2012. január 30., hétfő

Túlélők

Szili eltanulta tőlem a szövegem. Mégpedig a kedvenc "túléled"-emet. Ha nem nagy a sérülésük, ezzel szoktam elhessegetni őket. Persze tudok én babusgatni és gyógypuszizni is, de minden apró kis ütéssel nem foglalkozom. Főleg ha nem is sérülés-hisztiről van szó, hanem pl. "Elvette a taknyos zsepim" vagy "Odébb rúgta a játékom" jellegű fontos eseményekről. Ez utóbbi gyakoribb, mert a sérüléseket minimum megsimizem nekik.

Szó mi szó, Szili ma Livivel ül a kádban és puszilgatják egymást. Már ez végtelenül aranyos, ahogy egymásnak osztogatják a csókokat. Majd Szili elkezdi óvatosan harapdálni Livike e célra kínált karjait.
Kérdem:
- Ugye nem erősen harapod?
- Ne aggódj Anya, túléli.
- Ó, lopod a szövegem?
- Te is túléled Anya. Érted?

Mikor a víz hűlni kezdett, engedtem meleget. Szili:
- De majd engedj egy kis hideget is, mert rám csöppen a meleg, és nem élem túl.

Amúgy mikor Kevin volt a kicsi, és valami baja volt, akkor még az "Elmúlik" volt a szövegem, arc simogatással párosítva. Hogy ne legyen a gyerek anyámasszony katonája, ne nyafogjon minden egérfingra, nem voltam hajlandó tutujgatni. Mondom, mindezt azért egyensúlyban tartva a tényleges sérülések anyai gyógyításával.
Na szóval, eljött az idő, mikor kicsi Kevin megnőtt és visszakaptam tőle amit tanítottam neki. Mikor mondjuk megvágtam az ujjam, megpofozgatott finoman, és mondta, hogy "Emújik Anya". Hozzáteszem, az arcom megérintését még a hajam megérintésénél is jobban utálom, bárkitől. Így ezt is meg kellett tanulnom elviselni.
Túlélem :))

2012. január 28., szombat

Szellemek a palackban

Volt egyszer egy világ, ahol a szellemek még szabadon jártak-keltek.
Ahová hívták őket, oda elmentek és ha jól érezték magukat, akkor maradtak.
Mi kellett hogy mindent kereknek érezzenek? Például, hogy táplálják őket.
Alkotásokkal, tettekkel, tánccal, zenével. Minden ilyesmi finom és éltető táplálék volt nekik.


Lassan valahogy megváltozott a világ, és egyre kevesebb helyen marasztalták a szellemeket.
A sok ember dolgozott, sokan több helyen is, többet mint amennyire az emberek tervezve voltak.
Kevés idő jutott nekik pihenésre, alkotásra pedig még kevesebb.

Így a szellemek pihentek.
Alvó állapotot vettek fel, ezt pedig a lezárt palackokban tudták megtenni, leginkább a tengerek vizébe dobva. Ott ugyanis kevés esély volt arra, hogy a lakóüvegek megsérüljenek, eltörjenek.
Ott úszkáltak sokszor évtizedekig, évszázadokig, és aludtak.
Ha valahol egy embernek felszabadult egy kis ideje, és alkotni szeretett volna, akkor egy szellem örömmel indult, és beköltözött hozzá.

A rendszer ugyanaz volt. Míg táplálták, addig maradt szívesen az adott házban, az ember lakhelyén.
Ezt az emberek nem tudták. Csak azt érezték, hogy mikor elkezd valaki egy új fajta tevékenységet, például az újrahasznosítást, akkor jobbnál jobb ötletei támadnak, melyik értéktelennek nyilvánított dologból milyen hasznosat lehetne alkotni. Ha a tánc érdekelt valakit, akkor pár óra gyakorlás után úgy kezdett táncolni, mintha mindig azt csinálta volna. Ha írni kezdett, a gondolatait rendezve szerette volna minél jobban kifejezve leírni azokat, akkor hirtelen áramlottak az érdekesebbnél érdekesebb témák.
És olyan elfeledettnek hitt dolgok jutottak eszébe, olyan szavak és mondatok jöttek át a szellemeken keresztül, hogy csak úgy ontotta az írásokat.
Ha egy-egy ember nem táplálta a hozzá szegődött szellemet, mert elfeledkezett a benn élő tehetségről és érdeklődésről, akkor a szelleme visszatért a palackjába, és újra a tengerben találta magát.
Az ember pedig visszatért az egyhangúságához, hisz milyen élet az, amelyben nem születik semmiféle önkifejező alkotás?

2012. január 27., péntek

"Hangosan" gondolkodtam

Ha kedvem lenne üvölteni két percig, csak úgy feszültség csökkentési okokból, valószínű sokan néznének totál hülyének. Ha olyan helyen lennék épp, még le is szedálnának. Csak mert más vagyok, másképp viselkedem mint az átlag emberkocka. Ha kinyúlsz a kockádból, miért leszel MÁS? HÜLYE? FURCSA?
Ezen elmélkedtem. Ha a sarki pókot Napóleonnak nevezve megtárgyalnám vele Waterloo-t, szintén nem hinné senki, hogy épp ötletelek valamin, igaz?

Furcsa dolog ez, hisz minden arról szól, olvadj be.
Legyél ugyanolyan.
Ne légy más.
Kövesd a divatot. A trendeket. Viselkedésben is, evésben is, látogass divatos helyeket, weboldalakat, mert így olvadsz bele a munkahelyi vagy baráti közösségbe. Vannak persze ettől eltérő közösségek is, akár baráti, munkahelyi vagy egyéb, vannak jól működő kapcsolatok is a világon, nekem is, nektek is, bárkinek. Én ezeket sosem vonom kétségbe, én csak egy-egy olyan szeletkéről írok, ami gondolkodásra, írásra késztet.

Most az emberkocka gondolkodtatott el.
Vajon ha valaki más, és ezt érzi, tudja belül, akkor miért titkolja el oly sok ember, és miért próbál UGYANOLYAN-nak látszani, mikor nem az?
Miért félünk a mástól?
Mert ismeretlen?
Igen.
Amit nem ismerünk, az idegen, az idegen pedig félelmetes, elkerülendő.
Erre tanítottak minket, ami a világban lévő sok veszélyt nézve érthető is.
Ezt sem vonom kétségbe.
De azt nem mondták el, hogy ne elkerüld az idegen dolgot, hanem ismerd meg.
Persze mindent nem lehet általánosítani, de az durva, mikor a tanítónéni azt mondja az osztálynak, hogy aki más, az nem közénk való. A csodabogarak nekünk nem kellenek.
Ettől való félelmében lesz az a sok ember az énjét, érzéseit nem kimutató, mert akkor eltérne, akkor fura lenne, az pedig nem jó.
Mit akarok ezzel mondani? Még nem tudom, de majd kisül ebből is valami értelmes :))

De így lesz a gyermekkori tanításokból társadalmi egyen-viselkedés. Aki más, azt nem megismerni akarja, hanem kitaszítja. A megismeréshez túl sok energia kell. Mások iránti érdeklődés és empátia kell.
A kitaszított, a meg nem értett pedig lázad, visszatérne de nem biztos hogy tud, és lassan megkeseredett lesz, bedühödik, harapós kutya lesz. Elfajul.
Értem én, hogy viselkedési szabályok vannak, normák vannak, némelyiket el is fogadom, némelyiket semennyire sem. De ez én vagyok.
Ti hogy próbáltok mások lenni? Engem érdekelne.

Ami gondolkodásra késztetett, hogy jól esett volna két perc hangkieresztés.
Semmi nem történt, csak jól esett volna.
De így legalább végig tudtam ezt gondolni :)

Holnap a gyerekekről írok. Mára terveztem, de még nem állt össze.


Kellemes hétvégét az idetévedőknek!!

2012. január 26., csütörtök

Viselkedés - elvárások

Először anyánk-apánk, majd az óvodai-iskolai nevelők, osztálytársak, barátok-haverok, kapcsolatok, férj-feleség.
Mindenkivel szemben megvan az adott viselkedési forma. Ez nem egy tudatos dolog, de én tapasztaltam, hogy különböző típusú emberekkel mennyire különbözőképp viselkedem, beszélek.
Ezt egy régi ismerős tudatosította először, akivel akkoriban barátnők voltunk, és eljött velem egy másik barátnőmhöz. Majd megjegyezte, vele mennyire más vagyok.
Azóta tudatosabban próbálom kifigyelni ezt, kisebb-nagyobb sikerrel rajta is kapom magam a kimódolt viselkedésen.

Mi is mindenkitől úgymond elvárunk egyfajta viselkedést, és eszerint működünk.
Az elvárásaink alapján viselkedünk az illetővel szemben.
Ez magyarul az előítélet.
Rossz csengésű szó, és most nem is ezt a negatív értelmét próbálom elemezgetni.

A pici emberektől kedves, aranyos viselkedést várunk valamiért, majd meglepődünk mikor tapasztaljuk, hogy bizony a kis növésű embertársaink a legvérmesebbek közül valók.
Lehet, hogy pont emiatt lesznek ilyenek, mert mindig aranyoskodnak velük. Roppant frusztráló lehet, mikor kímélnek mindentől, azt hallja hogy "olyan pici, csinálom inkább helyette" és társai. Ezt a frusztrációt lehet hogy ellensúlyozni kell bizonyos viselkedési módok elsajátításával.

Ez csak egy apró példa volt, rengeteg ilyen előítélet akad, nem csak küllembeli és nem csak testmérettel kapcsolatos.
Szóval viselkedünk ahogy elvárják tőlünk, és még csak nem is tudunk róla.
Ez is frusztráló dolog, főleg ha egyszer rájövünk, és látjuk.
De ha nem, ha csak azt tapasztaljuk, hogy x módon viselkedem, pedig y vagyok, és nem tudom miért.
Vagy nem tudom eldönteni, melyik is vagyok én igazából.

Eredetileg arról akartam írni, hogy felépítünk egész személyiségeket és életeket mások elvárásai alapján.
Ha a szüleink rendes kislányt képzeltek, azok voltunk. Akit vagány fiúnak képzelt az apukája, az annak próbált megfelelni.
Végiggondolva, ezek szörnyű dolgok. Ismerjük az érzést, milyen rossz, mikor nem lehetünk önmagunk. De mi felnőttként könnyebben lépünk ha ilyet tapasztalunk, de a gyerek főképp befelé éli ezt meg, és még csak nem is tudatosan. De amit sokat hallunk az bevésődik, a gyermek elméje pedig még valamelyest üres lap. Akarja a tudatos szülő, hogy a gyereke majdan egy önmagával meghasonlott személlyé váljék? Nekünk jó az, ha észrevesszük, hogy még mindig a jókislány-vagányfiú jelmezbe vagy akármilyen másikba bújva élünk-beszélünk-működünk?
Képzeljük el, akár saját tapasztalatból, hogy mikor úgymond be akar valaki vágódni egy másik embernél, és felvett módon viselkedik. Ha nem látnak át rajta, és sikerül a "bevágódás" - bármilyen ügyben - akkor mennyire lesz tartós? Mikor kezdhet önmaga lenni? És ha az egész egy végtelen csigavonallá válik? Hová lesz az eredeti személyiség? Hol vagyunk a hagymarétegeink alatt?
Vajon ha tükörbe nézünk a szüleink néznek vissza ránk a szemünkből? Az ő hangjuk visszhangzik a fejünkben?
Nem elfelejtendő, ez normális dolog.
Mi is irányadóak vagyunk a gyerekeknek.
Semmi gond nincs ezzel, abban az esetben, ha hagyjuk kifejlődni az adott személyiséget, nem pedig olyanná akarjuk formálni, amilyennek a fejünkben, elképzeléseinkben él.

