2012. július 15., vasárnap

Amiről nem beszélünk

Vidéki buszmegálló, kora délutáni hőség, vegyes összetételű emberek.
Ki munkából, ki kertészkedésből, ki vásárlásból tart hazafelé.

Ütött-kopott rokkantkocsi, benne egy hontalan. Nagyon szakadt, ápolatlan ruházatú, külsejű. Az illata sem finom. A kocsi kerekén nincs gumi, nehezen tekeredik, nagyon lassan halad. A haladást lassítja a férfi mögött felhalmozott, neki fontos dolgok tömege. Tejesdoboz, borosüveg, esernyő. Alig fér el a sok mindentől, alig tudja tekerni a kocsi kerekét.
Persze biztos le van gyengülve, és nem is szomjas már: mutatja a kilógó borosüvege. A büfé mellett megnézi a kukát, van-e benne érték, csikk vagy üveg.
Majd menne tovább a dolgára, le akar menni a megálló padkájáról, de nem megy. A kocsikeréken nincs gumi, nem akar engedelmeskedni neki. A padka sem alacsony, nem is sima. Kikezdte az idő, az emberek, ráhajtó járművek.

A buszmegálló népe figyeli, nem mozdul senki. A lengedező, halvány szellő a rothadás és mosdatlanság szagát viszi feléjük.
- Le fog esni.-mondja egy lány.
- Lehet. - így az anyja.
- Miért nem megy el a zebráig, ha ott sima az út?
- Mert nincs magánál, vagy ez a sorsa. Ezt a nehézséget kell megtapasztalnia.
- Miért nem száll ki, van lába, mozgatta is.
- Biztos nehezen jár, vagy nem is tud.

Ekkor a szakadt kis rokkantkocsi értelemszerűen felborul.
Gurulnak a kincsek, még némi aprópénz is csörren. A megálló népe tovább figyel, van aki félrenéz.
A szerencsétlen próbál felszedelőzködni, de nehezen megy neki. Feláll, a kocsijába kapaszkodik, szedegeti a motyóját. Most látszik, az egyik lábát húzza, nem áll rá.
- Biztos elverték.- mondja egy cserzett bőrű idősebb asszony a férjének. Dolgos cigányembernek néz ki az ura, sok a csomagjuk, fáradtnak tűnnek.
- Segíteni kéne neki.- mondja a férfi.
- Ugyan, nem kellett volna annyit innia. - így a gyakorlatiasabb neje.
- De látod, béna. Én segítek neki. - Ezzel felpattan, és segít összeszedni a sokadszor elgurult holmit, besegíti a hontalant a kocsijába, lesegíti a padkáról.
Majd visszajön, az ivóvizükkel kezet mos, a vizes flakont pedig kidobja a kukába.
Folytatódik a várakozás, senki nem beszél a történtekről, mint jól működő magyar társadalmunkban szokás.
A nem szomjas hontalan ember elgurul nyikorgó kocsijával, az autóforgalom szélén, megy a dolgára. Még mindig lassan halad, és kálváriája nem ért véget, mert most a leejtett tejesdoboz miatt kászálódik ki a kocsiból, és próbálkozik a haladó autók közt.

Légkondival hűtött autóbusz, mindenkinek jutott ülőhely, halad az élet. Száznyi sors, több ezer lélegzetvétel, melybe nem zavart be a buszmegálló jelenete. Minden megy tovább, az idős cigányasszony majd minden bizonnyal lefertőtleníti otthon az ura kezét, kicsit felpaprikázódva mond majd neki ezt-azt, és zajlik tovább az életük, a saját medrében.

A nő ül a buszon, néz ki az ablakon, de nem a tájat látja.
Jelenet pereg a szeme előtt,
Menni kell, harci helyzet vagy összeomlás van. Nincs maradás, maradni veszélyesebb mint útra kelni, még gyerekekkel is. Végiggondolja, mi a fontos, amit a végeláthatatlan útra vinni kell.
Mi lehet fontos? Takaró? Párna? Kés? Játék, pelenka a gyerekeknek? Étel-ital? Váltócipő? Mosdóeszköz, törölköző? Biblia?
Mégis, mi az, ami nélkül nem indulhatunk el, de cipelni is tudjuk? A gyerek mellett, aki biztos hamar elfárad majd. Meddig kell majd menni? Hol lesz az út vége?
Ki tudja eldönteni, mi a fontos? Ami nem fontos, majd elhagyjuk útközben, ami fontos lett volna, azt majd emlegetjük, hiányoljuk.
Meddig? Mikor felejtődik el, hogy volt egy nyugodt élet, amibe valami bezavart? Ami miatt nem volt maradás? Meddig emlékezünk a vágyakra, tervekre, amik egy nyugodt élet szüleményei, és jó kocsiról, nyaralásról, házfelújításról szólnak? Mikor lesz minden vágya egy embernek a falat meleg étel, a kényelmes, biztonságos fekhely, tető az eső elől?

