2013. december 31., kedd

Visszanéző, de mégsem

Nem is tudom kell-e a visszatekintés, megint egy sablon, de időnként olyan jó sablonozni :)
És persze akaratlanul is visszanézünk egy-egy év végi napon, mint ahogy nyár végén is rendezgetjük a nyári emlékeket, mint a befőtteket.
Biztos másnál is van, én Diusnál láttam ezt a visszatekintős mókát, és én ugyan nem akarok minden kérdésre válaszolni, sőt egyáltalán nem akartam ezt a játékot eljátszani, de egy dolgot kiemelnék.

Mi volt az év legnagyobb eredménye?
Az, hogy megértettem, erővel nem lehet megváltozni, magunkat sem lehet megváltoztatni úgy, ahogy másokat sem.
Hisz ezt már tudom!
Rég tudom!
De más tudni, és más megtapasztalni a magam bőrén.
Nem megváltoztatni kell magam, hanem elfogadni, tudva: ebben ilyen, abban olyan vagyok, de törekszem arra, hogy jobb legyek, és akkor esetleg sikerülni is fog.
A legnagyobb eredmény az is, hogy boldog embernek tarthatom magam.
Hogy akkor is elégedett vagyok az életemmel, mikor felvágom az utolsó kenyeret, vagy elfogy a tűzifa, esetleg a fáradtságtól éberkómásan nézek ki a fejemből, miközben a gyerekek édesen játszanak, vagy fontos mondandójuk lenne, de képtelenség értelmesen részt venni bármiben. Mert most már tudom, minden gond megoldódik, úgy, hogy nem aggódom, nem idegeskedem feleslegesen. De ezeket magamtól tudom, megtapasztaltam. Amíg más mondta, addig más tudása volt.
Tudjátok, épp olyan ez, mint amikor szülőként azt mondjuk:
- Tónika, miért nem vagy olyan rendszerető, mint a húgod/öcséd/szomszéd unokatestvére??
- Izéke, te miért kiabálsz mindig mint egy vadszamár, ha valami nem sikerül?
A válasz az, hogy nincs válasz.
A válasz az egyszerűen: csak.
Csak, mert ilyen és kész.
Sem Izéke, sem Tónika nem változik meg azért, mert nekünk nem tetszik valami. Akárhányszor elmondhatjuk, amíg ő úgy nem ébred, hogy ez vagy az nem tetszik és meg akarom változtatni, addig semmi nem fog történni. Még akkor is rögös az út, mert a változást nem elég akarni, elég tudatosnak kell lenni ahhoz, hogy minden alkalommal elcsípjük az adott viselkedési formát, és lenullázzuk abban a pillanatban. És ha elkezdjük utálni, gennyes pattanásként kezelni, amit gyógyítgatni kell, kezelgetni, akkor megint csak maradni fog. Mert a viselkedésünk nem gennyes pattanás, nem betegség, hanem egy-egy régi helyzetből született, fenntartott reakció. Lehet akár magunkkal hozott alap jellemvonás is. Szóval nem beteg dolog, nem kell borogatni hogy elmúljon. De ha felismerjük mindig, és legalább sejtjük az okát is, okozatait is ismerjük, akkor van esély arra, hogy megváltozzunk.
Ennek megtapasztalása az én eredményem.

Most, ma, december 31.-én, itt ülök, írok, és nem készülök semmire. Jobban mondva a napi rutinon kívül semmire. Persze jó lenne ha egy varázslat valami jó buliba röpítene, vagy jó koncertre, de azt hiszem ez kimarad. Volt viszont egy telefonbeszélgetés:
- Szia. Mész valahová?
- Persze, 4-5 buliba hívtak, úgyhogy elő kellett szedetnem a helikoptert, hogy mindenhová odaérjek.
- És most mit csinálsz?
- Épp sminkelnek, és lassan öltözöm, amint ideér a couture ruhám.
- Oké, akkor te is pont oda mész bulizni ahová én.
- Azt hiszem igen, majd találkozunk.
Azt hiszem ha elmesélem, hogy a konyhában fánkot sütöttem, melegítőnaciban és színes kardigánban, visítozó gyerekekkel körbevéve, plusz fűtés ügyben rohangálva a három szoba és a konyha közt, akkor senki nem lepődik meg.

De szerintem valami érthetetlen és hordhatatlan couture helyett,
 inkább ilyesmi lenne a stílusom, ha bulizni mennék.
20 évvel, és 30 kilóval ezelőtt...
Mert már nem mozog bennem a vágy hogy kilengjek, jobb itt a meleg szobában, és jobb a gyerekeimmel a rutin.
Öregség?
Minden bizonnyal, de azért még nem temetném magam. Hisz Húsvétra már meg is rendeltem az ajándékot a gyerekeknek, amit igyekszem addig nem is odaadni. Hisz olyan közel van, már csak 3,5 hónap. Addig a tavasztél (ezt az általam kreált szót miért nem húzza alá az ellenőrzőprogram??) zajlik, szól a nyitnikék, mert ma hallottam.
De nem húzom tovább, mindenkinek aki olvas, és annak is aki nem, kellemes bulizást, jó másnapot, és újévre minden jót kívánok!!