Az is fontos, hogy a gyerek alaptulajdonságai nagyjából hat éves korig rögzülnek. Utána nagyon nehéz bármin változtatni. Akkor is, ha ő maga majd rájön egyszer és ő akar változni. Kintről megváltoztatni, szelíd módszerekkel pedig nagyjából lehetetlen azt, ami az 5 éves korig tartó théta illetve utána következő alfa állapotban állapotban rögzül.

Sokat lehetne még írni a munkahelyi elvárások és azoknak való megfelelésről és az ezzel kapcsolatos gondokról is. Minden esetben rossz, ha az ember nem lehet önmaga.
Szóval irányítás helyett inkább törekedni kell a ránk bízott emberkék megismerésére, és a személyiségük egyéni kezelésére.

2012. január 24., kedd

Magamról - profil módosítás helyett

Lehet, hogy némely írásomból az jön le, mindent tudok, vagy sokat, vagy többet mint mások.
Áhh, ez nem igaz. Csak hasznosítom a napi tapasztalataim, és összerakom az olvasott dolgokkal.

Nem vagyok guru és nem vagyok full okos sem. Sajnos, mondhatnám.
De hogy okoskodjak kicsit aki mindent tud, az mit tanul?
Tudjátok, mint a naviknál. Akinek tele a feje, azt nem lehet tanítani.
No ennyi az okos rész.
Jön a buta-Heni rész.
Na jó nem buta, csak tanuló.
Mert tanuló vagyok én is a Földön, csak megosztom amire rájövögetek.
Keresem magam, mint mindenki más, keresem az összefüggéseket, mint oly sokan tesszük.
A lázadó és semmit el nem fogadó énem - aki uralkodik - segít abban, hogy másképp lássak dolgokat, hogy mindent megvizsgáljak és ha nem tetszik akkor elvessek. A merész énem pedig azt is látja és kilogikázza, ami már sokaknak túl meredek.
Nagyjából ennyi.

Ha valaki belesne most ide, biztos nem hoznám az elvárt szintet.
Hisz én is súlyproblémákkal küzdök, a fésű gyakran elkerül (a hajam összekötve hordom, és fésű nélkül kevesebb hullik ki), itthon olyan ruhákat hordok, amiknek már régen tűzben lenne a helye, vagy a ruhás konténerben.
Jó, ezek külsőségek. De ezek sokat számítanak, hisz ráadásul még szappanokat is árulok és jó tanácsokkal is el tudom látni az ez ügyben hozzám fordulókat.
Én viszont sosem sminkelek, nincs is sminkcuccom és körömlakkom sem (le szoktam vágni a körmöm, nem pedig formázgatni), és parfümöt sem fújtam évek óta magamra.
Na jó, tisztán tartom magam és a ruháim is, nem vagyok ősember - ha értitek - és néha rettentően seggfejnek érzem magam.
Mikor több dologra kell koncentrálnom, és emiatt nem áll össze a fejemben egy-egy téma, az borzasztóan irritáló számomra.
Kiabálni is szoktam, meg hisztizni is, és bizony gyakran ülök a káosz közepén a gépnél és írok vagy kutatok valami után, mert muszáj.

Mindezeket azért írtam le, hogy lássa ország-világ, van önkritikám, nem tartom magam tévedhetetlennek, maximum makacsnak, és tudós sem vagyok, hisz még magas végzettségem sincs.
Egyszerű varrónő szakmunkás vagyok, öt gyerekkel és széleskörű érdeklődéssel.
talán vállalható a hóvakságtól összehúzott szemöldök

Ennyit rólam.

Sziasztok, szép estét!

Ovis anamnézis és Zokni esetek

Én a hanyagabb szülő-kategória vagyok.
A gyerekeim jó tanulók, az ellenőrzőbe gyakran csak belenézek (átlapozom), de mivel a tollak a házi fekete lyuk áldozatai, nem mindig irkálom alá rögtön. Van hogy csak pár nap, van hogy két hét aláírás elmaradásom is van. Kira rutinos ugyan, mert ő mindig tollal együtt hozza oda az aláírni valót :)
Ha ki kell tölteni valami papírt? Hát azt imádom.
A magán infók megosztása valami idióta statisztika miatt, elég falramászós kategória.

Történt, hogy megkaptuk a tanév elején az "Óvodai anamnézis" nevű kitöltendőt Szilinek, mert ő a kiscsoportos.
Kérdések többek közt:
- tervezett gyerek volt-e
- hány hétre született
- meddig szopott
- mikor állt fel/ült fel/szólalt meg először
- mivel jutalmazom, dicsérem
- van-e saját helye
- hány generáció él együtt

Van ami totál belefér abba, hogy értékes infókat tudjanak meg a gyerekről, olyat ami az óvodai neveléséhez szükséges.
De a meddig szopott, hány hétre született az nem ilyen.
Még kiegészíteném:
- kap-e felesleges gyógyszereket
- hányszor és mit eszik otthon
- mivel mosakodik
- van-e papucsa
- a ruhái szekrényben vannak-e

Majd a végén volt olyan, hogy írjam le, mivel egészíteném ki a kérdőívet.
Leírtam, őszintén:
" Elég nagy szégyennek tartom, hogy az óvónéniknek ilyenekkel kell foglalkozni és magán infókat kell begyűjteniük, amihez senkinek semmi köze."

Azután inkább azt mondtam, hogy eltűnt a papír, kérek másikat. Inkább vállaltam amit mindig, hogy hanyag vagyok, sok az egyéb teendőm, és eltűnnek a dolgok nálunk.
Majd kitöltöttem rendes, együttműködő szülőként. És be is adtam.
Tudom, nem kéne ennek ekkora feneket keríteni, de jó hogy nem kell bekameráznom a gyerekszobákat és heti vizeletmintát leadni.
Mellékesen jegyzem meg, amennyien drogoznak manapság, sokan bajban lennének...

No akkor váltsunk témát. Ha már Szilvi szóba hozta, akkor leírom az itteni félpár-zokni körképet.
Sok olyan zoknink van, ami csomagban lett véve, tehát 3-5 tök egyforma pár. Azzal nem sokat kell szórakozni, mindig akad pár, és ha egy-egy ki is lyukad, nem kell a párját kidobni, csak félretenni.
De persze vannak egyéni zoknipárok is, ahol problémás az eltűnés.
Nem baj, félretesszük őket, hisz mikor a gyerekek rendet raknak, sokszor teszik a másik által földre dobott szennyest a játékok közé.
Így van olyan zokni is, amelyik akár hónapokat is lapíthat egy-egy játékos ládában.
Aztán van mikor Livi baba is besegít a rendrakásban, és a szennyest a szemétbe teszi.
Ritkán, de ilyen is előfordul.
Így a szingli zoknikat egy helyen tároljuk, majd ha újabb akad akkor összevetjük a meglévő készlettel.

Anyám kezeli a zokni projektet manapság.
Egyik nap jelezte, hogy félre kéne húznom a mosógép dobot, és egyik vékony kezű gyereknek be kéne nyúlni, mert biztos van benne pár darab.
Azt, hogy ilyen esetben a mosógép csúnyán jelezné a problémát, nem gondolta végig. Igaz, be sem tud esni véletlen, max. direkt lehetne betömködni a dob mellé bármit.
De megértem.
Ő csak próbált logikus lenni, végigvenni hol is lehetnek a félpárok, és ez tűnt valószínűnek.
De majd ha jön a tavaszi bútortologatás!
Szekrény mögül, szekrény alól, ágyak alól, tavaszi ruhás zsákokból, könyvespolcról, nyomtató mögül, egyszóval bárhonnan, de majd előjönnek.
Ami pedig kihúz egyedül egy évet, az véglegesnek tekinthető, mehet a rongyos zsákba.
Így zajlik nálunk a Zokni esetek.
Vannak persze kesztyű esetek is, és a sapkák is eltűnnek néha, de így öt gyerek mellett ezekből már jelentős készlet van ahhoz, hogy ne essek kétségbe ha a keresettet nem leljük.

2012. január 23., hétfő

Eltévedések 2.

Az előző bejegyzésem végén volt egy mondat, ami többeteknek tetszett.

"Ne mástól várd a csodát, segíts magadon. Senki nem fog kihúzni a kakiból, magadnak kell megoldani a gondot amit az életmódod okozott. Légy tudatosabb, hisz ha kinyitod azt az ajtót ami a változáshoz vezet, fantasztikus dolgok jöhetnek be rajta."

Ezen a vonalon mennék tovább. Előre leszögezem, van benne saját tapasztalat is, azaz a saját gyengeségeim ismerete, de jelentős többségben ezek megfigyelések.

Ha valaki eljut már odáig, hogy felfogja, hogy a problémáit, melyek az életében akadnak azokat neki kell megoldani, az már valami. Viszont nagyon sok esetben visszaesés következik, mikor először szembesül vele, mi mindent kéne tenni, hogy a változás eredményt is hozzon.
Az ember alapból szeret az önáltatás világában lézengeni, magyarul bebeszélni magának, hogy egyszerűbben is megoldható, nem kell az a nagy változás.
De kell.

Ahol már valami gond van, akinek egészségügyi, lelki, anyagi, akármilyen megváltoztatandó problémája van, annak bizony változtatni kell, ha nem akar a kakiba fulladni.
Mert a meleg kaki biztonsága elmúlik egyszer, hiába érezzük, hogy biztonságos mert legalább ismerem, de attól még kakiban ülünk.
Egy dolog szembenézni a rossz eredménnyel, és megint egy dolog tényleg elindulni a változás felé.
Nem elég rálépni az útra, végig is kell menni rajta. Adott példánál maradva:
Ha elkezdek egy fogyókúrát, és az egyik alap dologba (étkezés, mozgás) változást viszek, de egy hónap múlva visszatérek az eredetihez, akkor sikeres voltam?
Elmondhatom, hogy megpróbáltam, de nem tudtam lefogyni?
Nem.
Mert nem tettem meg mindent a sikerért, az útról visszafordultam.

Képzelje el mindenki, azt aki már tudja, hogy bizony a táplálkozási szokásai okozták mondjuk a szívproblémáit. Elmondja neki egy táplálkozási szakember, aki tényleg alapos szakember, hogy biza nincs több finomított étel, nincs édesítés, nincs kávé, cigi, van viszont s ok-sok zöldség, lehetőleg nem feldolgozott formában és sok mozgás. A többség mit tesz ezután? Őszintén, hányan fogadják meg ezeket a dolgokat?
Azzal, hogy elment orvoshoz vagy dietetikushoz, már úgy érzi sokat tett, holott az út elején van.
Messze még a cél.
Viszont sokkal egyszerűbb hagyni az egészet, és inkább orvosságokat szedni, és folytatni a kialakult, kényelmes életmódot.

Van akinek kell a kaki biztonsága, hisz a komfort zóna része.
Mint a reklám: Nincs többé nehéz étel, ha kéznél a ***** Nem tudom mi a neve. Nem is érdekel. De ha azt hisze bárki, hogy megehet gyomorégést okozó ételeket, és majd a tabletta segít, az csak önámítás.
Olyan, mintha az alkoholszondát vagy véralkohol tesztet átverő szert reklámoznák (bár lehet, eljutunk odáig is). Sőt tovább megyek. Olyan, mint az bulimia. A hányás az eszköz, amivel bármennyit ehet a beteg.
Ismerjük, milyen egyéb gondokat okoz a rendszeres hánytatás?
Azt hiszem ismerjük.
A magas vérnyomásos/reumás/csontritkulásos idős ember sem fog a gyógyszereitől meggyógyulni, a tüneteit tudja csak enyhíteni.

