2012. november 30., péntek

Farkasok az erdőben, avagy finom-e a szappan?

Lívi nem volt a héten oviban, mert köhögött.
Ma már úgy voltam vele, hogy semmi baja, marad oviban, mert menni akar, de nagyon. Itthon állandóan "pápá", meg amúgy is: elég élénk.
De az úton még köhögött, tehát jött velem vissza.
Persze ez a bolttal együtt fél órás út nekünk másfél óra, mert mindig valamiért meg kell állni. Másfelé akar menni, nézi a nem tudom mit, fel akar mászni, vagy csak megáll, és se kép se hang.
Az erdőben már ilyeneket mondtam, hogy jön a farkas, de nem érdekli, hátranéz, és azt mondja röhögve:
"neeem is"

Amúgy mindenhol számol, és "rajta" felkiáltással indítja magát.
Pl. ül a vécén, és hallom (rendesen írom, nem fonetikusan):
- Egy-kettő, rajta! Kész!!
Azaz kész van, mehetek törölni.
        Este fürdés után kiugrik a kádból.
Nem akárhogy, mert kezemet fogva feláll a kád szélére, számol, rajta, és ugrik.
Ha nem sikerül valamiért, értsd: rossz helyre érkezik, lábamra érkezik, nem "ugrott" (emeltem) elég magasra, akkor ismétlés.
Van hogy ötször.

Anyámnak megvolt az első szappanevése. Bár gondolom mint minden rendes gyereknek, neki is már volt ilyen élménye régebben, de ez most jó volt.
Kistányéron volt pár szappantekercs, kis apró csigavonal formájú maradvány.
De ott volt egész délelőtt, úgyhogy mikor megkérdezte hogy mi az a kistányéron, hirtelen fogalmam sem volt. De odanéztem, és rögtön levágtam:
- Megkóstoltad?
- Igen, olyan jól nézett ki.
- ..... :)

Szili esti próbálkozás:
- Nem akarok fürdeni.
- De muszáj.
- De már annyiszor fürödtem! Ma nem akarok.
- Pisiltél?
- Igen, de akkor csak kezet kell mosnom.
- De kakiltál is.
- Nem is. - látom, hogy kamu.
-Figyelj. Mindenképp fürdeni kell, vagy mész magadtól, vagy beraklak ruhástól.

Bölcs megoldás volt, bizonyára minden nevelési kézikönyv ezt javasolja. De minden este ez megy ám. Ő megy el legnehezebben fürdeni.

Van az egyik szomszédban egy stafford kiskutya. Mondjuk már fél év körüli, nagyocska.
Mindig próbáljuk megsimogatni, de ritkán jön a kerítéshez. Ugyanis fél. Látszik rajta, hogy olyan félve jön, ha jön egyáltalán, mert van hogy csak ül messze, csóvál, és sírdogál. Normálisak a gazdái, tuti nem bántják vagy szigorkodnak vele, csak ilyen.
Volt pár alom kölyköm anno, és azt tapasztaltam, hogy vagy kis agresszorok, bár az a kevesebb, vagy ilyen kis félősök. Maxi kutyám bunkó de kedves kategória volt, inkább a félős mint az agresszív csoport tagja.

Más.
Érdekes dologra jöttem rá.
Megváltozni, igazán megváltozni nagyon nehéz.
Mert változtathatsz régi berögződött rossz szokáson, elhagyhatod teljesen vagy részlegesen, de ami ennek a rossz szokásnak következtében kialakult, azt nehéz megváltoztatni. Mert nem is tudsz róla.
És lehet, ugyanúgy folytatódik az okozat, csak más okból. Mert létrejön valami más ok.
Egyszerű a példa.
Mondjuk alkohol függőség miatt bizonytalan a járása valakinek, tétova a beszéde.
Abbahagyja, de pár év és megbetegedik, valami nem túl akut baja lesz, aminek következtében bizonytalan lesz a járása, és tétova a beszéde. Az elméje lehet éles, de nem az volt a probléma.
Annyi, hogy aki pár évig nem látta, azt hiheti: semmi nem változott.