2013. december 30., hétfő

Felesleges...

... a kicsiktől kérni valamit, mert összevesznek melyik csinálja meg (ők még ezen vesznek össze), és képesek egy nejlon kettétépni, hogy mindkettő vihesse a szemetesbe.

... a körmömet reszelgetni, formázgatni, mert fűtési szezonban úgy néz ki, mint egy gyásztávirat. Komolyan. Este kisikálom, emiatt ülök negyed órával többet a kádban, majd este fapakolás a kályhába, és vége. A körmeim ismét gyászosak, a mutató és hüvelykujjam fogófelülete lemoshatatlanul szürke. Ezért ma megint levágom, és kész. A körmeim, nem az ujjaim. De mostantól az a célom, az egyik, hogy behozzam a gázt, és lecseréljem ezt a fűtést. Akkor is, ha minden más emellett szól. De lehetetlen élni és dolgozni úgy, hogy a napjaim nagy része a fűtésről szól. A kezem meg, ami valahol a névjegyünk, ocsmány.

... elmondani bármit a nagyobbaknak, mert ha huszadszor mondom, hogy nem öntünk a kádba mocskos vizet, akkor a válasz: "miért nem mondtad?", esetleg: "tudom". A fürdő középső összefolyójából meg jön vissza a víz. Sebaj, majd jön a vizes, majd megcsinálja. Úgyis rég volt már itt.

... volt elővenni a téli bundát, mert az őszi kabátok totál elegendőek. Majd májusban kell a bunda azt hiszem. A kutya és a macska vedlik, valahol nyílik a hóvirág, és lassan cseresznyét eszünk. Februárra Kirával korizást tervezünk, de lehet inkább leugrunk a Velencei tóra fürdeni. Meglátjuk.

... fogadalmakat tenni, mert az. Hisz nagyjából idén sem fogytam le, nem tornáztam eleget, angolul sem tudok úgy mint kéne, és keveset olvastam. Ugyan olvasok mindennap valamennyit, csak fáradt vagyok haladni a könyvekkel, de veszem őket, és majd ha öreg leszek el is olvasom.
Azt hiszem nem fogadkozni kell, hanem cselekedni. Jó dolog a tervezés,  ha a megvalósítás irányába is történik valami. Egy fogadalmam tartottam be, mégpedig azt, hogy nem alkuszom meg, és nem kell semmi félig jó kapcsolat, nem kell csak izé kapcsolat, és baráti félkapcsolat sem. Így azt a fiút, aki titkolni akarta a neje elől a barátságot, mert nem akart vitázni, inkább passzoltam. Őszintén szólva, nem az én problémám, hogy valakivel ilyenekről vitázni kell. Hülyeség? Mert ettől még lehetne jó barát? Valószínű, de hadd ne legyek a titka senkinek sem. Ez nem az az életszakasz, és én nem az az ember vagyok.

... bármire azt mondani: úgysem sikerül, mert ilyen nincs. Számos alkalommal bebizonyosodott nekem, hogy akár nagyon furfangos módon is, de összejön az, amit tényleg elhiszünk hogy sikerülhet, vagy egyszerűen csak eltervezzük, és hagyjuk hogy magától megvalósuljon. Minden aggódás és ellenérzés nélkül.

... ilyen címet adni egy bejegyzésnek, mert ennél több felesleges dolog nem jut eszembe.

Mégis.

... sültkrumpli az ötgyerekes családban. Mert mire a 4-5 kiló krumpli megsül, lemegy a nap, és egy tányérral jut mindenkinek. Soha többet.

... fogadkozni hogy soha többet, mert úgysem betartható.



2013. december 25., szerda

Ufók


Ezt a zenét sok-sok éve nagyon szeretem. Nem rólam szól, nem teljesen olyan amire azt mondanám: igen, ez 100 %-ban én vagyok, de nagyon szeretem. Ezen és hasonlókon nőttem fel, anyám Korda-Komár fan volt, némi Neotonnal, Dolly Roll-Hungária-Abba és társaival keverve.
Persze azért voltak lemezeim nekem is, Iron Maiden volt az első, de Alphaville is akadt.

Valami más volt akkor a levegőben.
Vagy csak egyszerűen MÁS volt, és ez a másság tíz évenként előjön. Azaz ennyi időnként változik akkorát a világ, hogy ufónak tűnjek visszagondolva a régi életemre. Bármelyik régi világra.
Azt gondolnám, ha a régi életemből találkozom valakivel, akkor az ufónak fog tűnni, mert oda tartozik. De mindig rájövök, ez nem így van. Mert az a régi ember már ugyanúgy nincs mint én, ő is változott a világgal. Vannak akik megragadnak egy-egy élethelyzetben, szinte semmit sem változva, de ez egy betegség, lélekbaj. Nem tudom hibásnak tekinthető az ilyen ember, mert nem tudhatom miért ragadt ott, nem ismerem a sorsát, életét.