Az életmód változtatás a kulcs.
Ez viszont egy nagyon-nagyon tág dolog.
Hisz annak, akinek pszichikai eredetű megbetegedései vannak, azaz a lelki gondjai által vannak testi tünetei, fizikai problémái, az hiába kerüli innentől a cukrot és a konzervált ételeket, nem fog segíteni.
Minden esetben el kell jutni a probléma gyökeréig, megtalálni az okot.
És azt hiszem, ez talán a legnehezebb.
De fontos, hisz ha nem tudom, hogy - egyszerű példánál maradva - a rossz cipőtől fáj a lábam, és szedem a fájdalomcsillapítót és kenem a lábamra a gyógykenőcsöket, de ugyanazt a cipőt hordom, akkor nem oldottam meg a problémát.
Nagyon fontos a holisztikus szemlélet az orvoslásban, talán mindennél fontosabb.
Én sem orvos, sem gyógyító nem vagyok. De egyszerű dolgokkal tisztában vagyok.

Az, hogy valamiben meg kell halni, hogy a Föld betegség szintje állandó, hogy egyedül az egyén kevés, meg egyéb ámító-önáltató berögződések sehová nem visznek senkit.
Aki így gondolkodik, marad a kakiban.
Az egyén nem kevés. Az egyén minden. Csak az egyes embereken keresztül jöhet létre pozitív változás.
Az egyén dönti el, hová akar tartozni, melyik tábort növeli.

2012. január 22., vasárnap

Eltévedt fogyókúrák

Szerintem a hízás-fogyás egy marha egyszerű képlet. Van az alaptest, alap fazon ehhez jön az alap étkezés és alap mozgás. Ez visz egy súlyt. Ha bármelyikben, azaz étkezésben vagy mozgásban változás történik, az változtat a súlyon.

Ha kevesebbet eszünk: fogyunk, ha többet: hízunk. A kevesebb-több az nem feltétlen mennyiség, inkább a közkedvelt kalória. Ha a mozgás lesz kevesebb, megint csak hízás lehet a vége.
Ha extrémen változik bármelyik, például nullára redukálódik a sport és nagyon megnő a táplálék bevitel, akkor jön az elhízás. Mindennek lehet sokféle oka, az írásom nem az okok vizsgálatáról szól.

Hanem az eltévedésről, ahogy manapság eltévedhetünk a különböző csodaszerek, diétás lisztek, fix étrendek között. Pár éve volt a csokidiéta, a káposztaleves diéta, meg a fene sem tudja mennyiféle.
Nem tudom én sem, mert minden hízás ellenére nem foglalkoztam ilyenekkel.
Tudom, hogy alapból nem vagyok hízékony, sem alkati dagadt. De erről majd a végén.

Sokféle módszer kínálgatja magát mostanság is, de nézzünk szembe vele, nem feltétlen van időnk minden apró kalóriára odafigyelni, lisztkeverékeket alkotni, pláne nincs mindenkinek pénztárcája megvenni ezeket, vagy a diétás menüt házhoz szállíttatni.

Bőven elég az egyik alapdologba változást belevinni, és már lesz eredménye.
Azaz változtass az étrendeden, edd ugyanazt de mindenből kevesebbet. Először a háromnegyedét, majd a felét. Ha nagyon éhes vagy és ehetnéked van, rágcsálj répát, uborkát, egyél egy natúr joghurtot.
Vagy igyál vizet, ami több okból is hasznos.
Segíti a szervezet tisztulását, a lerakódott mérgek kiürítését, és fél órára teli gyomor illúziót nyújt.
Ne kezdj el azon agyalni, hogy a cukor helyett édesítőszert használsz, mert károsabb mint a sima kristálycukor. Kezdd el csökkenteni a különböző ételekbe-italokba rakott cukormennyiséget. Minden változtatásnak adj egy hetet megszokni, utána csökkents újra. A barna cukor is hízlal, és a méz sem diétás.

Ha ebben nem tudsz változtatni, mert gyengének érzed magad hozzá, ha az evés nem fizikai hanem lelki kényszer, ha ezzel pótolsz valamit, akkor önutálat helyett kezdj mozogni. Nem kell rögtön kardiózni vagy kick-boxolni, Első héten negyed, második héten napi fél óra torna. Ahogy jön.
Ha elkezded, a tested úgyis kérni fogja a folytatást, hisz neki is jól esik.
A legegyszerűbb kezdő torna szerintem a Norbi duci tréning. Tényleg bárki végig tudja csinálni, akár öregen vagy 200 kilósan is.

De messze kerülje el mindenki szerintem a tablettákat, a zsírégetőket, és a fix diétáknak sem sok értelme van. Ezek max. iránymutatásnak jók, kalóriaszámoláson alapulnak, és ételtípusok, besorolások szerint.
Más kérdés hogy - megint Norbi dolog - az 1-2-3-as besorolású ételei szerintem jól vannak összeállítva, van aki csak ezzel és mozgással fogyott le, de most annál maradunk, hogy lusták vagyunk listákat figyelni és megtanulni. Ismertem olyat is, aki két hónapig spórolt egy tablettára, ami garantált fogyást ígért, 200 gramm 5000 forint volt, és étkezés előtt kellett bevenni sok folyadékkal.
Korpatabletta volt.
200 gramm korpa 180-400 forint.
Kefírrel ehető, kenyérbe rakható, bélpucoló hatású, de hosszútávon már ártalmas lehet.

Szóval a fix étrendek addig fognak tartani, míg el nem jön az első családi vacsi, éttermi meghívás, céges-kajás buli, vagy bármi. Ha egy nap belefér, akkor már otthon is bűnözhetek alapon hamar elfelejtődik az egész, és pár hónap múlva megint jön az utálom a tükröt effekt.

A dolog lényege mindenképp az, hogy:
- tudod miért híztál meg: őszintén szembe kell nézned az esetleges lustasággal is
- a két alap dolog közül legalább az egyikben változtatsz jó irányba

Térjünk ki kicsit arra, hogy tudod miért híztál meg.
Az hogy a szüleid is ilyen alkatok, nem mindig jelent valamit. Lehet, hogy csak egyszerűen az ő életmódjukat, étkezési-mozgási szokásaikat tanultad meg, és azért vagy olyan külsőre, mint bármely szülőd. Lehet hogy a fogamzásgátló az oka, lehet hogy más gyógyszer. A hormonszintek változása amit bizonyos gyógyszerek előidéznek, tartós elhízást is okozhatnak. Erről egy normális orvossal kell beszélni, én a gyógyszer kérdésbe nem mennék bele,  bár a fogamzásgátlókat nagyon rossznak tartom (csak a mellékhatások listáját kell végigböngészni, és messzire hajítani).

És a végére, hogy mennyiben érint ez engem, és milyen személyes tapasztalataim vannak.
Mint írtam, alapból normál alkat vagyok. De minden gyerektől kaptam plusz 10 maradandó kilót.
Persze nem őket okolom, eszemben sincs.
Az én elhízásom oka kizárólag én vagyok. Hajlamos vagyok a lelki gondokat evéssel ellensúlyozni, amit persze nem lehet. Viszont ez jó régóta így van.

Keveset mozgok, ugyanannyit eszek. A súlyom tartom. Nem mérem magam, egy-két kilós ingadozások  ennél a súlycsoportnál már nem feltűnőek.
Kevin születése után testkontroll diétáztam, azaz nem ettem fehérjét szénhidráttal. Majd mikor vége lett az akkori nyárnak és elfogyott a kertből a sok cukkini meg tökféle, ami köztudottan nem hízlaló étel, akkor megállt a fogyás. Akkor beálltam egy súlyra, ami még mindig sok volt, de a szülés utáninál kevesebb, így én már jobban éreztem magam. Egészen két évig, mikor megint felcsapott a tükör-undor.

Mikor legutóbb lefogytam (Szabolcs-terhesség előtt), pár apróságot tartottam be:
- ha éhes lettem, először is egy nagy pohár vizet ittam, így kevesebb ételt kívántam
- a tányért csak félig szedtem, vagy eleve kistányérra szedtem a kaját
- evés után is nagy pohár vizet ittam
- este 6 után már nem ettem
A legjobb méregtelenítő a vízivás. Amúgy is társadalmi probléma a kevés ivás, a rosszféle italok ivása, mint pl. cukrozott-édesítőzött műitalok, szénsavas italok. A szénsavas innivaló olyan, mintha nem is ittál volna. Tehát az nem számít bele a vízivó programba.
Akkoriban kábé egy héten egyszer tornáztam, és fogytam egy nyár alatt 30 kilót. Persze ez azóta visszatért, de hát szültem is három gyereket. Én a terhességeknél mindig sokat híztam. Most a súlyom tartom, lusta is vagyok meg fáradt is. Sok a dolgom.
Kifogás is mindig akad, de azért már elkezdtem valamit.
Ez a blog viszont nem fog fogyókúrás bloggá alakulni.

Azt mondják, ha valami változást viszel be az életedbe, ahhoz hogy napi rutin legyen belőle, három hét kell. Tehát csak három hét aktív odafigyelés kell a változás rutinná válásához.

Szóval bármelyik apróságnak tűnő dologba változtatsz és rutinná alakítod, változni fogsz.
És ha ez a mozgás, vagy belecsapsz a lecsóba és mindkettőben változtatsz, biztos hogy jobban fogod magad érezni.
Megint saját tapasztalat:
Nem kell sok, elég ha már két-három napja tornázom, máris vékonyabbnak érzem magam, holott tudom, még nem vagyok az. De a tudat, hogy mozogtam, hogy tettem valamit, már más énképet eredményez.
Szinte a föld fölött járok, több kedvem van a muszáj dolgokhoz is, minden kicsit jobb lesz.

Szóval ne mástól várd a csodát, segíts magadon. Senki nem fog kihúzni a kakiból, magadnak kell megoldani a gondot amit az életmódod okozott. Légy tudatosabb, hisz ha kinyitod azt az ajtót ami a változáshoz vezet, fantasztikus dolgok jöhetnek be rajta.

2012. január 21., szombat

Mi is bizizünk

Kevin félévije (4.o.)

Magatartás          5
Szorgalom           4
Magyar nyelvtan  4
Irodalom            5
Angol                 5
Matematika         5
Informatika         5
Környezetismeret 4
Ének-zene          5
Rajz                  5
Technika           5
Testnevelés       5

Ő elég vegyes, de persze nagyon büszke vagyok rá.

Kira (6.o.)
Magatartás          4
Szorgalom          5
Magyar nyelvtan  5
Irodalom            5
Angol                5d
Matematika        5
Informatika        5
Biológia             5
Földrajz             5
Ének-zene         5
Rajz                  5
Technika           5
Testnevelés        5d

Anyám kérdi:
- Mi az a "d"?
- Dicséret. Ilyet sem sokat láttál nálunk, mi?
- Hát nem.
A magatartás pedig? Kicsit sokat beszél, akkor is ha nem kéne. Poénkodik a tanárnénivel óra közben, aki bár nagyon jó fej, de azért nagyon zavaró lehet neki.