2012. november 29., csütörtök

Szoba-tudós



Szoba-tudósnak nevezzük azt, aki megtanul bizonyos szavakat, szövegeket, ezekből levizsgázik, diplomát szerez, majd megél belőle.
Sok-sok tanító és tanár is ilyen. A tárgyat, amit tanít alkalmazni nem tudja, gyakorlata nincs, csak elméleti képzése. A tárgy nem érdekli különösebben, ha kérdést teszel fel neki, akkor valamivel elhessegeti, mond valami bődületes ostobaságot, és ennyi. Eszébe nem jut utánanézni, kutatni, választ keresni.
A mai oktatás szoba-tudósokat, papírral rendelkező tudatlanokat képez, termel. Mindig hozzáteszem: tisztelet a kivételnek. De a tanulók fejét teletömik a sok érdektelen bla-bla szöveggel, amiből max. 10% a hasznos tudnivaló, de a tanulmányok javarésze maximum az érdekesség kategória. Gyakorlati haszna nincs annak, hogy a trópusokon hányféle éghajlat van, mely állat melyikben él, stb. Gyanús, hogy a kis busman, tuareg, vagy amazonasi indián sem tudná elmondani mi követi a cserjeszintet.   
Gyakorlati haszna akkor van ezeknek, ha ott akarok élni, illetve ha ott vagyok valamiért. De útikönyvet olvasva sosem látom a saját szememmel a tájat, művészeti könyveket lapozgatva sosem tapasztalhatom meg a Sixtus-i kápolna monumentalitását, satöbbi.
Sajnos mire eljut az ember addig, hogy mindez érdekelje, addigra rég a taposómalom nevű munkahelyen létezik, és esélye sincs túl sok dolog VALÓDI megélésére. Mert legszebb, legaktívabb éveinket az iskolapadban töltjük. Majd végzünk, és munkát keresünk, hogy majdan mindezt a gyerekeink is végigcsinálhassák, hisz a tanulás a cilivilizáció és modern társadalomban való élet alap pillére. Mondom: a tanulás. Nem ez, amit kapunk ezen a címen. Mert nem tanítanak semmi, de semmi gyakorlati élethez szükséges dolgot.
Mikor a fiatal kikerül az iskolapadból, nagyjából olyan szinten van, mint egy kis állatka, akit magára hagytak a dzsungelben. Ha voltak is valaha világmegváltó elképzelései, azok két perc alatt elhamvadnak, mert az érvényesüléshez be kell olvadnia. A tömeggel eggyé kell válnia, másképp kitaszított lesz.
Ha egy gyerek mást akar, ha több akar lenni egy kis hangyánál, akkor mindig sokkal többet kell nyújtani, mint a többinek.

Ma az iskolában voltam nyílt napon. Ilyen gondolataim születtek.

 Megint idézek Nektek, Duncan Shelley-Leszboszi cápa című könyvéből:

„Csak nagyon kevés ember eléggé éber– vagy mondjuk úgy: dörzsölt - ahhoz, hogy felismerje: egész életét a gondolkodása irányítja, és ha befolyást gyakorolnak a gondolkodására, akkor valójában az egész életére, egész jövőjére gyakorolnak befolyást. Az emberek gondolkodását pedig nagyon könnyű irányítani, mindössze tekintély szükségeltetik a művelethez.
A pszichiátria és a pszichológia világképének térhódításával emberek milliói veszítették el a kontrollt maguk felett, kisebb vagy nagyobb mértékben. Ezt úgy érték el, hogy elhitették az emberekkel, hogy képtelenek magukat irányítani. A régi bölcsesség, az „ismerd meg magad” érvényét veszítette, ugyanis a pszichiátria és a pszichológia nézőpontjából nézve lehetetlenné vált, hogy az ember megismerje önmagát.
A korábban egységes kép szanaszét esett. Az ember többé nem volt jól áttekinthető, megérthető lény: lélek, elme és test, hanem valami teljességgel megfigyelhetetlen, és megérthetetlen, nyomon követhetetlen káosszá változott, amelynek nem volt középpontja.
Az ember, józan paraszti ésszel, minden további nélkül meg tudja mondani, hogy mi a személyiség – semmi más, mint egy állandóan fenntartott reakció a múltra. Egyértelmű, hogy személyiségjegyeink múltunk bizonyos eseményeiből levont tanulságok nyomán alakultak ki, és mi döntöttük el bizonyos dolgok hatására, hogy ilyenek vagy olyanok leszünk. Ez így egyszerű volt, a változás, az irányítás lehetősége nyitva állt. Az ember tanulmányozhatja a saját múltját, és múltjának eseményeihez való hozzáállásán is változtathat. Nem voltunk bizonyos viselkedésformák örök rabjai. Mi voltunk önmagunk urai, kisebb vagy nagyobb mértékben, de mi voltunk azok.
Ám ennek vége. A pszichológia és a pszichiátria belépett a szellem területére, és száműzött onnan minden igazi tudást és bölcsességet, és azt mondta: az ember nem figyelheti meg saját magát vagy más embereket, nem értheti meg saját magát és másokat, és nem is gyakorolhat ezekre befolyást. Azt állították a tudomány és a gyógyítás minden tekintélyével, hogy önök nem képesek arra, hogy saját magukat megfigyeljék. Ehhez ugyanis mikroszkópokra, bonyolult és misztikus tesztekre, laboratóriumokra, kísérleti állatokra és bizonyosfajta hosszadalmas és zavaros tanulmányokra van szükség. Aki nem szakember, és nem rendelkezik bizonyos felszereléssel, az semmit sem tudhat meg az emberről. Az önkontrollt úgy vették ki a kezünkből, hogy a tudomány és a gyógyítás minden tekintélyével azt mondták, hogy csak tévedés volt ennek lehetősége, és valójában gének, molekulák, sejtek és szervek irányítanak bennünket. És ahogy az emberek hitték el ezt a hazugságot, úgy engedték ki a kezükből az önkontrollt, és az önkontroll gyengülésével a viselkedés megváltoztathatatlanná vált.
Senki nem tudja megfigyelni a saját génjeit, molekuláit, sejtjeit és az agyát. Senki sem képes erre. Egyszerre kaotikussá lett minden. Már nem tudtuk, mit fogunk tenni a következő pillanatban, mert a tekintély nem engedte, hogy ezt tudjuk. Nem tudjuk sem megfigyelni, sem pedig befolyásolni a génjeinket, a molekuláinkat, a sejtjeinket és az agyunkat. A bölcsek által ezer évek alatt kitaposott út elveszett. Nem volt többé önismeret. Csak zavaros tesztek voltak, formalinszag, fehér köpeny, szűk ketrecekben kucorgó állatok, mikroszkópok, kémcsövek és szigorú tekintetű áltudósok."