Marilyn Monroe két évvel hamarabb született mint a nagymamám. Mégis: egyik a másikhoz képest ufó volt. De az a világ is ufós, amelyikben még élt a Mama. Pedig nincs 10 éve hogy meghalt.
Csak egyszerűen annyi minden változott a kis világomban azóta, annyira más vagyok én is.
A tesóm is elment, messze él, és mikor látom a face képét, azt hiszem ő is ufó lett. Nekem. Szar ránézni a képre, pedig jó látni.

És annyira másról akartam megint írni.
Például Sziliről, aki szépen kimegy a konyhába, a sötétbe, feloltja a villanyt, és kiszolgálja magát répával. Lívinek is vesz. Meg is pucolja őket, nem kell a felkínált segítség. És akkor rájövök, nagy fiú, hiba lenne folyton kérdezgetni: segítsek? Nem kell. Majd szól ha elakad. Ami persze az öltözésnél jön is, mert mindig eltűnnek a ruhák, hisz az öltözés nem kihívás, nem valami érdekes feladat, hanem muszáj.

Néztem egy sorozatot az amishokról, és rájöttem, kicsit hasonlóan élünk. Bár van áram meg minden modern cucc, de van amikor teljesen lemegyek alapba, és úgy csinálok mindenfélét. Csak hogy lássam: menne úgy is, nem állna meg a világ.
De tetszik a világuk.
Tetszik hogy egyformák, de van egyéniségük. Bár nem tűnik fel elsőre, hisz szigorúak a szabályok, és tényleg hasonlóan néznek ki. De azt gondolom, a hasonlóság miatt hiteles tényleg az, ha beleszeretnek egymásba, ha barátokká válnak a közösségükön belül. Nem a külsőségek, x csoportba tartozásuk dönti el, hogy  kedvelik-e egymást vagy nem, hanem tényleg a személyes kapcsolatok.
Ez hiányzik nálunk.
Annyi minden alapján ítélünk és döntünk, amik nem fontosak, hogy nem is tudom van-e olyan amikor félretehetünk minden szemüveget, és nézhetjük a valóságot.

2013. december 23., hétfő

Sziliszáj Karácsonykor

Szili órát rajzol. Aprólékos, mint mindig. Az óra mellett kis pötty:
- Kiesett egy csavarja.
- Húúúú!! - mondom én - akkor megáll az idő a világon!
- De Anya! Csak az óra áll meg! Szerinted megállhat az idő egy óra miatt?
- Igazad van. Nem áll meg :D
- A Föld sem áll meg az óra miatt, mert a Föld szive, a közepe még ott van. És a mi közepünk, a mi szivünk olyan, mint a Föld magja.
- Azta, hová jutottunk egy óracsavartól!
- És ma gyorsan kell aludnom, hogy Karácsony legyen.
- Akkor azért az óra iránti érdeklődésed?
- Hát persze. Miért, mit gondoltál anya?

2013. december 21., szombat

Zserbó, mert diós!

Még 2 nap...
És megszűnnek az idióta játékreklám-tömegek.
Még 2 nap...
És leáll a "kész kell lenni mennyi dolgom van" végtelenített szalag a fejekben.
Kezdődik a "mennyit ettem, az a süti nem kellett volna, de olyan finom volt, és annyira kínálták, nem én tehetek róla, majd lemozgom."
5 év múlva...

Sablonok.
Igyekszem kerülni őket.
De persze itt is akadnak ilyenek.
Mert nem fogok karácsonykor sonka-tojást készíteni, hogy ne legyek sablonos...
Sőt, medencét sem állítok az udvaron.
Lesz viszont mindenféle süti.
Bejgli, mert szeretem a diót és a mákot.
Mézeskalács, mert elfoglalja a gyerekeket a díszítése.
Zserbó, mert diós!
Kókuszgolyó, mert az meg már miért is ne?
Menü tervem egyáltalán nincs, majd előveszem a húst, és készítek valamit.
Sablonmenteset.


Egy macska elment, írtam róla. Ma elvitték a keresztanyámtól, aki minden történés ellenére megsiratta a cicát.
A történés:
A macska mióta innen elment, sokat sírdogált, kereste a tesóit. Jó helyen volt ott is, simogatták, dédelgették.
Evett, ivott, almot használt, rendesen működött.
A bioritmusa is.
Azaz úgy, mint itt, 4-5 óra közt ébredve kért ételt, simit, mikor mi is beengedjük az éjjeleket kint (padláson) töltő macskákat.
Ez nem tragikus, pár nap alatt általában átállnak az állatok.