No hát büszke vagyok mindkét iskolásomra. Nem is kell ennél többet erről írni :)

2012. január 20., péntek

Látszat világ látszat ízei

Téli paradicsom, melegházi saláta, külföldi gyümölcs.
Semmi gond nem is lenne ezekkel szerintem, ha minden tiszta lenne. Abban az értelemben, hogy ha nem lenne génmanipuláció, permetezés vegyszerekkel, az a rengeteg gyógyszer amit magába töm a sok ember, és amik majd a vizelettel és egyéb módon bekerülnek a körforgásba. Ezek mind-mind ott vannak, és még ha a természet meg is tudná oldani, a nagyipar majd tesz róla, hogy ne tudja.

Szóval nyári zöldség télen.
Ha simán melegházi, akkor max. annyi hozható fel ellene, hogy kevesebb benne a tápérték, a vitamintartalom. De attól az még az ami. Ha viszont durván vegyszeres, akkor lehetne csak a róla készült fotót is nyalogatni, az sem lenne olyan káros.
Külföldi, import gyümölcsök. Féléretten, zölden leszedve, és érlelő vegyszerekkel lekenve és szállítva.
Kérdésem: miért? Hogy ne romoljon, rohadjon meg? Manapság, mikor pár óra alatt megjárhatná a fél világot? De legyen két-három nap. Szerintem kiegyeznénk vele, csak hogy ne legyen vegyszeres.

Az a stimuláció pedig, hogy a készételekkel és művitaminokkal ingerlik az ízlelőbimbókat, tönkretéve a természetes ízek élvezetét, no az egy rohadt dolog.
Az az ember, aki gyerekkorától kezdve ilyeneken nő fel, nagyon nehezen fogja megtanulni értékelni az igazi ételek igazi ízeit. Isszák-eszik a művitaminokat: Hurrá! C-vitamin! Az, hogy gyakorlati haszna nincs, senkit nem érdekel. Az, hogy az aszkorbinsav ebben a formában nehezen hasznosul mint C-vitamin, az sem. Így csak vesét nagyon leterhelő aszkorbinsav marad, nem számít. C-vitamin, pisiltet, akkor az jó. Nem az. Mert ugyan van benne vitamin maradvány, de olyan sok kéne belőle a napi mennyiséghez, ami már biztos nem jó a vesének. Ezzel szemben egy marék csipkebogyóval meglesz a napi mennyiség egy felnőttnek is. És a szervezete is kedvelni fogja.

Az, hogy az egészségesnek kikiáltott növényi tejszín vagy növényi sajt csak napraforgóolaj-származék, az sem baj. Tudom, persze, írtam már ezekről. De úgy érzem nem lehet eleget. Mint ahogy okosnak lenni sem olyan egyszerű, mindenre odafigyelni sem egyszerű, sőt talán lehetetlen.
De látom, tapasztalom, mit neveznek sokan ételnek.
- Ma milánóit főzök.- mondja a lány a fiúnak a kasszánál előttem. A kosárban a spagetti tészta, a szósz alap por alakban, a feltét hús darált-préselt-panírozott-fagyasztott formában, az étolaj, a piros-zselé ketchup és a pizza feltét sajt növényi olajból nyerve.
Látszat kaja. Otthon főztél, nem gyorséttermeztél, de ételt nem ettél.

És a látszat világ?
Színezett édességek, villogó és harsány színvilágú reklámok, melyeket utálunk, de a tudatalattinkba azért csak odafészkelik magukat. Parfümfelhőkkel elfedett igazi illatok, illatosított játékok, édesített keserű, finomított savanyú, mintha ezek gonoszak lennének. Mintha nem kéne a szervezetünknek a mindenféle íz, csak az édes, csak a sós. Kutatják mivel lehet minket stimulálni, milyen a sztárféle arcberendezése, hangszíne akivel lemezt lehet eladni, milyen a zene ami vásárlásra serkent minket, milyen színű a tabletta vagy vitamin doboza amit majd kiválasztunk, milyen adalék legyen az ételben, hogy legközelebb is azt emeljük le a polcról, és még lehetne folytatni.

Az igazi ízek furcsák, ízetlenek, a színek fakók és szinte színtelenek, az igazi élet kopott, unalmas.
Kik szerint? Azok szerint, akik a látszatban szeretnek élni, akiknek a kisebb betegségek gyógyítása is pirulák bekapkodásával működik.
Ha természetes nyugtatószer kell, vegyél gyógynövény tartalmú tablettát.
Koncentrált formában. Igen, megvannak a szavak, melyek kiváltják azt a hatást, hogy higgyünk. Gyógynövény. Természetes hatóanyag. Koncentrált. Bla-bla.
Fokhagymadrazsé? Káposzta-kapszula? Citrompótló? Füst-kocka?
Ez csak a címke az alsógatyában. A másolat másolatának a másolata.(idézet)
Értelmetlen.
Ne permetezzék szét azt, ami még ehető, ne akarjanak színes cukrozott leveket itatni velünk víz helyett, nem kell kivágni erdőket, hogy házak épüljenek a helyükön, nem kell gyógyszer a gyógynövény helyett, inkább az igazi és élhető természet kell! Még a városlakóknak is. Ők sem élhetnek levegő nélkül.
Mind ugyanott élünk, az alap és természetes, valódi igényeink-szükségleteink közt nincsenek különbségek.

2012. január 18., szerda

Idő és kilowatt

Sétálunk az ovi felé, rám jön a tornázhatnék. Jó, majd otthon.
Persze. Mert az így megy, mi?
Ott akarok tornázni, ahol nem lehet. A kedvet nem lehet visszahozni, mire hazaérek, lepakolok, dolgom is akad, Livi is igényel engem. Mire van idő, nincs kedv.
Akkor kihasználom, hogy nem sok ember mászkál az utcán, és a babakocsi után úgy lépdelek, hogy érezze a lábam. Azaz egy vonalban mozog a két lábam, dombon felfelé jól beletaposok minden lépésbe. Érzem is, és ennyit legalább megtehetek.

Érdekes ez az idő dolog.
Azt hiszem még délelőtt, hogy sok van, ma ráérek erre meg arra.
Még gondolkodom is, mihez kezdek a fennmaradóval.
Konkrétan a fordítás.
Még van 300 sorom, ó, meglesz az egy óra alatt.
Akkor még mindig fiatal lesz a délután, majd belekezdek abba a madaras természetfilmbe, amit kinéztem még lefordítandónak.
Ez tegnap volt.
Még mindig van 200 sorom az alap filmből. A madarasba bele sem szagoltam.
Mert mi is van?
Leülök, de 10 perc után menni kell, mert kályhát kell nézni, ugat a kutya én pedig futárt várok, akar valamit a bébi, ha már felkeltem akkor iszom, megnézem az összes kályhát, kiszedem a mosógépet, készítek egy kávét, és el is feledkeztem már a fordításról.
Közben meglátok valami takarítani valót, rendezni valót, akármit.
Vagy a varrnivalót, és leülök oda.
Ó, hogy én épp fordítok?
Jó, az sem szalad el.
Hiába, a délelőtt még nem a leülős dolgok ideje.
Akkor még pörög az emberben a hajtós munka, az alkothatnék, a rendezési vágy, akármilyen tenni vágyás.
A percek pedig mennek, mint a villanyórában a kilowattok.
Olyan kevésnek tűnik egy ellenőrző kör a házban. De olyan sok apró percecske elmegy vele.
Mondom,mint a kilowattok.
Elmegy napi 25.
Sok?
Nem hangzik annak.
De ez több mint 1000 forint.
Spórolni rajta?
Lehetne, és amit lehet azzal spórolunk is.
Ide fél, oda egy, nem is sok.
Aztán mégis hatalmas a villanyszámla.
Elmegy rá a pénz, mint az időm az apró-cseprő intézni valókra itthon.
Mire pedig elmúlik a nap, és csitul bennem a tettvágy, addigra az agyamban is alább száll a gondolatok és értelmes agyi tevékenységek lehetőségének kavargása.
Ja, ilyenkor reggel még születnek ilyen bonyolult körmondatok.
Nem Krisztián, nem füveztem be, nem azért írtam ilyen tekervényesen :)
Magyarul estére már nincs kedvem fordítani, csak bénán bámulni ki a fejemből, pedig egész nap nem csináltam úgymond semmit.
Semmi értelmesnek nevezhetőt, ugye?
Csak elteltek a perceim.

A hópelyhek pedig lustán szálldosnak alá, reggel lehullanak, délutánra elolvad a java, ami nem, abból lesz a tükörjég másnap reggelre, hogy ne legyen unalmas eljutni az óvodáig.
Jó hogy tudok kapaszkodni a babakocsiba, és nem kell négykézláb alázni magam :)
Pedig Kira biztos boldog lenne, ha elvágódnék a suli mellett nagyszünetben és leégetném. Én is.
Amúgy is olyan kis ijedős a drágám, és én ezt csúnyán kihasználva állandóan mögé lopózok, és ijesztek.
Olyan jókat röhögünk, de tényleg.
legalább ő élvezi a fincsi havat :)
Annyira nem figyel a külvilágra, hogy csukott a fürdőajtó előtt beszélgetek Szabolccsal két mondatot, ő elmegy és feltépem az ajtót. Kira a kádban akkorát sikolt, mintha harminc pók és hatvan denevér támadta volna meg :)

Így telnek most a napok, a denevérünk a pincében megkettőződött, vagy hívta a jó barátját az eredeti batman, mert immár ketten csücsülnek a falon.
Aranyos kis bőregérkék. Vittem nekik narancsot, pedig tudom, hogy nem az kell nekik.

2012. január 15., vasárnap

Dumagép

Szili magyaráz, mi lesz ha nagy lesz:
- Kovács leszek, meg szuperhős, meg robotkészítő, meg sajtevő, és tűzoltó.
- És azt a kovácsot honnan szedted?
- A fejedből. (max. az apja fejéből :) )

2012. január 13., péntek

Aktuális Livi állapot

Livi átrendezte az alvását.
Kezdődött pár napja, mikor nem volt hajlandó napközben aludni. Szelíd sztrájk volt. Egyszerűen nem aludt, csak magyarázott magának. Aznap érkezett egy játékszállítmány, azaz egy fillérekért vásárolt játékcsomag. Kiszedtük a kiságyból a kiscsajt, ha már úgysem aludt, és játszottunk az új, izgalmas játékokkal.
Aznap persze hamar elaludt, másnap reggel pedig korán kelt, és ezt azóta görgeti. Persze délelőttönként hamar elfárad, ez abban nyilvánul meg, hogy az oviból hazafelé már alszik a babakocsiban. Otthon lerakom, alszik tovább, és dél körül ébred. Így mikor már leülnék pihenni kicsit, ővele kell foglalkozni :) Aztán este megint hamar fárad, de én is, mivel eddig 12 felé raktam le, 3 után ébredt, mikor már érkeztek az ovisok. Napközben is volt gyerekmentes pihi időm, és délután sem hisztizett kifáradva és a fürdésre várva. Ennek az egész kínlódásnak lehet fogzás is az oka, de ellenőriztem, pont 16 foga van, és nincs még megduzzadva azt ötös fogaknál az ínye. Annak ellenére, hogy állandóan a szájában van a keze. Az ujjszopásról viszont leszokott, egyszerűen elhagyta.
Ilyen formán alszik el néha, és ez olyan 7 óra felé van. Ez lehet az oka annak, hogy hajnal 2 felé kell neki két perc babusgatás, mert megriad. Így volt ez ma is. Én viszont nem raktam vissza az ágyába, mert megsajnáltam. Minek kuksoljon ott egyedül, mikor jöhet a tesók közé és mellém?
Szilike is egy rendkívül kedves gyerek, mikor megérezte hogy Livi van mellette és nem én, akkor megsimogatta, és mondta, hogy "Jól van Livi, aludj." Lívia negyed órát még lapított, felmérte a helyzetet, majd átfordult a hasára és elaludt. Gaz módon betakartam, de lendületből lerúgta. Ez ugye szokása, nem rajong a takaróért. Ehhez mérten van este öltöztetve, szóval hosszúnadrág és hosszú ujjú pizsama, ha hidegebb az este, akkor zokni is. Most viszont nem ez a lényeg, hanem mivel az én paplanomat rúgta le magáról, így félig én is kitakarva voltam kénytelen létezni.
Nem baj volt időm rájönni arra, hogy eddig is csokidarabka volt az ágyam, most már nápolyi lett.