Szóval, véleményem szerint: 
Ahhoz, hogy civilizációs betegségeinket gyógyítsuk, lettek a kutatások, lettek a kísérletek, a kísérleti állatok, kísérleti emberek.
Hogy emberek, csoportok a többi ember felett hatalmat szerezzenek, lettek az elme manipulálására irányuló kísérletek, felfedezések.
Hogy emberek, csoportok a világ javait uralják, lettek a fegyverek, a háborúk, betegségek.
Hogy megjavítsuk mindezt, hogy tisztává tegyük a környezetet, vissza kellene menni a kőkorba?
Azt azért nem hiszem.
De annyi felesleges dolog van az emberek életében, olyan sok kidobott érték és pénz, annyira elcseszett a mérleg állása, ami lassan helyrehozhatatlan.
De kicsiben el lehet kezdeni.
A nagy rumliban, káoszban csak úgy lehet rendet teremteni, ha elkezdjük.
Nem fog egyik napról a másikra menni, de minden lépés a célhoz visz.
Ha eddig csak bedobáltam mindent a fagyasztóba, de zavar a meglévő káosz, rendet kell tenni. Mindent kipakolni és felcímkézni persze fárasztó lenne, de ha csak annyit teszünk, hogy innen kezdve mindent az új rendszer szerint pakolunk be, akkor előbb utóbb szép és rendszerezett fagyasztónk lesz.

Megoldást persze nem tudok, pontokba szedni nem tudom mit és hogyan kellene tenni.
Csak annyit tudok, hogy ezeket a gondolatokat aki magáénak érzi, az gondolja végig: mit és hogyan tud Ő változtatni.

2012. november 24., szombat

Párbeszédek

Korán keltem, fáradt voltam kora délután, de sehogy nem jött össze pár perc pihenő, ülve.
4 óra körül felsóhajtottam:
- Én ma már nem ülök le, azt hiszem.
Kira:
- Nem baj, akkor majd lefekszel.

Este. Köszi drágám.



Tegnap Krisz meséli:
- Azt álmodtam, hogy elkések. Felkeltem, és még csak egy órája aludtam.
- Oké, de alhattál tovább, nem?
- De tudod milyen rossz elkésni? Te honnan késel el? A konyhából?

Ez is kedves volt. De hisz régen, 3 évesen már Kira megmondta, hogy az én munkahelyem bizony a konyhában van.


Szili esti mese után oldalog a szobám felé.
- Nem alszol nálam! - mondom.
- De senki nem alhat egyedül.
- De igen. Én.
- Jó anya, de nem lehetsz magányos. - és óriási bociszemekkel néz.
Persze ott aludt velem.
Mert csak egy percre jön át, de az tökéletes legyen.
Bármilyen tökéletlenség miatt az egy perc ismétlődik, fél órákra tolódik, nekem pedig nincs kedvem küzdeni.


Babakép:


erdőkép:


Megint korán van, azaz psziché vastagon

Elkezdődött a fejemben ez a téma, megint.
Megint, mert már írtam róla, sőt agyalok is rajta sokat.
Tipikus " mi lenne ha" ember vagyok, magamban. Tudom, sok értelme nincs, nem ez a kedvenc vonásom magamon.

Vízben élünk.
A víz felülete egyénenként változó.
Van akinek teljesen sima a víztükre, néhány említésre sem méltó fodorral, van akinek kicsit hullámzik, van akinek viharos. Melyik jó és melyik nem, szerintem eldönthetetlen. Sajnos emberi lényként sokan arra vágyunk, ami nem nekünk jutott, másét szebbnek, jobbnak látjuk. Azt vesszük észre ami nálunk nincs, azt irigyeljük kicsit.

De semmi nem véletlen.
Az sem, hogy úgy élünk ahogy.
Minden élethelyzetből tanulni kell, abból ami van ki kell választani azt a fontos elemet, ami miatt ott vagyunk, ahol.
Ez nehéz.
Mert lehet, hogy semmi látszólagos összefüggés nincs.

Volt olyan helyzet az életemben, amikor tudtam: ennek az ismeretségnek ennyi volt az értelme, ezt a bizonyos dolgot kellett megtapasztalni belőle, és itt a vége. Sosem találkoztam többet azzal az illetővel, vége volt.
 De ilyen helyzet sajnos ritkán van, hisz mi csak tologatunk magunk előtt leckéket, ott tornyosul a tanulnivaló, annyira ragaszkodunk ahhoz, amiben élünk. Pedig sokszor rossz, nem jó, borzalmas, tarthatatlan.
Mi mégis tartjuk, mert meg kellene mozdulni.
A jó meleg fészekből kimenni a hideg, ismeretlenbe.

A meleg fészek sokszor csak egy pöcegödör, de a mi pöcegödrünk az a miénk.
Senki nem veszi el, gondolhatnánk.
De már rég megállapítottam, a saját sz*runk a legbüdösebb, másét egész szépnek és illatosnak látjuk.
Még irigykedünk is rá.
Így aztán a miénkre is irigykedik valaki :)

Nézzük egy egyszerű példával.
Anno a régi életemben volt ismerős nő, aki szerint meg kellett volna becsülni a partneremet, mert normális volt. Tényleg az volt, az ő szemszögéből. Mert őt a sajátja lelkileg terrorizálta, nem kicsit. Engem nem terrorizáltak sehogy, csak épp piázott a drága, ezért volt nekem elviselhetetlen. Akkor is, ha vidám részeg volt. Sokat vitáztam barátilag azzal a nővel, próbáltam magyarázni neki mi a bajom, de mivel más felfogású volt, nem értette.