Elnéztem a maradék négyet, mondtam még egy elmehet, ha kell keresztanyámnak, de többet nem adok. Vagy hozzánk nőttek, vagy  kezdek macskás vénasszony lenni.

Olyan vagyok, mint a régi poénban a köztisztasági vállalat, aki felkészül a télre, mégis mindig készületlenül éri a hó, a fagy.
Télen.
Én felkészültem arra, hogy Sziliből nem sokat fogok látni karácsony után, de már most is ez van:

Tegnap Szabolcs megint kiskutyával jött haza, találta az iskolánál. Mondtam vigye vissza, hátha kiszökött valahonnan. Visszavitte, sírva. A kutya persze megint utána jött, megint megjelent vele a konyhában. Akkor kirakattam a kapu elé, majd elmegy.
"fotózz le vele, legyen emlékem róla" mondta Szabolcs, és visszanyelte a könnyeit
Elment, de egy szomszéd visszakísérte hozzánk, mondván olyan aranyos, jó lenne a gyerekeknek. Persze, jó lenne, csak 3 kutya van, és annyi lehet. Sebaj, épp indultunk a művházba, mondom majd ott nyomunkat veszíti. Sajnáltam, gondoltam lefotózom, kirakom a face-ra, hátha. Másnak sikerül, nekem is sikerülhet.
Arra járt egy helyi másik anyuka, kérdezte miénk-e. Mondtam nem, épp gazdát keresünk neki. Rávágta, neki kell, olyan szép, aranyos, és mivel fiú, pont jó is :)
Ő is a művházba ment, mivel ovis fellépés volt.
A kiskutya viszont nem várta meg, valaki bizonyára hazavitte.
De így is jó, lényeg, hogy legyen otthona.

Jó készülődést és jó pihenést mindenkinek!!

2013. december 20., péntek

Heni vagy Zombi??

Szabolcs keresztrejtvényt fejt. Még gyakorlatlan, mindent kérdez. Kiszámolja a megfejtést, hány betű, kérdezi tőlem, mi az. Persze a fene sem tudja, majd kijön valami, mondom neki.
- A kicsiket fejtsd meg.
- Oké. Akkor ritka női név?
- Szabolcs, mondtam fáradt és beteg vagyok, most nem fog az agyam. Írj be valamit, majd meglátod jó-e.
- Öt betű. Akkor "Zombi". Az kijön.
Én ott kiköptem a teám, sírtam a röhögéstől, mert ő komolyan mondta.
És akkor kijött egy betű keresztbe, mondja:
- A ritka női név második betűje "r".
- Akkor "Pripjaty"- mondom, és fuldoklom a röhögéstől.
- De az nem öt betű!
- Nem is női név, de ritka!

Azt hittem a zombi csak azért volt ennyire poén, mert tényleg nagyon fáradt és gyenge voltam. De hajnalban, sokkal jobban érezve magam is úgy ébredtem, hogy eszembe jutott a zombi mint ritka női név, és röhögve ébredtem.
Lehet át kéne nevezni magam.
Kiskoromban utáltam a nevem, mert senkit nem hívtak Heninek, az öcsém Feninek hívott, utáltam. Eszter vagy Kati akartam lenni, Heni semmiképp.
Igaz, később, én is akkor még ritka neveket adtam a két elsőszülöttemnek, de közben eltelt 20 év.
Azóta meg 15...
Úristen! 25 évesen szültem...
De marha rég volt!
15 éve, 24, azaz majdnem 25 évesen, utolsó idős terhes voltam Kirával, dec. 31.-re kiírva. De ez nem egy születés-bejegyzés, hagyjuk :)
biztos igaz...
 Pont arról beszéltünk a keresztanyámmal, hogy a nők 30 körül vannak a fizikai és agyi érésnek azon a fokán, mikor totál alkalmasak anyának. De még csak a karrier közepén, elején tartva nem szülnek, várnak, mert ráérnek. És tényleg ráérnek, mert van még jó pár év, míg fiatalok vagyunk, lélekben, akárhogy, de valljuk be: negyven felé már kezdődik a bomlás, már fárad a test, már megjelennek az első problémák. Aminek nem feltétlen kell így lenni, rendszeres sporttal és életmód normalizálással kitolható, de nem ritka.

Ez igazából komolytalan, poén bejegyzésnek indult, ezért azzal zárom. Ugye lezajlott a válás, nemsoká elintézem hogy hivatalosan is visszakapjam a lánynevem (nem olcsó mulatság!!), és tegnap arra gondoltam, hogy nem csak a családnevem szerzem meg újra, hanem átneveztetem magam Zombira.
- Paroda Zombi vagyok, jó napot kívánok. Hívjon csak Zozinak.
De lehet hogy "Pripjaty" leszek. Kábé annyira rossz hangzású és negatív mint a "Zombi".
Áááá, maradok Heni, már nem utálom ezt a nevet...
De ritka női név: Zombi. Ne feledje aki rejtvényt fejt!!