???

Mikor eszem egy szelet csokit, azt megosztom a kölykökkel. Ez ugye 5 gyereket jelent, így a hatfelé osztott csokiból egészen kicsi jut nekem.
Mint az ágyamból.
Hárman alszunk rajta, most az én harmadom felét Livi foglalta el, így már csak egy apró nápolyi szelet maradt meg a csokimból.
Szóval így telt nápolyisan ez a pár utolsó óra pitymallatig, én is aludtam még egy kicsit.
De sosem vártam még ennyire a hajnal 4 órát...
Viszont minő öröm, egész sokáig tudtunk aludni. Fél 5-kor keltek, és ami még nagyobb öröm, pár perc játék után Livit visszahelyeztem a saját nyoszolyájára, amit tudomásul vett minden ellenvélemény nélkül.
 

2012. január 11., szerda

Hozzászólások kapcsán

Megint a tegnapi téma.
Egy dolog kiemelve.
Sokan vagyunk, akik úgy érezzük, hogy a testvérünket jobban szerették. De az adott testvér talán ugyanezt érzi. Ha meg lehet beszélni az a legjobb. Ha a szülőt is be lehet vonni ebbe a beszélgetésbe, még jobb. Sok mindenre fény derülhet. Lehet, hogy amit problémaként hordozunk, egy apró félreértés, amit tisztázni lehetne. Mint genny kavarog a mélyben, mindig problémákat okoz, de ha sosem szabadulunk meg tőle, akkor ott is marad, és bárhol kijöhet. Bárhol problémát okozhat.

Nem baj, ha a partnernek vélt szülő elutasít, vagy ronda dolgokat mond. Nem lehet mindenkivel normálisan beszélni, vagy egyszerűen támadásnak fogja venni és visszatámad (mint apám, akivel próbáltam kapcsolatot teremteni Kevin születése után, de nem értette mit akarok, majd mikor elmondtam, hogy sok dolog miatt haragudtam rá, de kész vagyok elfelejteni, akkor közölte azt az álláspontot, hogy a gyerek nem haragudhat a szülőre). De nem elfelejtendő, felnőttek vagyunk, saját családdal, saját döntési joggal, saját élettel. Visszabeszélhetünk, és következmény nélkül kimondhatjuk mi is a minket bántó dolgokat. Ki-ki habitusától függően.

Ez kegyetlennek is hangozhatna, de látva, hogy mennyiünknek telt hasonlóképp a gyerekkora, akkor talán nem is annyira rossz megoldás kimondani ami bánt. Ha más megoldás nincs, akkor a testvérünkkel is meg lehet beszélni, és látni fogjuk, milyen más gyerekkorra emlékszik vissza két ember, aki ugyanabban a családban volt gyerek.


Nekünk csak egy egyszerű kérdést kell feltenni a szülőnek: "Miért szeretted őt jobban?" "Miért kivételeztél vele?" Ha még konkrét példákkal is tudunk szolgálni, akkor konkrét lehet a válasz is. Aztán lehet, hogy kiderül, nem is erről volt szó, csak őt más miatt dicsérték, mint minket, őt másban próbálták erősíteni, mert másban találták tehetségesnek mint minket.

Itt jön az, amit mi, mai felnőttek, aktív szülők próbálunk tenni, tehetség szerint dicsérni. De ez is a gyerek versenyszellemét fogja növelni, és féltékenységhez is vezethet. Akkor most rosszat teszünk?
Van egyáltalán egyetemes recept?

Igazad van Medora, a szüleink is teli vannak hasonló "élményekkel". Biztos megpróbálták másképp csinálni, de ezek szerint felsültek vele. Anyám például mellőzöttnek, háttérbe szorítottnak érezte magát a húga születése után, ezért mikor Kira után Kevin is megszületett, Kirát ajnározta továbbra is, persze normál keretek közt tartva ezt. A lényege az volt, hogy az elsőszülött ne legyet háttérben a második, új kicsi miatt. De mikor az ő gyerekeinél volt ugyanez, mikor a mamám az utánam születő unokaöcsémet majd öcsémet istenítette, még túl fiatal és tapasztalatlan volt, hogy egyáltalán észlelje a problémát, észlelje hogy hasonlóan zajlik mint nála, az ő gyerekkorában.
Ezt most mondta, mikor megkérdeztem.
Tehát én azt mondom, egyetemes recept csak abban van, hogy mire elérünk egy bölcsességi szintet, addigra túl vagyunk sok-sok lelki harcon, kering bennünk egy csomó elásott probléma, ami nem marad nyom nélkül.

A gyerekeink sem bölcsen születnek, talán pont azokat fogják felróni, amin változtatni akartunk, amit másképp akartunk csinálni. Húsz évesen valószínűleg sok dolgot fognak a fejünkhöz vágni, aztán mikor gyerekük lesz ők is fogadalmakat tesznek, mit csinálnak másképp, majd mire elérnek a negyvenes éveik közelébe, addigra talán elkezdik látni, nem is olyan egyszerű ez.

2012. január 10., kedd

Tegnap óta

Folytatom kicsit a tegnapi témát.
A megfelelési kényszert.
Sokan szenvedünk tőle, annál is előfordul akit folytonos piszkálódással, a szűken adagolt dicséretekkel próbáltak jobb teljesítményre ösztönözni, és annál is akit gyerekként elismertek, támogattak.
Én például kaptam hideget-meleget is, évekig hallgattam, hogy szép, de sajnos eláll a füle, meg is műttettem 16 évesen. Az "ahová lép, ott szöges drót sem terem"-kedvességről nem is beszélve.
Ezektől és még pár apróságtól alakult ki szép lassan az, amit most próbálok leküzdeni.
Ez én vagyok
Van aki pedig a folytonos dicséret miatt érzi úgy, hogy még többnek kell lennie, még többet kell nyújtani, még okosabbnak kell lenni. Esetleg azért, mert ott van egy nagyobb tesó, aki még okosabb, akihez fel akar nőni, akit le akar hagyni.
Nincs erre sem fix recept.

Vannak szülői elvek, amit vagy betart az adott szülő, vagy nem működőnek tartva továbblép rajta, esetleg kicsit átformálja. Van aki úgy gondolja még gyermektelenként, hogy majd az én gyerekemnél megmutatom. Majd másképp lesz. Én majd dicsérni fogom, mindig, bármit csinál.
Dicsérem is mindegyiküket, de persze nem agyon, próbálok valami középutat eszközölni, a saját értékrendemnek megfelelően. Például nem dicsérném meg ha ügyesen és kreatívan szétvagdalna egy ruhadarabot, vagy a telefonzsinórt.

A saját értékrend felállítása nagyon fontos momentum. Mindenkinek megfelelni úgysem lehet, szétaprózná az embert. Én egész gyerekkoromban úgy éreztem, nem szeretnek.
Pedig szerettek. Csak én nem éreztem ebből túl sokat.
Hisz például olyan mondatok, hogy "az öcsédből még hat kéne, belőled egy is sok" sokszor elhangzott a nagymamám szájából. (Most már megértem őt, mindig a legkisebb gyerek volt a kedvence. Mikor az unokahúgom megszületett, akkor ő lett, és mivel nála ez a kör bezárult, ő is maradt.)
Érdekes, az öcsém például úgy érezte őt szeretik kevésbé mint engem. Mivel a "lányok okosabbak, a fiúk bénábbak, ügyetlenebbek" is sokszor hangzott el a család aktuális matriarchájától, főleg hogy engem a legnagyobbat rávegyenek egy feladat elvégzésére. Mi az öcsémmel már megbeszéltük, az hogy mostanra jó testvérek vagyunk, nem szakadtunk el egymástól, az csak rajtunk múlt.
Ez a példa azért is lényeges, mert a szeretethiány -mindegy hogy vélt vagy valós- erősíti a megfelelési kényszert, hisz én mindent megpróbáltam megtenni, hogy szeressenek, hogy elfogadjanak, és szerintem a testvérem is.

Ha ezt még mélyebben kezdem vizsgálni, akkor azt látom, ahová eljutottam eddig, és ahová tartok, ennek a gyerekkornak és megfelelési kényszer hatása alatt eltöltött éveknek is köszönhető.
Ez a kényszer vitt engem arra, hogy másoknak már nem akarok bizonyítani, mivel szerintem úgysem érdekli őket, -én vagyok a furabogár a családban- viszont magamnak igen. Erre is képes vagyok, arra is képes vagyok, mindent megpróbálok elkészíteni ami érdekel. Akkor is ha másé szebb, a bolti mások szerint jobb. De ami az enyém, az nekem az igazi.

Szóval azt mondom, ki kell hozni magunkból amit lehet, a hátrányokat előnnyé kovácsolni, megkeresni hogy az évekig is kitartó utóhatások merre vittek. Milyen elveket állítottunk fel, milyen lett az értékrendünk a szülői ház és gyerekkor hatásai miatt.

Mikor elköltöztem otthonról, volt pár dolog, amit másképp akartam csinálni.
Például délre ebéd legyen, mert otthon ritkán volt. Egy darabig ment is, majd elkezdtem kevésbé foglalkozni vele, nem görcsöltem ha nem jött valamiért össze. Arra is rájöttem lassan, hogy ha valamit csak azért csinálok hogy más legyek, az nem saját elv, nem saját értékrend, az csak egy ellenmunka.
Kialakult a saját beosztásom, ami sokszor változik, mint ahogy az életemet alkotó apróságok, feladatok is. Mióta gyerekeim is vannak azért figyelek a rendszerességre, de nem görcsösen. Ha egy-egy napon később van ebéd, az sem baj.
Arra kíváncsi vagyok, nekem mit fognak majd felróni, merthogy én sem vagyok tökéletes.
De ettől még maradok az aki, csinálom a dolgaim úgy, ahogy én jónak látom, mivel csak azért tudok majd kiállni -ha egyszer majd számon kérnek-, amiben maximálisan hiszek.

2012. január 9., hétfő

Más szemén át

Mikor az emberhez betoppan valaki akár váratlanul akár előre megbeszélve, akkor gyakran elhangzik egy hasonló kis párbeszéd:
- Jaj, ne is nézz körbe, még nem végeztem a takarítással.
- Ó, ugyan már! Látnád mi van nálam!

Vagy vár valakit az ember és akkor takarít, rendet rak mint a veszett egér.
Még a szekrényeket is rendbe teszi, mintha a látogató a bugyik közé is belesne.