Ez is egy fontos dolog.
A választásainkat nem tudjuk elfogadtatni olyannal, aki nem annyira empatikus, hogy elfogadja azt, ami ellenkezik az ő felfogásával.
Aki nem tud ítélet és kételkedés nélkül meghallgatni, annak kár megpróbálni beadagolni a nézeteinket, terveinket.
Itt jön az, hogy a problémáinkat sem lehet igazán megbeszélni olyannal, aki nem ugyanazt éli/élte meg. Mert nem olyan a nézőpontja.
Azzal sem az igazi, aki mindenáron megoldást akar nyújtani, ami szerinte a legjobb.
Mert olyan nincs, hogy valaki más meg tudja mondani, nekünk mi kell, kellene.
Vagy rájövünk, vagy nem. De külső behatásra megváltoztatni valamit nem jó.

Az az élet sosem lesz a miénk. Mindig idegen marad, mert más mint mi.

Én abszolút pszichiáter ellenes vagyok, nem sok létjogosultsága van szerintem az ilyen fajta materialista "tudománynak".
De egy pozitív van benne.
Az ítéletmentesség.
Hogy kérdésre kérdéssel felel, annak is van értelme.
Mert engem vezet oda, hogy meglássam a bajom eredetét, forrását, majd megoldását.

Légy önmagad pszichiátere, kérdezz magadtól, és felelj magadnak.
Ha nem megy tudatosan, akkor keresd az álmaidban a megoldást.
Igen, agykontroll.
Este koncentrálj a kérdésedre, és kérd, hogy álmodban jöjjön a válasz, számodra is érthető formában.
Ez fontos, mert sokszor erősen átvitt értelmű az álom.
Lehet, nem jön rögtön.
Lehet, hogy pár nap eltelik, és egy rádióhírből hallod meg azt a két szót, ami neked szól.
Légy nyitott!
Ez a lényeg.

A zene jó.
Ez a zene jó.
A mondandója.

2012. november 21., szerda

Korán kelek

Ez van. Pedig este 10 után aludtam el, de a 4 óra mindig ébren talál. Hol ezért, hol azért. Ha pedig az agyam felébred, akkor követnie kell a testemnek is, nincs mese.

Gondolkodtam azon, miért van az, hogy a problémáinknak, életünknek, viszonyainknak megfelelő embertípusokat "gyűjtünk" magunk köré?
Azt hiszem azért, mert velük tudunk szót érteni.
Ha nekem x típusú életem van, akkor hiába vagyok empatikus és széles látókörű: nehéz kapcsolatot ápolni y életet élőkkel.
Szóval nem hinném, hogy a szingli hegymászó jól beilleszkedne a családomba mint barát, vagy a kísérleti fizikus. De én sem járnék át napi-heti szinten egy aktív sportolóhoz mondjuk, mert kissé más az érdeklődésünk-ergo nem sok a  közös téma.
De hogy melyik determinálja a másikat?
Hogy a tyúk vagy a tojás?
Nem tudom.
Nem hinném, hogy attól más lenne az életem, ha tudatosan ejtőernyősök közt keresném a barátaim. Főképp, mivel errefelé nincsenek.
Azt hiszem olyan ez, mint a blogok az oldalsávon.
Minket tükröznek.
Családos, kreatív, főzős, vidéki életet ábrázoló, stb.
Nálam nem találni sminkes-kötős-fegyverb*zi, politikai blogokat az olvasni valók közt, mert nem az érdekel.
Ettől még nyitottak maradunk, tudunk beszélgetni a bonszájmetszésről értekezővel is, de biztos nem olyan széleskörűen, mint a hozzánk hasonló érdeklődésű emberrel.

Kaptam egy kérdést: mit kívánnék az aranyhaltól?
Lőjetek fejbe, de nem tudom.
Könnyű valami általános érvényűt mondani, de ha belegondolunk minden kívánságnak megvan az ára. Írtam már hasonlót, de még mindig így gondolom. Vigyázz mit kívánsz!
Valahogy ami eszembe jutott kívánság, az mind oda vezetett: egy fej káposztaként élve teljesülhetne is.
Pl.:
-nyugodt élet.
-tudjak örülni maradéktalanul annak, ami van
Értitek?
Könnyű kívánni a boldog életet, de valahogy úgy érzem kicsit úgy járna a felelőtlenül kívánó, mint az a viccbeli, aki földig érő nemi szervet kívánt, és hirtelen eltűntek a lábai.

Azt hiszem azt kívánom, hogy úgy történjen minden, ahogy nekem és a családomnak a legjobb.

2012. november 19., hétfő

Élet a diliházban, avagy a nevek eredete meg egyebek

Mikor blogot készítettem, és nevet kellett adni neki, pár percet gondolkodtam csak. A gyerekek épp visítva rohangáltak, veszekedtek valami játékon--mint általában. És jött a sugallat: diliház. Ez jó hosszú és izgalmas mese volt, igaz?