2013. december 19., csütörtök

Előkészületek (?)

Semmi nem történt még, ami a karácsonyi hangulatot készítené elő. Ugyan a gyerekek már fát akarnak díszíteni hétvégén, de azt hiszem elrakom hétfőre. Vagy keddre, 24.-re, mint a normális családok teszik. Talán ma előkészítem a diót és a mákot a bejgli töltelékhez, elkészítem a mézeskalács tésztáját, majd hétvégén megcsináljuk együtt.
Bár a sütőm még mindig izgalmasan süt, de az aprósütivel könnyedén elbánik.
Ha nem figyelek, szétégeti.

Mínusz egy macska.
Noémi kért egyet karácsonyra a leányának, a név alatti linken a blog, a kecskefarm, ahová kerülni fog az egyik vörös macsek. Most a keresztanyámnál üdül szombatig, amikor is tovább viszik majd. A tegnapi délutánt és estét átnyafogta, hiányolta a tesóit, de remélem ma már jobban lesz.
Ő, a keresztanyám is ígérte: elvisz egyet, csak egyszerre kettőt nem akart. Az már jó, már "csak" 3 kicsi lesz, meg anyu kandúrja, meg a kicsik anyja. Aki időnként még mindig megjelenik ételért.

Egyébként az ajándék bontogatós részt már szívesen előrehoznám, és akkor nem kéne azt hallgatnom Szilitől, milyen ezerféle Legot szeretne. Tényleg, más témája nincs. Mondjuk annyira nem fárasztó hallgatni, hisz csak okosan bólogatok a milliós nagyságrendű kívánság listára. Mert ő a világ összes Legoját akarja, de "csak" hatféle kis járművet kap, mindhez külön ember, és egy nagy rakétakilövő állomást. Szóval azért sokat kreatívkodhat rajta. Bontogatás után szerintem a téli szünet további részében a hátát fogom csak látni, ahogy gubbaszt a kockái fölött :)

Anyu a horgolás-kötéseivel, Kevin a gyertyáival aranyvasárnapi vásárba megy, szóval Anyu köt mint a beton. Én meg, most jut eszembe, mára-holnapra ígértem a gyertya öntést...
Akkor nincs mese, meg kell csinálni.
Mikor veszek levegőt?
Egy mélyet mindig este a kádban.
Az a nap vége, akkor mindig megkönnyebbülök: ezt a napot is megoldottam, minden a helyén.
De azt hiszem ennyi feladat mellett nincs igazi pihenés nappal.
Múltkor nem volt áram pár órát, olyan, amit nem írtak ki előre az utcában, hogy felkészüljünk.
Ott álltam, porszívózás előtt, hogy akkor most mit is csináljak? Majdnem minden feladatomhoz áram kellett, egy szappanfőzést kivéve, mondom megcsinálom azt. A netes részét megoldom a telefonról, de eszembe jutott: ahhoz egy alkatrészt este hoz a futár.
Akkor az sem.
Akkor mi legyen?
Olvasok.
Nappal!!
De két oldal után eszembe jut: a porszívó utánra tervezett favágást épp megcsinálhatom, telehordhatom a házat tüzelővel. Így akkor is elfoglaltam magam.

Nem sajnáltatás, csak tényközlés: mindig van munka, csak néha nemet mondok magamnak, és munka helyett pl. filmet nézek. De egy filmet egyben rég néztem már meg. Majd tavasszal elmegyek moziba, ha játsszák még a Metallica movie-t, akkor megnézem. Onnan nem fogok kirohangálni :)


2013. december 16., hétfő

Sztárság

Mindig sztárolták valahol. Persze csak a kihasználás szintjén.

Például a barna kutya. Ha kint tevékenykedett az udvaron, a kutya énekelt.Dalának szövege mindig ugyanarról szólt: simogass, simizz már. És ilyenkor kapott is, mármint simogatást, ő pedig megállapította: a nadrágból is melós félét kellene felvenni, nem csak a pulóverből-kabátból.
A barna kutyának az is elég volt, ha a nyitott ajtóban megállt, bármilyen okból. Általában mikor főzött épp, és Mama dohányzott, akkor nyitott ajtót, beszélgetni. Mert az utóbbi időben máskor nemigen jutott erre pár nyugodt perc. Ő végezte a munkáját a konyha, fürdőszoba és a gép között, Mama meg bent a belső szobában kötögetett. Voltak már megrendelései, szóval kötött mint a lány a csalánmellényeket a vadlúd fivéreinek.
Folyamatosan.
Szóval ajtó nyílt, Ő ott állt, a barna kutya énekelt. A barna éneklésére a fehér is megmozdult, ő táncolni szeretett. Ugribugri kis jószág volt, táncolt, énekelt ő is, és a haját rázta hozzá. Ő egy rocker puli volt.