Folyamatos mentegetőzés, megfelelési kényszer, önmagunk és környezetünk más szemén át való nézése.
Így viszont nem lehet nyugodtan élni. Ha nem tetszik ami körbevesz, változtass rajta, ne mentegetőzz miatta. Annak, akinek szebb, jobb életet hiszel, mert látszólag rendezett, az lehet akár a legnagyobb káosz kapitánya is.
Sok mindenkinek van kirakat-élete, kirakat háza.
Takarítunk ha kell, ha nem, hátha betoppan valaki? Rejtegetjük a poros polcot? Eldugjuk a szennyestartót, teregetett ruhát, mert az vállalhatatlan?
Valljuk be, kívülről nézve ez egy marhaság, nem?
Az hogy emberek attól érzik jobban magukat, hogy láttak nálunk egy porszemet, ettől lesznek a saját szemükben többek, az sosem rólunk szól.

Hú, de bosszantotta egyszer egy "barátnőmet", hogy engem nem érdekel, mit gondolnak mások rólam. Azaz nem szólok rá úton-útfélen a gyerekemre, apró-cseprő dolgokért például (akkor még csak kettő volt).
Nem értette, hogy nem másoknak nevelek, nem másoknak élek.
Pedig sokszor engem is feleslegesen foglalkoztat, hogy ez vagy az mit gondolhat rólam, de a mentegetőzést már rég elhagytam a rumli miatt ami sokszor körbevesz.
Mert részben fontos az is mit gondolnak mások rólunk, mert segítő visszajelzéseket kaphatunk, de sokszor teljesen feleslegesen foglalkozunk ezzel.

Gyerekek, erdő, kutya

A gyerekekről régen írtam.
Én legalábbis így érzem :)
Megállapítottam, hogy Livi azért nem beszél, mert nincs rá oka. Kényelmes kisasszony.
ezt a hajat némely ember zselé-heggyel éri el
Mi értjük őt, ő ért minket maximálisan, és néha megmutatja: tud ám, csak nem akar.
Ülök a gépnél, odajön és "magyaráz".
Valamit mond, és ütöget a kis diónyi öklével.
- Jól van, mutasd meg mit szeretnél.- állok fel.

milyen jó homokozni egy erdei vakondtúrásnál
"Kivisz" a konyhába, mutat a tűzhelyre.
Kaját kér.
Megvan az elképzelése mit akar, ha almát kér, akkor a gyümölcstartóra mutogat.
Ha édességet, akkor a szekrényre.
Mostanában itt csalódni szokott, mert a karácsonyi hacacáré végével kilőttem az édességdömpinget.


Bár Szili még úgy jön haza az oviból, hogy mi a meglepi, de lassan ő is visszarázódik abba, hogy nincs mindennap édesség-meglepi.
Annyira nem lehet okom panaszra, mert nekik megfelel az 50%-os kakaótartalmú keserű csoki is, mint édesség.
Kevin ilyenből csinált hétvégén mandarinos bonbont.
Azaz kis vajjal összeolvasztotta és bonbonos formába öntötte (Kira kapta szülinapjára a szerelmétől), beleillesztve a közepükbe egy-egy mandaringerezdet.
Mindenkinek ízlett.
Jó hogy van egy ilyen kitalálós-alkotós bátyó is, akinek lehet a fején ugrálni :)

Szabolcsnak új szerelme van az oviban.
Ez csak sejtésféle, mert ő a keze mögé bújik, ha erről kérdezem.
Sokat nem kérdezek, nem akarom hogy bezárkózzon, csak megkérdeztem, miért rajzol Csengének.
Erre elbújt.
Innen tudom, hogy tetszik neki.
Régen Panni volt A lány, még mindig elbújik ha megemlítjük, de neki nem rajzol.

Szilike pedig a szövegével kápráztat:
"amúgy is", "egyébként", "ez az oka hogy..."
"A puszi most nem a szívemből, hanem a térdhasamból jött."
Nem akart pakolni, elkezdtem emelgetni, hogy akkor repülni fogsz.
Sikerült, Kira!
- Jó, megyek pakolni.
- Az előbb azt mondtad, nem szeretsz pakolni.
- De repülni sem szeretek, ezért pakolni már szeretek.

Kira meg rajzol, tanul, gépezik. Közben néha totál dili, néha elviselhetetlen-beszólogató kamasz.
De meg tudjuk beszélni, miért is jobb Bence, mint az előző szerelme Bálint, hallgat rám, ha azt mondom hasfájásra enyhe almaecetes vizet igyon. Bár megállapítja, nem is tudta, hogy borozgatok néha :))
Mondom azért ezt nem kínálnám vendégeknek kristálypohárban :))
Egyik nap jön haza a tejestől, mondja hogy Kevin-Szabolcs jeget és üveget törnek az erdőben.
Hazahívjuk őket, mert csak jégről volt szó mikor kiengedtem őket, érthető módon.
Kérdezem, mi lesz a szarvassal, aki belelép a törött üvegbe? Ki gyógyítja meg?
Lehajtott fejek.
Oké, itt egy zacskó, ott a kesztyűtök, teleszeditek törött üveggel szépen.
Azzal is, amit nem ti törtetek el.
Igaz, most tele a kuka, de tanultak valamit. Már tervezik a további szemétszedést is az erdőben.


Így telnek napjaink a diliházban, tegnap is ki kellett ugyan szöknöm az erdőbe, mert elviselhetetlen volt a zaj, de láttam friss szarvasnyomokat, akik valószínű gyökereket ástak-túrtak ki a földből.

Honnan tudom, hogy szarvas? Láttam lábnyomot is halványulni az olvadó hóban.


És láttam az arany-szivárvány hidat, ahol Totika, a keresztanyám közel 20 éves shi-tzuja hétvégén átment egy másik helyre :(
Nagyon öreg volt és beteg, jobb már neki így. A zene búcsúzene. Mert tudom Irén, hogy szereted ezt a számot.

2012. január 8., vasárnap

Rádiózom, fárasztanak

Kívánságműsor.
- Szia, X vagyok.(nagyjából tök mindegy ki vagy)
- Szia, mit szeretnél? (én most két óra alvást, majd felhívlak, hátha teljesíted)
- Egy számot szeretnék kérni. (az ötös jó lesz, Istenbarma?)
- Mi legyen?
- Mindegy, de egy pörgős számot.(itt van Anti bácsi két órás tekerőlant előadása, megpörgeti rendesen)

De lehet, hogy kéne alapítani egy "Pörgős" nevű együttest. Minden nap legalább 100x játszanák a zenéjüket a rádiókban.

Alig van kora délután, indokolatlanul fáradt vagyok, bár már reggel hétkor fát hasogattam kicsit, a kölykök meg csendes pihenőznek. Azt leszámítva, hogy Kirát zavarja Szabolcs csendes, magában beszélős játéka, ezért intelligens megoldásképp eldobja az autóját. Szabolcs erre teli torokból: Kiiiiraaaa!!! Livike alszik, Anyuka kómázik, az élet szép.



Madarak, Állatok, Emberek

Állok az ablaknál, eszegetem az előző napi rántott húsból összedobott gyors hamburgerem, és figyelem a madarakat. A cinkéket és verebeket, akik csapatokban járnak ide. Hiába no, sikeres az a házi készítésű, faggyúba kevert magkeverék.
De most fent ülnek a fán, és senki nem eszik.
Lesik az erdőt, minden kis fejecske oda fordul a fák felé.
Aggodalom és félelem lehet a levegőben.
Innen bentről nem érzem annyira, csak látom őket.
Lesik a sólymot, aki a jelek szerint ideszokott.
Írtam róla, hogy nekirepült az ablaknak, majd leült a redőny kihajtott keretén kicsit.
Továbbment, azóta nem láttuk.
Egészen két nappal ezelőttig, mikor Krisz az előkertnél állva látta, ahogy elragad egy kis cinkét, és berepül az erdőbe.
Irigyen hallgatom, azt mondom neki, nem hiszem el.
Tudod, hogy úgysem hiszem el, míg nem láttam.
De közben ott van bennem, hogy elhiszem ám.
Csak irigy voltam.
Most belegondolok, hogy ez az irigység, és a vágy, hogy én is lássak ilyet, mivel járna.
Egy kis aranyos cinke életébe kerülne.
Hiába tudom, hogy mindennapos dolog ez, hogy a sólyom vadász, és ennie kell, hogy a cinkéket is kell hogy ritkítsa valaki, de az empátia is erős.
Belegondolok, mit érez az a kis rettegő cinke, aki a legkisebb zajra is az ágak közé menekül, aki háromszor körbenéz minden egyes odébb repülés előtt.
Most ott ülnek a fán, nézik az erdőt, de elindul az első éheske.
Elkezd enni, a többi lassan követi.
De percenként felrebbennek, valami számomra láthatatlan és hallhatatlan ijesztő dolog miatt.
Vagy csak náluk is van hierarchia, és a főnököt követik mint a kacsák.
Náluk nincs egy felsőbb hatalom, ami azt mondja, téged Hápi leváltalak, mától Gazsi a főnök. Ők maguk választanak. Az embereknél is van ám ilyen, csak szeretjük elfeledni.
Van az, akiben bízunk, akitől tanácsot kérünk, akire hallgatunk.
Akit a többség választ. Aki nem is kéri ezt, de van benne valami, ami a többieket erre ösztönzi.
Nem kérne belőle, mert a bizalom, a többi ember bizalma egyben nagy felelősséggel is jár.
Ezt nem feltétlen tudja az akit csak úgy kineveznek, aki az iskoláinak és véres úton szerzett befolyásának köszönhetően lett "valaki". Nem biztos, hogy a felelősséget ismerni fogja. Nem biztos, hogy azt tudja majd mondani egy "kisebb" embernek, hogy most mondd meg te, most vezess te, mert ehhez jobban értesz. A "valakik" sokszor senkik. Az iskolák és a másokon való átgázolás még senkit nem tettek IGAZI főnökké. De az állatvilágból tényleg lehet tanulni, sokat. Ha ki mered nyitni nekik a tudatod, ha meg mered látni az ő érzéseiket, és nem csak a bosszantóan csipogó, termés-tolvaj, hús, és a többi jut eszedbe róluk, az sokat fog neked is tanítani.