Folytatom.
Hamar jött a napi élet blognak a szétválasztása a konyhától. Az lett az Ördögkonyha. És bár több átnevezésen átesett, mégis ez maradt meg.
Miért?
Mert mindig az ördögeim, a fiúk vannak velem a konyhában ha ügyködöm, alkotok, főzök.
Amúgy eredetileg Szabolcs neve az Ördög, ő az igazi kis bajkeverő, aki mindenhol ott van és bajt kever :)
Mindenbe beleszól, belenyúl, folyton pörög.

A konyhablogban egyébként igyekeztem mindig olyasmiről írni, ami valami más, valamilyen recept megváltoztatása, egyedivé tétele. Nem akartam beállni a "mit főztem ma" blogok sorába. Nem mintha baj lenne velük, csak sok van.
Amikor pedig a szappanos rész kivált a konyhás blogból, akkor nem kellett sokat gondolkodni: az Ördögszappan név adott volt. Lehetett volna szappancsodák, vagy valami hasonló kommersz név, de szerintem így tényleg egyedi lett.

Napi dolgok

A gyerekek most csokiért öltöznek. Ugyanis állandó probléma reggelente az öltözés, a kínlódás a rutinnal.
Most viszont táltos módon kapják magukra a ruhákat, hisz ígértem egy kis csokit nekik, ha rendesen felöltöztek, cipővel-pulóverrel együtt. Akiről már csak a kabát-sapka hiányzik, az kap 1 kocka étcsokit, nálunk az van :)

Kevin elkezdte az ötödik Harry Pottert. Bár azt mondtam a negyedik után a Pál utcai fiúkat kell elolvasni, hasonló tempóban mint a HP-t, de most épp nem találjuk. Mivel egy este olvasás nélkül telt neki, láttam mennyire lézeng, unatkozik, így megengedtem neki. A PuF-at úgyis a tavaszi szünetig kell kivégezni, direkt megkérdeztem a tanárától.

Szabolcs majdnem lecsapott valamelyik nap a machetével, mikor mellettem próbált vele fát vágni. Annak ellenére, hogy mondtam neki: ne tegye.

Lívia már gond nélkül és szívesen megy oviba, most Szili kezdte el a "nem akarok menni", "hiányozni fogsz" egyveleget dalolni reggelente. Minden reggel köhögést imitál, próbálkozik. Tegnap este elsírta magát hogy nagyon fogok hiányozni ha meghalok. Meg kellett győznöm, hogy nem halok meg.
Szabolcsnak is volt egy ilyen időszaka, neki is azt mondtam nem halok meg, és gond nélkül átállt később arra, hogy egyszer mindenki meghal.

Tudom, nem hazudunk a gyereknek, de ilyen érzékeny témában néha kell. Én ezt nem hazugságnak látom, hanem a korának és érettségének megfelelően megválaszolt és kissé elferdített igazságban. Persze nem lenne túl szerencsés ha holnap meghalnék, hisz még mindig nem érett meg arra az igazságra hogy ez megtörténhet. De szerintem ezen agyalni baromság, mert az a gyerek aki már tudja, hogy anya is meghal egyszer, az sem viselné könnyen.

Akkor eljutottunk egy kényes ponthoz is, pedig nem akartam írni róla.
Borisz kutya beteg. Nem vagyok orvos, de szerintem daganatai vannak. A gerince mellett és az egyik hónalja felett. Plusz kissé le van soványodva. Magyarul rohadt vékony, pedig nem férges és rendesen kap enni. Mégis szinte kilógnak a csontjai. Pár hete vettem észre a soványságot, de a daganat csak tegnap tűnt fel. Pedig minden nap simogatom, lapogatom az oldalát.
A héten jön a doki, majd mond valamit.

Na megyek, mert reggeli diliház van, pakolás, táskarámolás, Kevin-Szabolcs harc, stb.


2012. november 13., kedd

Mi kell?

"Igen, folyamatosan félrevert harangok mellett nem lehet családot alapítani, munkát vállalni, gyereket szülni. Abba kellene hagyjuk az állandó pánikolást, nyafogást, siránkozást és merjük kimondani a gyerekeink, fiataljaink előtt, hogy ennyi cipőnk, ruhánk soha nem volt, és őseinknek sem volt az elmúlt ezer év alatt, és azt is mondjuk el, hogy ilyen mennyiségű élelmiszer, információ, luxuscikk soh
a nem volt még a Kárpát-medencében. Nehéz a magyar ember sorsa? Igen, vagy 10-20 kilóval átlagban valóban nehezebb a kelleténél, és ezért kell fogyókúrázzunk. Ennyi kövér ember, megműveletlen föld, leszüreteletlen almafa, megkapálatlan szőlőtőke soha nem volt itt a Kárpát-medencében!"

/Böjte Csaba/

Az írás folytatásáért kattintsatok ide, ugyanis én csak megosztom Csillagosi gondolatébresztőjét.

2012. november 12., hétfő

Oldd meg!