Bent pedig a herélt, lánynevű kandúr volt ilyen sztároló alkat.
Mikor a kályhák felé járt a sztár, akkor felült, tátogva nyávogott némán, jelezve: ideje egy kis nassolnivalónak. A szekrényhez a hokedlin át vezetett az útja, az út, amin át megmutatta, honnan kívánja igénybe venni a nasit. A hokedlin a Mama kötős szerszámai voltak, így szentségelt a macskának, mindig. Így a kandúr is sztár lehetett pár percre, mert a tömeg (mama) valami érthetetlent kiabált neki, és még nasit is kapott.
Néha.
Mert ha mindig kapott volna mikor a sztár arra járt, és ő kért, hamar kövér macska lett volna.

A kályhás fűtés olyan volt, amit fél-1 óránként pakolni kellett. Mivel a sparheltnek is, és Mama teakályhájának is kicsi volt az égéstere, nappal kisebb fákkal pakolták, hogy hamar melegebb legyen.

Reggelente, akármilyen korán kelt, a gyerekek sztárolták. Ült a gépnél, itta a kávéját, végezte a napi teendők agyi egységbe rendezését, és próbálta aznapra összeszedni, elindítani magát. A gyerekek pedig szintén korán keltek, jöttek csapatostul.
- Anya, képzeld....
- Csend, még nem kávéztam.
- De Anya, azt álmodtam...
- Jó, mondd.
- Anya, tegyél a telefonomra játékot!
- Később.
- Anya, hadd játsszak a telefonodon!
- Semmiképp, az az enyém.
- Bezzeg a.....
Ez visszatérő motívuma volt a gyerek közlendőknek. A "bezzegelés". Már úgy zajlott, hogy ha véletlen kihagyták, ő figyelmeztette őket:
- Valami kimaradt.
- Ja, bezzeg a....
Most csak játéktöltés volt a téma, és egy film, amit a középső fiú előző nap látott. Emiatt épp Aladdint sztárolta:
- Anya, átnevezhetem magam Aladdinnak?
- Persze, de ki fog így hívni?
- Azt hiszem mindenki.
- Szerintem sokszor kéne mindenkinek elmondanod, mire megszoknák. És mire megszoknák, már más mesehősért rajonganál.
- De szerintem úgy nézek ki.
A bátyja pizsamagatyája a térdéig ért középen, mint egy török gatyó. Felvett hozzá egy rá méretezett sokzsebes horgászmellényt, nyakában az új lánca, amin vaddisznófog van befoglalva, és tényleg vagány volt. Csak a haja szőke és rövid. De erre is talált megoldást.
- Anya, befesthetem feketére a hajam?
- Persze, nagy korodban, de remélem nem fogod.
- Miért?
- Mert idétlen mikor egy fiú ilyet csinál.
- De nekem tetszik a fekete haj.
- Akkor nézzed.
Aladdin, a szőke arab fiú
ugye nagy a hasonlóság?
És még mindig csak 5 óra 20 perc volt, mikor egy fél gyermekvilágot átbeszéltek, helyre tettek. Csak egyszer kelt fel a kávé ideje alatt a helyéről, mikor is észrevett az asztalon egy csokoládémorzsát, amiről eszébe jutott: van kint ronda de finom reszelt-kakaós sütemény, ami a kávéhoz pont jó. Nem túl édes, de van benne dió. A csúnyasága miatt csak a két kicsi evett belőle, de ők épp legóztak, oda sem figyeltek mit tolt eléjük tányéron. Csak csipegettek.
A kávé utolsó kortyánál bejött a Mama is, kérdezte:
- Ki nyerte a tegnapi ....... (aktuális éneklős-sztárkészítő műsor)-t? Nézd meg légyszíves.

Megnézte, megmondta, elindult a nap.
Öltöztetni kellett a kicsiket, csitítani Aladdint, aki felpörgött hamar, és miatta mindenki, kiszolgálni a nagyokat, akik buszhoz mentek. Közben a kályhákra odafigyelni, bár szerencsére még nem volt hideg, az sem volt probléma, ha kialudt és pár órát nem fűtött valamelyik. Aladdinról a szőke arab gyermekről még annyit mesélnék, hogy érdekes helyre rakta magát a családjában. Ő volt az, aki mindenkit bosszantott. Szándékosan csinálta. Megkérdezték tőle:
- Miért jó ez neked?
- Mert jó.
- De ki mondta, hogy bosszantó lehetsz?
- A Jóisten.
Így megvolt a hivatalos engedély. Sztárunk pedig nem vitatkozhatott a Jóisten beállításaival, el kellett fogadni, és csak néha tekergetni kicsit, hátha van másféle adás is.