A nő befelé sír, bár szíve szerint kiengedné amit elfojt, de nem lehet. Nyíltan nem sírunk, ilyen gondolatokról nem beszélünk. Épp azért, mert válasz nincs a kérdésekre, ha valaki válaszolna rá, biztos kiragadna valamit, ami nem az egész összességére adna választ. Mert az nincs.



Egyszer régen olvastam az Istenek kézjegyei c. könyvet, ami a világ rejtélyeit magyarázza logikus, érthető és eddig nem olvasott szempontból. Ír a nagy összeomlásról, ami a bolygó tektonikus lemezeinek átrendeződésével indult, és ami persze világméretű áradást okozott: Noé bárkájának, a nagy árvíznek legendája.
Mikor is a magasabb helyeken csak néhány kis embercsoport maradt életben, akik elindultak megkeresni a többi embert. De mindenki a saját nyelvét beszélve nem sokat értettek egymásból a kis maroknyi csoportok, maradt az összevisszaság: Bábel legendája.

Akkor elképzeltem ezt, a könyv amúgy is hónapokig a fejemben volt, többször visszaolvasgattam, nagyon átrendezte a gondolataim, addigi "tudásom". Más alapokra helyezte a piramisok, Atlantisz legendáját, és sokat ír a Dél-Amerikai földrész titkairól, a Tollaskígyóról, Mexikóról, Peruról, és a számomra még mindig gyönyörűen csengő egyéb nevekről és történetükről is.

Majd eltelt kis idő, Stephen King Sötét Torony sorozatát vettem elő.
Végül sosem olvastam el, azóta sem. Pedig King a fő műveként emlegette.
Mert amiről az első kötetben ír, a nagy összeomlás, világégés utáni magányos emberekről, akik az ősi nyelvet már elfeledték, akik harcolnak, mert védik a kevesüket, ami még van, az engem mélyebben érintett, mint hittem. Ültem a vonaton, olvastam, körülöttem az emberek fecsegtek, munkahelyi intrikák, utálatos szomszéd, szidható kormány és időjárás voltak a mindig hálás témák. Én pedig ott ültem a könyvvel a kezemben, és szinte üvöltött a fejemben a gondolat:
Hát ez a fontos? Miért nem gondolkodunk előre? Miért veszik el a sok értelmes ember pitiáner problémákban? Miért hagyjuk, hogy irányítsanak, lebénítsanak minket, mondvacsinált problémákkal? Miért veszik ki az igazi gondolkodás, előrelátás oly sok emberből?

Azt hiszem a Földön az időnkénti összeomlás és újrarendeződés elkerülhetetlen. Ettől én  még nem fogok máról a holnapra, nemtörődöm módon élni. De forrongok bent, mikor erre gondolok. Hogy a "mert megérdemlem" szlogen mekkora baromságokat csináltat az emberekkel.
A "mert megérdemlem" miatt eszi meg a sokadik gombóc fagyit, vesz az utolsó pénzéből valami rég vágyott, értéktelen de drága  kütyüt, vagy ül be a kocsiba a két utcányi táv miatt is, mert esik, süt, hideg, meleg, és mert megérdemli.
Segítünk a bajbajutottnak, segítünk, mert jót tesz a lelkünknek is. De megválogatjuk, kinek segítünk.

Anno ajánlgattam a sérült lábú kóbor kutyát olyannak, akiről tudtam: akar majd kutyás, mert ő kérte, szóljak ha tudok. De nem kellett. Azt mondta, ez problémás, nem kell. Jelentem, a kutya nem volt problémás, némi maradékon hizlalás megoldotta a problémáját, már jól van. Szeretik, házat őriz, kutyaélete van :)

Az említett Graham Hancock könyv ismertetője.
Letöltő linkje.

3 megjegyzés :

  1. A történet meghatott, könnyekig.
    Az összes többi pedig elgondolkodtatott.. most épp valahogy épp jól. Úgyhogy ezt most köszi.

    VálaszTörlés
  2. Most nem mentem el a végletekig, azt hiszem :)

    VálaszTörlés
  3. Azt veszem észre, hogy nagyon jól megtanult a mai társadalom keresztülnézni, átnézni bizonyos embereken. Magam előtt látom ezt a jelenetet úgy, hogy mindenki beszélget tovább a másikkal, mintha nem mernék abbahagyni, mert akkor észrevennék hogy van ott valaki MÁS. Ráadásul olyan helyzetben, amikor segíteni kellene. De hát ha nem látják, vagy úgy tesznek, akkor nem is kell segíteni. Lehet beszélgetni tovább, bámulni a cipő orrát, nehogy rápillantsanak arra, amit nem akarnak látni. Úgy tudják ezt már művelni az emberek, mintha iskolában tanulták volna. Szomorú...

    VálaszTörlés

Ha a véleményed nem titok, a neved se legyen az :) Tisztelj meg az aláírásoddal.

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...