Szép idő volt tegnap is, de ez fel sem tűnt, míg indulni nem kellett Banyához. Megmutatni Kevin fájós lábát, amiért nyafogott. A talpa élén fájt a csont, meg az ellentétes csípőjén.
Mint kiderült a kézimeccs óta. Szóval valami mozgásból eredő megterhelés és fájdalom, ami kis borogatással helyrejön.
Vittem az összes fiút, mert Lívia aludt, ők pedig mást értenek a csendes pihenő alatt. Egész pontosan az ágyam, a szobám, a konyha, stb. széttúrását.
Így négyesben mentünk.
Az időjárás pedig bentről sokkal rosszabbnak tűnt, vagy csak miattunk sütött ki melegen a nap. De a kabátok hamar feleslegesnek bizonyultak.
Hamar végeztünk, Kevin túl fogja élni.

Szeretem, mikor valaki őszinte a más gyerekeivel is.
Mikor rászólok Szabolcsra, hogy ne labdázzon bent, ő folytatja, Banya pedig:
- Nem hallod, mit mondott anyád? Elveszem a labdád ha nem fogadsz szót!-- mindezt kedvesen, de határozottan. Úgy, hogy a gyerek komolyan veszi, de nem ijed meg.
De ez számomra értékelhető. Az kevésbé, mikor én szólok rá a gyerekemre, a másik jelenlévő felnőtt pedig azt mondja:
"- Hagyd, hadd csinálja."

Persze bizonyos helyzetekben én is ilyen vagyok, de aki mindig? Ott fognak a fejére szarni a gyerekei, ahol tudnak.

Én azt vettem észre, hogy nagy általánosságban a gyerekek jobban értékelik az ilyenfajta közvetlenséget. Hogy ha úgy beszélünk velük mint felnőttel. Mint értelmessel, és nem pedig gügyögve, hülyének nézve őket. A másik, ha horgászni tanítod meg őket, nem pedig halat adsz nekik.
Koruknak megfelelően, bizonyos feladatoknál, kéréseiknél jön az "Oldd meg!"
Csináljon magának reggelit ha akar, akármilyen módon keni is meg vagy vágja le a kenyerét.
Szeretem ha egy gyerek fel tudja találni magát, és megoldja maga azt, amiben valamiért nem kap segítséget.


De nem ezt kezdtem el írni :)
Hanem azt, milyen jót sétáltunk hazafelé az erdőben, hogy Szabolcs és Kevin bujkált előlünk, de Kevint mindig elárulta a fehér mintás kabátja. És persze a mozgása.
Mert bebújt a levélmentes bokorba, de nem lapult, hanem álldogált, és néha megmozdult.
Kommandós gyerek.
Lényeg, hogy tettünk a d-vitamin beépülésért, voltunk kint egy órát a levegőn.
Szedtem gojit, a fiúk megdobálták egymást agyaggal, olvastunk nyomot, számoltunk felhőket.

És megvan a következő ajándékom is. Ilyen meglepetést szeretnék, persze magam is meglepem vele, ha máshogy nem jön össze :)

Itt a hétfő, Szabolcs épp Bear Grylls-t néz, Szili lerajzolta a Vénuszt, Kevin még alszik, Kira pedig bundás kenyeret kért reggelire. Szóval megyek is sütni, mielőtt mennék oviba, majd Vácra.

Ó, igen. Lívia már nem akar menni. Elérte a korai óvoda-hiszti. Pár napig jó, majd:
- Én oda nem.
De már muszáj, be van íratva, és amúgy is. Ott jól érzi magát, szépen elvan. A hiszti pedig elmúlik.

Szép napot mindenkinek!

2012. november 8., csütörtök

Ne tovább!

Eszembe jutott valami a trollkodással kapcsolatban.
Idejön valaki, bepofátlankodik az életterembe, én pedig hirtelen elzárkózom emiatt.
Nem.
Erre én nem vagyok hajlandó.
Idéznék az egyik kedvenc könyvemből egy rövidke részletet:

"- Tudod, James, hogy ezen a bolygón, ebben a civilizációban a legnagyobb apparátust az olyanok miatt tartják fenn, mint amilyen te is vagy? Tudod te, hogy az egészségügy, a politika és a gazdaság apparátusa eltörpül ahhoz az apparátushoz viszonyítva, amit a magadfajta elleni védekezés miatt tartanak fenn az emberek?
Minden évben milliárd és milliárd dollárok zárakra, rácsokra, ajtókra, falakra, biztonsági rendszerekre, biztonsági őrökre, testőrökre, rendőrökre, katonákra, fegyverekre, felderítési technikákra, golyóálló ruhákra, páncélokra, jogi intézményekre, börtönökre, kiképzésre, gyakorlásra, egyebekre? Tudod te, hogy a puszta léted erőszak? Tudod te, hogy amikor egy ember vesz egy rácsot az ablakára, akkor azt kényszerből teszi, mert védekezik a magadfajta ellen, és ezért a pénz amit kényszerből elkölt rácsra, azt voltaképp elrabolták tőle?
Itt vagy te, akinek nincs egy csepp fantáziája se, így naphosszat gyúr, meg verekszik, meg egy csomó igazi nagy machóval tart fenn kapcsolatot, és aztán  megy bele a vakvilágba és kötekedik, meg fenyegetőzik és oktalanul fájdalmat okoz másoknak. Talán minden embernek ezen a világon képzett harcművésznek kellene lennie? Meg fegyverszakértőnek? Meg harcászati specialistának? Meg még minek, James? Miért kell mindenkinek ezzel a baromsággal foglalkoznia a normális és hasznos dolgok helyett? Csak mert te vagy? Se eszed nincs, se fantáziád, és attól hiszed magad menőnek, hogy bántasz másokat?"
Duncan Shelley, Leszboszi cápa 2001, Média Nox kiadó

Nagy igazságok.
Nagyjából ennyi a véleményem és az álláspontom.
Nem zárok le semmit egy barom miatt, trollkodjon, én pedig majd törlöm.
Írjon ide aki akar, ha nem szándékozik feliratkozni akkor ne tegye csak amiatt hogy kommentelhessen. Az értelmesebb kommentelők úgyis leírják a nevüket, nem attól leszek jobb kedvű, ha megnő a hivatalos olvasói létszám.