Így indultak a napok, ritkán volt másképp.
Közben mindennap végiggondolhatta: ez is pont olyan mint a tévés-koncertes sztárság. Vannak rajongók, vannak akik sosem hallottak róla, vannak akik szeretnek, és akik nem, de teljesen kiszipolyoz az a pár rajongó és fellépni hívó. Legyen a fellépés akár munka, akár a gyerekekhez kötődő nem mindennapi teendő.
Sztárság, főnökség, hívhatjuk ahogy akarjuk. Fárasztó munka, mert a rajongók és beosztottak sem mindig azt csinálják amit kell. Így el kell magyarázni, újra és újra, vagy kiabálva vagy nyugodtan. Mindkettő erőt rabló, vagy magunknak megcsinálni mindent.

2013. december 11., szerda

Drabália a vámpírkirálynő, Bob a strici, és Skarlát Rozál

Ez a mai mese is kezdődhet úgy, mint az átlag mesék: "Hol volt, hol nem volt..."

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy királynő Drabália, és annak két lánya. A királynő vámpír volt már 1000 éve, mert a gaz vikingek átváltoztatták, de a lányai emberek voltak. Örökbe fogadta őket, mert kedves vámpír volt. És valakiből enni is kellett, na.

Egyik szép volt, a másik soványka. Kutyának sem kellett, és az oroszlán is fintorgott rá.


A sok elutasítás miatt vadóc lány lett, aki tele tetováltatta a testét,

piercingeket rakott mindenhová. Igen, oda is ahol nem látjuk.

 Sőt, gyakran az utcán kereste meg a napi betevőt, mert a kinézete miatt sehol nem alkalmazták. Itt viszont voltak barátai, hasonlóak hozzá.
 Mivel igazi ribanc lett a kedves lányból, a férfiakat is lefitymálta, kihasználta. A macskája is hozzá hasonlóan gyökér volt, de így megy ez a királylányoknál is. Amilyen a gazda, olyan a macskája.
 Persze volt neki fix kapcsolata, akivel évek óta együtt lakott. Ezt a férfit "Bob a stricinek" hívták, de mi hívjuk az egyszerűség kedvéért Bobnak.Bob valaha jóképű férfi lehetett, ebből mára nem sok maradt. haja a 70' évek, már akkor is ronda divatja szerint volt "fésülve", izompólón kívül mást nem nagyon hordott, és a nadrágja is szalonnás fénnyel rendelkezett. Nem nagyon mostak, és a fogorvost sem sűrűn látogatták.

Igazi hosszútávú kapcsolatuk volt, együtt ettek, együtt ittak, együtt wc-ztek,

és együtt dolgoztak a saját metadon laborjukban is. Jól éltek ebből.


Alkalmazottaik is voltak, de gyakran cserélődtek. Ilyen a drogüzlet.



Volt egy lányuk, aki a Money nevet kapta. Hisz pénzen kívül mást nem adtak neki, az volt a legfőbb érték a szemükben. Money így nézett ki 10 évesen, de ő szerette az életét. Megvolt mindene.
Voltak játékai is, szerette a különleges, egyedi játékokat.
Az íróasztalán is ilyen eszközök voltak, a személyiségéhez illőek,
és a polcán is.
Volt neki egy szerelme is, a Johnny Rotten nevű fiú, akinek nevét később egy punk együttes frontembere ellopta. Kár hogy a fejét nem. De Money így szerette Johnny-t.                                                                                                                                                                                            

Johnny nem tudta Money-t megbecsülni, nem adott neki elég nagy szellemi kihívást, ezért megcsalta Skarlát Rozállal, aki királylány volt. Valljuk be, jobban is illett Johnny-hoz.

Skarlát Rozi annyiban hasonlított Money-hoz, hogy szerette az egyedi játékokat.

Amikből azért nem tudok többet mutatni, mert Rozál megette őket.
Rozálnak és Johnny-nak nem született gyereke, mert zombivá váltak egyik hosszú utazásuk során.


2013. december 7., szombat

Csótány vagy nem csótány?


Jön a karácsony, megint érdekesek a reklámok.
Jön a gagyiforradalom.
A csótányelkapó játékkal kezdődik a gagyisor, majd halad szépen a parfümözhető és körömlakkal ellátott játékkutyus felé.
Vizsgáljuk meg kissé miről van szó.
A csótány csúnya is, lakótársnak sem kell, ergo ki kell irtani ha elszaporodik.
Játsszon a gyerek, hadd tudja meg mielőbb, hogy kik az ellenségek.
Azt nem értem ebből a nézőpontból, hogy bolhás macska mint játék, miért nincs?
Kis csipesszel szedegethetnénk plüssCirmi bundájából a vérszívókat.
Bár ha meg azt nézzük, akkor a csótány is csak olyan, mint az egér és a hangya: takarítószemélyzet.
Ő a lakótelepen takarít, az egér falun.


