mert majd egyszer ő is kritikusabb lesz. mint a nagy lányom.

Arra viszont rá kellett jönnöm, mikor vagyok én a legszebb. Mikor mondja azt a középső fiam: "Anya, de szép vagy!" Mikor mosolygós kedvem van.
Úgyhogy azt hiszem, erre kell koncentrálni, hogy ne a rosszat tartogassam, hanem mosolyogjak, ha lehet őszintén. Mert nekik ez a jó. Olyankor szépek a színeink, szép, kellemes a kisugárzásunk. És ha mosolygunk, talán könnyebben vesszük a sors szikláit, amik elénk gurulnak.

5 megjegyzés :

  1. Hűű ez egy elég kemény téma. Nekem egy fiam van, 22 éves már.
    Én is azt hittem az elején, hogy na majd én megmutatom. Én majd másképp mint engem, bla bla bla. És az a mondás is igaz, hogy kisgyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond.
    A kamasz éveink kemények voltak,főleg úgy hogy egyedül neveltem fel. Voltak és vannak kisiklások. De ez is nézőpont kérdése. Kis mellékvágány, vagy nagy.
    Úgy gondolom, hogy nagyon rossz útra nem mentünk. Az őszinteséget én is, mint gondolom minden szülő elvárja....persze nekik is lehetnek titkaik. És nekem is rosszul estek dolgok, amit nem velem beszélt meg....
    Ezek a dolgok úgy gondolom, tényleg nagyon nehezek. Mert ha tökéletesen működünk is, szülők, vagy ha hitelesek is vagyunk, nem biztos, hogy a gyermekünk valami oknál fogva nem siklik ki. És az persze fáj, mert akkor elmondhatjuk, hogy mi mindent megtettünk. De úgy gondolom, hogy azért ezek nem nagy számban fordulnak elő. (mármint hogy normális szülőknek elcsúszott gyereke legyen)
    De azt gondolom és látom, hogyha tényleg hitelesek vagyunk, ez valahogy beléjük ivódik.
    (nyilván cigivel a kezünkben nem mondhatjuk, hogy ne dohányozz, mert káros az egészségre....mert ez hülyeség, akkor én miért cigizem? )
    Én a fiamban látom az én érzéseimet, gondolataimat...annyira nagy gáz nem lehet.
    És még valami, amit egysezr már kitettem az oldalamra:

    http://edit-gondolataim.blogspot.hu/search/label/gyermekek

    VálaszTörlés
  2. nehéz téma ez. én is ösztönösen elsősorban attól igyekszem megvédeni, hogy a lelkét bántsák.

    VálaszTörlés
  3. Ej, de magvas gondolatok! Mintha magamat olvasnám...

    VálaszTörlés
  4. De ismerős ez... nagyon sokat gondolkodom én is ezeken a dolgokon a gyerekekkel kapcsolatban.

    VálaszTörlés
  5. Edit, elolvastam, nagyon eltalált, kommenteltem :)

    SW, igen: a lelki sebek jobban fájnak, nehezebben gyógyulnak

    Anikó, azt hiszem a nagylányaink egykorúak...

    Chanson, gondolom azért nálad sem egyszerű :)

    VálaszTörlés

Ha a véleményed nem titok, a neved se legyen az :) Tisztelj meg az aláírásoddal.

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...