De azt még egyszer leszögezem:
Az alkosson rólam átfogó véleményt, aki ISMER engem. Aki ismeri azt is, akiről/amiről írok, aki minden élethelyzetem átlátja, és az indokaimat érti.

Ebben azt gondolom minden benne van.

PEACE!

2012. november 6., kedd

Biztos látni akarod?

Jó lenne látni a szellemvilágot?
Kedves, elhalt szeretteinket a mostani, légies fény-formájukban? Vagy a kedves angyalokat, akik segítenek minket? Elhalt állatainkat, akik a túlvilágról kísérik lépteink?


Esetleg jó lenne látni az aurát?
Hisz abból sok mindent kikövetkeztethetünk. Jó lenne látni a zöldséges pulton díszlő gyümölcsök auráját, mennyi vegyszer szennyezi, csúfítja el.
Jó lenne látni embertársaink auráján, mennyi gonosz impulzust küldenek felénk, akár egy ártatlan kérdésbe burkolva? Hogy mikor vitázunk valakivel, akkor démonok tépik, marják egymást körülöttünk? Akik így nyernek energiát, és fárasztanak le minket.

Jó lenne látónak lenni, érezni az energiát?
Biztos tudni akarod, hogy mennyi elektromágneses impulzus hálózza be az életterünket? Hogy bármerre mész, ott van? Ha elbújsz egy tanyán, a világtól távol, akkor is ott "égnek" a levegőben ezek a láthatatlan kis sugarak?

Biztos vagy benne, hogy csak kedves lényeket látnál, ha kinyílna a harmadik szemed? Ha látnád a migrénnel küzdő ember körül milyen harc van? Hogy mi van a sötétben?
Biztos jó annak, aki lát?

Bevallom: nem irigylem senkitől. A kisfiamtól sem, aki sok mindent szeret, de a sötétet nem, mert ott rémes dolgok vannak, és valóban.
A sötét a látónak sokkal többet enged át, mint a fény. Ahol pedig gyenge a fal a világok közt, ahol kapu van, ott sok más lény leledzik. Ott hangok vannak a csendben, ott sír a ház mintha kóbor áram mocorogna a falban, ott "beszélnek" a falak.

Én nem akarom látni. Örülök, hogy nem jutott ilyen képesség.




Ovi után hazafelé...

... az erdőn át visz az út.
Az idő gyönyörű, szedek kökényt. Nincs nálam semmi, de van jó nagy zsebem, annyi elég lesz.
Sütök ma kökényes piskótát.
Állítólag ha november vége előtt megérik, akkor kemény tél lesz.
De szerintem mindig kemény a tél, csak az nem mindegy mennyi ideig és mikor. Augusztusban fura lenne.
De télen hideg van, ez jellemző erre az éghajlatra.
Nekem már a -5, -10 is kemény, az pedig azért majdnem minden napos decembertől február végéig.

De még nincs hideg, a kicsik még mosolyogva és nem fázva mennek oviba, viccelődnek, olvassák a nyomokat. Líviának minden "róta" (róka), Szili is minden nyomban szarvast meg farkast (?) lát.
még oviba sétálva

Én pedig örömmel fotóztam le ezt a nyomot, hisz épp pár napja láttam képet a borz nyomáról. Nos, ez mindenképp az lesz, alatta vaddisznó lábnyommal:


 

A csipkebokrok nyújtóznak a reggeli, deres napkeltében, minél több napfényt raktároznának el télire. Nehezen adják meg magukat, apró tüskéik és bozontos, kusza ágaik féltve őrzik a csemegéjüket.




A kökény pedig a bokrok ura, a világuk tetején hívogatják a szemlélődőket. Neki nagyobb tüskéi vannak, könnyebb is elkerülni a szúró találkozásokat.


a kökénybokor csúcsán, mintha önálló fa lenne


Másfajta találkozás is történt.
Kóbor kutya a faluban. Itt van már pár hónapja, szelíd, félős fajta. Nemrégiben bőgő szarvasok kergették meg, most ember zargatta meg egy autóból. Jött felém az erdei úton, néha megtorpant, de nem talált veszélyesnek. Leguggoltam hogy ne legyek olyan nagy neki, akkor odajött, óvatosan megszaglászta a kezem. Megsimogattam, megvakartam a füle tövét, hisz ha már befogadni nem tudom, akkor legalább ennyit kapjon valakitől. Egy kósza simogatást, és pár jó szót.
Mondtam neki:
- Találj jó gazdit, keress, ne add fel. Valahol rád is vár valaki.
Ő nézett okosan, és elszaladt a másik irányba.