2012. január 7., szombat

Irodalom

Szeretem ezt az írást, mindig szívesen olvasom:

Heinrich Böll:

Beszélgetés a tengerparton


A tengerparton szegényesen öltözött ember fekszik egy halászbárkában és szunyókál. Mellette áll egy elegánsan öltözött turista, és éppen színes filmet fűz a fényképezőgépébe, hogy megörökítse az idilli képet, a kék eget, a békésen tarajozó, fehér hullámokkal barázdált zöld tengert, a fekete bárkát, a halász piros sapkáját. Katt! Még egy kattanás, és – mivel az Isten a hármasságot szereti – biztonság kedvéért harmadszor is: katt! Az idegen, csattanó zajra a halász felriad, feltápászkodik, álmosan cigarettát keres, az udvarias jóindulattal eltelt turista azonban megelőzi, és maga nyújt feléje egy csomag cigarettát. Szemlátomást beszélgetésbe akar elegyedni vele.
– Ma gazdag fogás várja, ugye?
A halász a fejét rázza.
– De azt hallottam, hogy ilyen időben jó a kapás!
A halász bólint.
– No, és nem fut ki a tengerre?
A halász a fejét csóválja. A turista levertnek látszik.
– Talán rosszul érzi magát?
A halász a taglejtések nyelvéről végül áttér a normális beszédre.
– Nagyszerűen érzem magam – mondja. – Soha életemben nem éreztem magam ilyen jól.
Feláll és kinyújtózik, mintha atlétaszerű testalkatáról szeretne bizonyságot tenni.
– Egyszerűen fantasztikusan jól érzem magam!
A turista arca egyre szomorúbb lesz, és már nem tudja elfojtani kérdését, amely úgyszólván a szívéből fakad:
– De akkor miért nem megy ki a tengerre?
– Mert ma reggel már kint jártam.
– És jó fogás volt?
– Olyan jó, hogy most már nincs miért még egyszer kimennem. Négy homárt, két tucat makrélát fogtam...
A halász végre teljesen felébred, beszédesebb lesz és megnyugtatólag veregeti a turista vállát, akinek gondterhelt arckifejezését az alaptalan, de megható bánat jelének tartja.
– Még holnapra és holnaputánra is futja – jelenti ki, hogy végképp levegye a terhet az idegen válláról. – Nem akar rágyújtani az én cigarettámra?
– Köszönöm.
A cigaretta a szájban, megint katt! A turista fejét csóválva letelepszik a csónak szélére, fényképezőgépét maga mellé teszi – most szüksége van arra, hogy mindkét keze szabad legyen, mert kellő nyomatékot akar adni beszédének.
– Nem szeretnék beavatkozni személyes ügyeibe – kezdi –, csak hát képzelje el, hogy ma másodszor, harmadszor, sőt talán negyedszer is kifut a tengerre, és akkor három, négy, öt, sőt talán tíz tucat makrélát fogna... Képzelje csak el!
A halász bólint.
– És nemcsak ma, hanem holnap, holnapután is – folytatja a turista –, egyszóval mindennap, ha szerencsés napnak bizonyul, kétszer, háromszor, sőt talán négyszer is kifutna a tengerre... el tudja képzelni, hogy akkor mi lesz?
A halász a fejét rázza.
– Legfeljebb egy év múlva motort vásárolhat, két év múlva újabb bárkája lesz, három-négy év múlva pedig bizonyára vásárolhat két csónakot, és azzal aztán még többet fogna – egy szép napon pedig két motorhajója lenne, és... – a lelkesedéstől egy pillanatra elakad a turista hangja – kis hűtőházat épít, esetleg füstölőt is, aztán meg konzervgyárat, saját helikopterre tesz szert, hogy a levegőből figyelhesse a halvonulást és rádión utasíthassa a motorhajóit. Aztán engedélyt szerez, halvendéglőt nyit, és saját maga közvetítő nélkül exportálná a homárjait egyenesen Párizsba... és akkor...
A lelkesedéstől megint elszorul a turista lélegzete: a fejét rázza, szinte megfeledkezik szabadságának örömeiről, lelke mélyén szomorkodik, és úgy nézi a békésen gördülő hullámokat, melyek között a ki nem fogott hal bukfencezik.
– Akkor... – mondja, de az izgalom még mindig megbénítja.
A halász megveregeti a vállát, mint ahogy a gyermekét szokás, akinek a torkán akadt valami.
– Akkor mi lesz? – kérdezi halkan.
– Akkor – mondja halk elragadtatással az idegen –, akkor leülhet ide a partra, szunyókálni a verőfényben, és nézheti ezt a gyönyörű tengert.
– De én most is ezt teszem! – válaszol a halász. – Nyugodtan üldögélek a parton és bóbiskolok. Csak a maga kattogása zavart meg...
A turista töprengve távozik a parttól. A munkára gondol, amelyet mindig eszköznek tartott ahhoz, hogy egy szép napon megszerzi magának azt a lehetőséget, hogy többé ne kelljen dolgoznia. Arcán most nyoma sincs az együttérzésnek a szegényesen öltözött halász iránt – csak egy kis irigység látszik rajta.

2012. január 6., péntek

Magvasan, megint

Limaránál találtam egy receptet, ami több szempontból is jó volt.
Egyrészt megtudtam, hogy a pékáruba tett kukoricadarát meg kell főzni, és akkor nem szárad ki a kész étel, másrészt az egyik hozzászóló indított el bennem egy gondolatfolyamot.
Aki a tanácskérés mellett elmesélte, hogy a nagymamája ellenzi a kenyérsütést, mert drága a gáz.
Ezen gondolkodtam el, hogy egy feltételezésem szerint 60-70 éves nagymama miért, hogyan lett ilyen.
Milyen?
Ezt nem olyan egyszerű megfogalmazni, főképp hogy nem akarok bántani vagy kritizálni ezzel az írással.
Vagyis nem a nagymamákat és szülőket.
De vegyük a 30-40-es évek utáni fiatal lányokat, akik már a városokba vándorolva kerestek jobb megélhetést, mást, netán könnyebbet mint az addigi paraszti élet.
Persze nem mindenki, mert volt aki oda született, de itt én mondjuk a saját családi regékből táplálkozom.
Jön a háború, mikor minden nehéz, az azutáni évek, mikor még mindig nem könnyű.
Közben családok születnek, kisbabákat kell nevelgetni, enni adni nekik, ruházni őket.
Majd jön egy új rendszer, ahol viszont keményen el kell mindenkinek menni dolgozni, nincsenek túl sokan az úgynevezett háztartásbelik.
Ezzel együtt elszaporodnak a késztermékek, szép lassan mindent lehet kapni, ha mást nem akkor alapanyagban. Gondolok itt arra, hogy a dolgozó anyának nincs ideje tésztát gyúrni, kenyeret dagasztani, és a lakótelepen nem tud csirkét sem nevelni.
Az hogy ma már készen árulják a mikrózható hamburgert, a tésztát is csak két percre kell meleg vízbe dobni, vagy lassan a vajas kenyér is kis zacsiban fog figyelni a boltokban, azt inkább hagyjuk.
Tehát a nő szerepe gyorsan átalakul, már nem ő a család étel és ruhagyártója, hanem az ipar.
Ezzel jön ugye az egyen ételek és viseletek kora, mivel választék még nem nagyon van.
Nem sokat sütnek otthon kenyeret, ha egy mamika próbálna valamit visszacsempészni a gyermekkorból, hamar leáll vele, hisz nincs a családnak igénye rá.
Nekem volt szomszédom vidéken, öreg néni, akinek vittem kenyeret még az első saját próbálkozásaimból, ami nedves is volt és tömör is, de szagolgatta, és olyan jóízűen ette! Közben mondogatta, hogy az anyukája csinált ilyet utoljára.
Ma már ez nem olyan nagy dolog, sokan sütnek otthon, de sokan még most kezdenek gondolkodni rajta.
Van aki bátran belevág, van aki sokat agyalgat, fél hogy sokba kerül, hogy többe mint a bolti kész pékáru.
A gáz?
Rohadt drága, valóban.
Azt hiszem kijelenthetem, hogy a palackos gáznál, amit mi használunk, nincs drágább szolgáltató.
De még így is jobban megéri, nem nagy fáradtság a gyúrás sem, belefér a napi rutinba.
Az egyéb dolgok sütögetése pedig?
Meg kell nézni egy kis boltocska friss pékáru árait, és számolgatni kicsit.
Nem is olyan drága az a palackos gáz, ugye?
Milyen jó is lecsípni a kétkilós kenyérből felet, és csinálni ebédre pár lángost.
Vagy akár egy pizzát összedobni belőle.
Nem mondom, egyszemélyes háztartás esetén biztos más a helyzet, de nekem nem abban van tapasztalatom :) Erre is lennének ötleteim, de ez most nem erről szól.

Arról nem is esett még szó, hogy mi otthon nem teszünk a kenyérbe semmit ami nem oda való.
Tehát nincs benne aszkorbinsav, mert minek. Nincs benne adalék, ami felfújja, csak az, ami kell hozzá.
A gáz árát pedig az is megfizeti, aki a bolti kenyeret eszi, hisz az benne van a pék költségeiben, tehát így is úgy is a fogyasztó zsebéből van kivéve.
Tehát összegezve, annyi a lényeg itt, hogy vissza akarunk szoktatni a természetes és házi dolgokra egy generációt, akit művileg leszoktattak róla.
Szegény öregebbek meg csak kapkodják a fejüket, hisz ők már nem is reagálnak olyan gyorsan a változásokra, nem képesek naponta átalakítani a gondolkodásukat, nehéz bevinni egy-egy új dolgot a rutinjukba.
Annak aki pedig akarja, el kell kezdeni áttérni a házi dologra, ha másképp nem, akkor apránként, ahogy ideje és pénztárcája engedi. Ne a kifogásokat keresd, hanem a megoldásokat.
Viszont azt jobb előre tudni, hogy olyan ez mint a drog. Rá lehet kattanni, és extrém szélsőségekig el lehet menni.
Most például folyékony mosószernek való rotyog a sparhelten, erről majd regél a Kotyvasztó blogom.

A végére feltennék pár kérdést, csak úgy a levegőnek :)

Ha az étolaj egészségesebb mint a zsír, akkor a használt változat miért minősül veszélyes hulladéknak???

Ha az étkezési ecet tönkreteszi a mosógépet, akkor a bélésünkkel mi a helyzet???

Annyi ember küzd a krónikus fejfájással, indokolatlan rosszkedvvel, rosszulléttel. Ha mind elhagynák az idegméreg kategóriás illatanyagú öblítőiket, parfümöket, akkor lehet, hogy jobban lennének???

A boltban olvastam a mesterséges színezéken: Gyereknél a figyelem és viselkedésbeli zavarokat eredményezhet. Aki ezt elolvassa, vajon jó szívvel keveri a sütibe, hogy zöld legyen vagy piros?
Ha teletömjük a gyerekeket mesterséges színezékekkel, tartósítószerekkel és cukorral, akkor az extrém kihasználtságú szervezetüktől miért várunk el normális viselkedést???

Kérdezzetek emberek, ha mástól nem akkor magatoktól, és meglesz a válasz is. Ne féljetek eldobni ami rossz, nem kell a reklámokat és trendi kolléganőket követni. Ne punnyadjatok bele a világba, mert alapvetően nem értünk vannak a dolgok, hanem nagyvállalatok részvényeseinek a zsebeit tömjük degeszre. Ha pedig bábuként viselkedünk, akkor úgy is fognak bánni velünk. Még vannak gondolataink, még van valamiféle szabadságunk, akkor az maradjon is meg.

2012. január 5., csütörtök

Merjünk hinni

Magvas téma, nem biztos, hogy én fogom a legnagyobb bölcsességeket megállapítani.
Ebben sem :)
De ha belegondolok, hogy beszédbe keveredem egy boltban, beszélek a szappanokról, látom az érdeklődést, és nem mondom el az elérhetőségem. Eszembe jut ugyan, de úgy vagyok vele, majd megkérdi, ha érdekli.
Pedig odalökni lazán, hogy keresse a neten az Ördögszappant, elég is lett volna.
Vagy megnézi, vagy nem.
Nem tettem, utólag bánom, hülye vagyok, de mindegy.
Maradjunk a példánál.
TeszVeszen árulok ruhákat. Ha vesz valaki, mikor lebeszéljük a részleteket, szoktam ajánlani a szappanboltot. De ha olyanom van hogy épp nincs önbizalmam valamiért, akkor nem.
Eddig háromszor ajánlottam, egyszer volt sikeres, azaz vásárolt az illető és sok mindent kérdezett is a témában.
Mit veszítenék ha mindig ajánlanám? Semmit. Tudom, sőt azt is, hogy ha nem ajánlom, akkor nem lesz nagyobb a siker sem.
Így ezen változtatni kell, nekem.