Itthon nyúlpucolás várt rám, amit összekötöttem a kályha begyújtással. Lili nyuszi ilyenkor szabadon van a szobában, hadd ugráljon míg begyullad a kályha.
Jött Cili a macska.
Eddig félt a nyúltól, de most kicsit ismerkedtek.
No nem sokat, macska úr nem adja könnyen magát.

Lili bizalommal teli, keresi a társaságot



Cili nem találja bizalomgerjesztőnek, pedig a kutyával kijön

a macskáknak odakint úgy látszik biztonságosabb
Kevin ma jókedvűen jött haza, mert kézilabda meccsen győztek. Kevés volt a mosogatnivaló, anyu a mosogatónő nem hitte el. Azt mondta, olyan jó meleg még a víz, szedjünk neki mosatlan edényt, de nem volt.

Ilyen izgalmak vannak errefelé.



2012. november 5., hétfő

Anya! Kezdődik...

... az ovi a legkisebbnek.
Bizony, Baba ma oviba megy.
Megtapasztalja milyen: nem egyedüli Babának lenni, sok kis emberke közé tartozni.
Várjuk már mind. Igaz, mi kíváncsiságból, ő pedig úgy érezheti valami izgalmas fog vele történni.
Óvónénivel azt beszéltük meg, hogy majd felhív ebédkor, hogy viselte a csajszi a napot, jöjjek-e érte, vagy ott alhat, nincs sírás.
Ilyen itt a beszoktatás, nincs "Anya ül az oviban" napokig.
Első pár nap nem feltétlen alszik ott, de ha ottalvós lesz, akkor célszerű. Majd megszokja :)
Nos, Líviával nem hinném hogy gond lesz, mert egyrészt nagyon okos (nem beszél sokat, de gondolkodik: by Kira), másrészt tud alkalmazkodni ha kell.

Tegnap gyönyörű napos, meleg volt az idő, még este 6-kor is langyos szél fújt. Tudom jön a hideg, de mikor meleg van, azt kell élvezni. Az utolsó ilyen napokon félretenni a házimunkát, a könyveket, a szappanokat, és ki kell menni. Könyörtelen voltam: Kevin könyvéből csak pár oldal volt hátra, de lerakattam vele, és jött ő is.


Fogtam a négyest (Kira nélkül) és kimentünk ellenőrizni a kökényt.
Szedtünk gojit, pár szem csipkebogyót, és sok finomságot a nyúlnak. No meg sétáltunk.
A nagy esők miatt még mindig felázott a talaj, rengeteg vad-lábnyom akad. Ott vannak még a csúszások és túrások nyomai. A vaddisznók összeszedik a gesztenyét, nem kicsit szántva fel az utat. A szarvasok pedig két vadcsapás közt csúszva mennek le a kisebb emelkedőkön, a fák közt.

Jön a harkály, éles hangon rikolt mikor leszáll. De túl sokan vagyunk neki, odébbáll. Szereti a nyugalmat, a mi fák közti bujkálásunk nem ez a tevékenység.

A gyerekek nagy örömére láttunk quadosokat is az úton. Így itthon nyomtathattam quados meg motoros színezőket, és az esti mese témája is ez volt.

Most pedig már ébren a két kisebb fiú, és nem álmosak :)

2012. november 2., péntek

Itt van már az este...

... kopog a macska az ablakon. Tényleg.
Szabályosan bekopog. Kérdem Kirát: szerinted mivel?
- A fejével? - kérdez vissza ő.

Hasonló téma.

Kira elkezd röhögni, hogy mi lenne, ha az emberek is mint a macskák, séta közben egyszer csak leülnének a földre, és veszettül elkezdenék tisztogatni a hátsójukat, lábaikat? Mindezt be is mutatja, imitálva.

Az vajon bizalomgerjesztő, mikor a macskának csak a lábai látszanak ki az asztal mögötti székről? Vajon mi történik eközben Dániában?

És vajon menyi időnek kell most eltelnie az óraátállítás után, hogy Szili ne keljen 4-kor? Mert emiatt ilyentájt már igencsak kómás vagyok.
Ő bezzeg nem.

Bár az előbb elnyomta az álom, hevert az ágy végén mint lusta macska a jó meleg kályha mellett, és elaludt. De azóta felébresztette a két nagyobb fiú rohangálós játék-veszekedés egyvelege.
 Reggel azzal kezdte, hogy megkérdezte:
- Van itthon begríz?
- Micsoda?
- Tudod, tejbegrízhez a begríz.

Más Szili okoskodás:
- Kéne még tableteznem, mert csak nyolcig játszottam, és tízig kellene (ezek nem időpontok, nem percek, hanem az ő általa mért egységek, lényeg: sosem pont annyi, mint kéne)
- De még csak 4 éves vagy, akkor csak négyet játszhatsz.

Legközelebb már nem a nyolccal jött, hanem:

- Csak háromig tableteztem, és négyig kell, Apa mondta!

Tanulékony.


Lívia állandóan ugyanazt a mesét akarja nézni, amit a nagyobbak már kissé nehezményeznek. Főleg Szabolcs. Pedig mikor ő volt 2 év körül, akkor miatta ment mindig ugyanaz. A többiek csak akkor nézhettek mást, ha őkelme aludt. Most meg visít miatta.

Tegnap késő este szarvas nőstény legelészett a kapuval szemben, de ahogy kimentem meglesni elillant. Később pedig 3 nőstény volt itt, tavalyi borjakkal. Azt már nem láttam, mert aludtam.
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...