Nézem az Avatart.
Szerintem a rendezőnek nem sokszor fordult meg a fejében, hogy mi lesz ha nem sikerül.
Mikor pénzt gyűjtött rá, nem hitte, hogy nem lesz elég befektető.
Monumentális film, hatalmas költségekkel, de bevétellel is.
Van egy célod, és hiszel az elérésében. Ennél több nem is kell szerintem.
Mert ha hiszel benne, akkor úgy fogod alakítani a dolgaid, hogy összejöjjön.
Ennyi, nem bonyolult.
Tök mindegy, hogy egy új cipőre gyűjtesz, vagy a villanyfogyasztásod csökkentése a cél, meg fogod tenni ami az eléréséhez kell.
Mindössze hit kérdése.

Tudom azt is, hogy (klisé) a mai világban sok embernek nincs hite, főleg önmagában, mert azt látja, ami nem sikerült, amiben úgymond elbukott.
De bukás nincs, csak a hited csökkent le, nem adtál bele elég energiát.
Ha pedig tényleg mindent elkövettél, de nem jött össze, akkor annak pedig nem te vagy az oka, hanem a sors nevű nagy rendező, és épp emiatt nem kell hogy a hited lássa kárát.
Másfelé kell menned, más célokat kell kitűznöd.
De azok mindig legyenek.

Persze holnap nem tudnék elindulni Peruba, mert még útlevelem sincs, de ha ezt valódi célként tűzném ki magam elé, és minden tettemben ott lenne ennek elérése, akkor össze is jönne.
A vágyakat ne teljesen elnyomd magadban, hanem ami nehezebb, vagy reális oka van annak, hogy miért nem indulsz neki, azt csak tedd félre. Ápold magadban, legyen ott a tartalék polcon.
A hibánk, hogy eltemetjük magunkban ezeket, és a végén ott fogunk állni, a millió meg nem valósult álmunkkal kiégve, csalódva.
Meg kell nézni az eggyel idősebb korosztályt, mennyi olyan ember van, aki még csak nem is kergeti az álmait, hanem réges rég kirúgta őket.
Már kergetni sem akarja, de ha elbeszélgetsz vele, mit akart mikor fiatalabb volt, milyen céljai voltak, láthatod. Mindenkinek vannak. Van aki kisebb dolgokban gondolkodik, ami nem baj. Hisz a Himaláját sem mászhatja meg minden ember, de a kis cél is cél.
Ha csak annyit akarsz elérni, hogy boldogabb legyél, akkor pontosítsd a célod kicsit.
Mert ez még kevés.
A boldogan akarok élni, az nagyon kevés. Az nem jelent semmit.
Ezzel az agyunk sem, és a lelkünk sem tud mit kezdeni.
Meg kell fogalmaznod neked mi a boldogság, és hogyan tudod elérni azt.
Ha egy hajfestéssel megúszod, akkor szerencsés vagy :))

Sokat gondolkodtam régen ezen, a pontos megfogalmazáson.
Mikor a horoszkópod azt mondja szerencsés napod lesz, vagy kakiba lépsz és ezzel vigasztalod magad.
Akkor általában valami nagy dolgot vár az ember.
Mi a szerencse?
Mindenképp a lottózóban kell keresni?
Nem hiszem.
Dugóba kerülni a közlekedés során is lehet egyfajta szerencse, hisz lehet hogy épp emiatt elkerülsz egy balesetet, vagy akármi mást.
Elkésni valahonnan is lehet szerencse, minden nézőpont kérdése, hogy egy újabb klisét hozzak ide.
Ezzel szemben a baleset sem feltétlenül szerencsétlenség, mert lehet, hogy olyan változásokat hoz az életedbe, amiket később majd szerencsének, jónak ítélsz majd.

Ennyi, lehet ezen még sokat csavarni, agyalni.
A lényeg pedig akkor is az, hogy kell a hit magunkban.
Az élet minden területén.

2012. január 4., szerda

Na akkor most...

... emlékezzünk kicsit arra a 13 évvel ezelőtti napra.
Már hetek óta nem dolgoztam, december elején hagytam abba. Nagyon uncsi volt otthon lenni, még a kutyák sem segítettek. Ma már persze feltalálnám magam, de az ma van.
Akkor még hevertem, tévéztem, és rengeteg almát ettem.
Komolyan, napi 3 kilót simán. Az utolsó két hétben híztam is vagy 6-8 kilót.
Olyan voltam mint egy lufi, de úgy is éreztem magam.
Szóval én unalmamban minden alkalmat megragadtam, hogy kimozduljak, aznap reggel is mentem Pestre. A doki akkor már minden nap CTG-zett volna, az volt az első ilyen nap.
Az apjával együtt mentünk be, majd a munkahelynél átvettem az autót és mentem almabeszerző túrára, meg a Pólusba. Igazából reggel 7-től már 25 percesek voltak a fájások, de a doki csak legyintett, szokás szerint nem figyelt, mert később kiderült, azt hitte nem rendszeresek.
De nekem volt órám, és mértem az időt.
Percre pontos fájások voltak azok.
De ha nem kell vele foglalkozni, akkor nem fogok én sem.
A tudatos Heni még nem létezett.


Délelőtt 10-11 óra felé, mikor a Teszkóban fizettem, elment a magzatvíz.
Mondtam:
- Hoppá.
A pénztáros visszakérdezett, mi a baj.
- Semmi, csak a magzatvizem.
- Hívjak mentőt?
- Ó, első gyerek, még sokáig el fog húzódni. Csak hadd fizessek.
Majd kint a parkolóban.....


neeeeem


Nem Kira született meg, ő még este 7-ig váratott magára, csak bepakoltam az autóba, és visszamentem az apjáért. Mobilom még nem volt, így egy nyilvános telefonról hívtam a munkahelyét, hogy mi van, és hogy jövök.
A Pólus Teszkóról beszélünk, meg az újpesti szülőotthonról, és a munkahely sem volt sokkal messzebb.
Lényeg, hogy kb. délre már a kórházban voltam, de 3-ig elég uncsi volt a helyzet.
Majd akkor elkezdett igazán fájni, de ott vergődtem egyedül egy üres szülőszobában, mivel a doki mással volt elfoglalva.
Maga a szülés eléggé sima ügy volt, pár óra fájás, majd a második tolónál fel is bukkant a csajszi.
Tehát a szülés nem volt kellemetlen élmény, inkább az ismeretlen mivolta miatt féltem kissé tőle.
A kórházi lét?
Na azt kihagytam volna.
Akkor még 5 nap volt a kötelező idő normál szülés esetén, de nekem az pont egy évszázad volt.
Hiányzott az uncsi otthonom, a kutyák, minden.
De eljött az a szombat is, mikor végre hazavihettem a bébim.


Azóta eltelt ez a 13 év, kb. 170 magas, 41-es lábú és hatalmas szájú a királylányom.

2012. január 3., kedd

Napok

Elhangzott tőlem egyik nap, hogy márpedig ki kell menni az udvarra, meglepit kap, aki kimegy.
Mind valami hatalmas dolgot vártak, pedig csak süti volt.
Jöttek vissza, és kérdezgették, kész-e a meglepetés.
A süti nem számított, mert azt már séta előtt is látták.
De így ebéd után ehettek is belőle, az is valami.
Az erdőben pedig jól szórakoztak. A képek tanúsága szerint.
mosolygó Szili

keményfiúk
fakúszó

három pasi

Szabolcs pihent egyet

Kevin sportol

Szilike

Kira-Szili

Kira-kat

Szabolcs a kígyócska
Livi addig aludt, én pedig sólymot videóztam.
Akik érdekes módon, akkor repülnek leginkább földközelben, mikor nincs nálam telefon.
Ha pedig magasabban vannak, akkor a telefonom nem látja.
Hiába, ez a 2 megapixeles nem olyan jó, mint a régi 1,2 Mp-s Motorola volt :(
De ma volt megint jó sólyom élményünk. Igaz kocsiból, de jó volt.
Az kocsi előtt repült kb. 5 méterrel, és a magassága is kb. ennyi volt az országúttól.


Azt tudtátok, hogy a tejjel töltött cumis üvegbe nem lehet beleinni, míg el nem kezdődik a mese?
Én is csak Szilitől tudom ezt, a mese elején lévő filmstúdiós kezdés még nem jó, még jönni kell a szereplőknek.
Megvárnám az üveget, hisz hamar elfogy, és kettő kell neki.
Ezt minden egyes alkalommal el is mondja, hogy majd kér még egyet.
Ezért megvárnám.

De nem lehet, mert elzavar.
Így aztán "elmegyek" onnan, és ha hív, akkor megyek vissza.
Megkapja a másodikat, és minden rendben.

A Mama botján pedig pumpa van. Ami egyébként tapadókorong.
Kira szerint az az orvosi piócának van.
Akkor ez nem is bot, hanem piócás vécépumpa.
Mi mindenre jó lehet még...

A nap még mindig alacsonyan jár, de keveredünk már kifelé a télből, legalábbis ebben reménykedem.
Tegnap kemény havazást ígértek holnapra, ami nem tűnik túl reálisnak.
A diliház csendes nappalokat ígér, hisz újra iskola és óvoda várja ölelő karjaiba a gyerekeket.
Holnap kivételesen szülinap lesz, most Kira a jubileumos.
Mivel mindenki itthon lesz, meg is tartjuk.
Bár elhúzhatom hétvégéig, de akkor megőrül attól, hogy nem tudja mit kap.

Ruhákat kért, pontosabban farmert és pólókat.
Mindkettőből annyi van, hogy egy hétig fűthetnék vele.
Nem voltam hajlandó megint venni, főleg szülinapra nem.
Szóval holnap lesz 13 éve, hogy első gyermekem megszületett, akkor még fiatalka 24 éves voltam, de már majdnem 25.
Többet most nem írok barátaim, mert már nagyon h*lye vagyok a fáradtságtól, és lassan ezt ti is észreveszitek :)
És bár csak holnap lesz, de álljon itt eme kis dalocska, Kirának:


Hátha holnap nem írok :)

Bye

2012. január 1., vasárnap

Mit várok az évtől - Kívánságok, tervek

1.)  A nemrég tudatosult Utamon továbbhaladni, tanulni, fejlődni.
2.) A lelki terheket ledobni, megtanulni belőlük amit meg kell. Mert a régi leckék unalmasak, új feladatokat és tanító terheket akarok.
3.) Szeretnék egy olyan autót, amiben mind elférünk és fent is tudom tartani.
4.) Ebben segíthetnek a szappanok is, egyre jobbakat akarok készíteni és áremelés nélkül szeretnék annyit eladni, hogy a konyhapénz meglegyen.
5.) A gyerekeknek is mindenféle hasznos és jó megtanítása.
6.) Türelem.
7.) Jól felszerelt konyha a felújított házban.
8.) Elmenni valahová nyáron. Mindegy hová, csak kikapcsolódni.
9.) A kert megművelése, állatok beszerzése.
10.) Többet olvasni.

Pár vágykép:







Ezek olyanok voltak, amik reálisak.
Most pedig olyanok, amik szintén reálisak, egy másik valóságban:

- Helikopteren utazni, lehetőleg vezetni is.
- Vadászrepülőn utazni.
- Rallye pályán rallye autót vezetni.
- Elvinni a gyerekeket a Vidámparkba.
- Eltölteni egy hónapot Peruban, fent az Andokban a gyerekekkel.
- Elvinni őket búvárkodni a Nagy-Korallzátonyhoz.
- Megnézni élőhelyén a Komodói varánuszt.
- Izlandi gejzírtóban pancsiztatni a gyerekeket.
- Elmenni Metallica koncertre. Gyerekek nélkül.
- Eljutni az önbizalomnak arra a szintjére, hogy elhiszem: Képes vagyok bármire amit akarok!
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...