De hogy még életszerűbb legyen, tetves babában is kéne gondolkodni, putri-babaház, putri játékfalu is jó lenne. Nem lenne rá vevő? Annyi biztos lenne, mint a terhes Barbi babára.
Amit szintén továbbfejlesztenék, mondjuk vámpír Barbira, vérszívó fogakkal, vértartállyal.

Bréking: Nem én találtam fel!! Képkeresés közben találtam...

De megfontolandó a náthás baba lógó takonnyal, a kinyomható pattanásokkal rendelkező kamasz baba, a junkie baba erős vénákkal, az anorexiás Barbi után pedig kérünk elhízott, lomha, visszeres lábú verziót is!!
És az öregekről teljesen elfeledkezünk. Van a pisilős kisbaba, az öltöztethető ovis életkorú kis játék baba, a menyasszony, a terhes, de megfáradt kávé-cigin élő háziasszonyt nem látok, hólapátoló Kent sem, és kimaradnak az öregek!!
Hol vannak a reumás, tenabetétes, csattogó protkójú hortyogók a játékboltból??

De most jut eszembe! A fiúkkal mi van? Mindig csak autó meg építőkocka? Mikor meg felnőnek, a csajok panaszkodnak, hogy csipesszel fogják meg a saját bébijüket! Babázzanak a fiúk is!

ha van ilyen lányosban, akkor fiúsítsunk pár lányjátékot!!
De nem akármire gondolok, legyen mondjuk kocsma babaház, focipálya babaház, és a Ken forma kigyúrt fickókat felejtsük el. Legyen mondjuk tokás, véreres szemű, sörhasú az alap apu-baba, levest kavargató fásult anyu babával.

A fent említett anorexiás, méteres lábú Barbi is kultuszt teremtett, és bár kevesen rendelkeznek hasonló paraméterekkel, mégis téves elképzelést ültet a gyerekek fejébe a tökéletesről. De az a helyzet, hogy mi sem ezt akarjuk látni, mert nem ilyen életet szánunk nekik. Akkor sem, ha azért még nem leszünk vevők a tündi-bündi parfümillatú selyemkutyára sem, de a szingli, Hawaii-n nyaraló Barbira sem.
Ha viszont nem akarjuk látni a sörhas aput kávé-cigi anyuval, akkor a csótányfogdosó játék minek??




Varázsvilágban éljen a gyerek, vagy a valóságban?
Kell a kövér játékbaba a takonnyal, vagy maradjunk a tündéreknél?
Még az is eszembe jutott, hogy ha valóság, akkor a cserélhető mellméretű baba, a botoxszal feltölthető ráncú és ajkú Barbi is menő lehetne.
És van!!!





Én persze megvettem a beszélő Dórát Líviának, tán egy fokkal jobb mint a Barbik. De a mesét, és a benne állandóan káromkodó rókát elnézve, nem biztos ez sem...

2013. december 5., csütörtök

Animal

Kösz, több állat nem kell.
Mert ami lelóg, az a macskának játék, ami OTT van, az a kutyának vizelde.
Értsd: a macskák a szobai szárítóról szedik a ruhákat, minden leejtett szösz játék nekik. Ma az egyik megtapasztalta, hogy az ablak kemény, mert odakint már falatoznak a madarak a párkányon, amit úgy lesnek, mintha angyalok repkednének.
A farakást pedig próbáltam mind elhordani, de maradt. hagytam holnapra is egy kicsit. Igyekeztem a kutya útjába esőket eltávolítani, de megoldja hogy oldalba vizelje. Hiába, a december a varázslatok ideje. A kutyapisi tud teleportálni is, a kutya tud derékszögben is vizelni.

Szabolcs megérkezik a suliból, és bejelenti:
- Anya! Plakátot kell nyomtatni!!
- ?
- Itt egy  eltévedt kutya, itt volt nálunk.
- ??
- Jöttünk haza, és jött velünk.
- De ez a kutya x szomszédé!
- Tudom, de jött velünk.
- Hiba volt beengedni a kapun!!
- De olyan aranyos!
Persze, kb. 8 hónapos beagle, ugrál, csóvál, édes tényleg. De van 3 kutya, a rengeteg macska, akik szinte falkákban követik anyámat és nem engem (!), a madarak a kalitkában, a millió madár az erdőben aki idejár magért, és ennyi elég is. Havas időkben répát is rakunk ki az őzeknek, Lívia most tett félre egy almát a jövendő pónijának (?), de meggyőztem, hogy Húsvétkor ültetünk inkább almafát a majdani (sohanapján!!) póninak.
Szóval van elég állat, de hozok még egyet, klipformában:
És hivatalos a hír, nem lesz 2014-ben Metallica koncert Magyarországon!! Kivisz valaki Bécsbe júliusban?
Hmm? Senki? De én nem tudok ottaniul!!


2013. december 3., kedd

Nézőpont, avagy véletlenek nincsenek

Nézőponttól függ mindennek a megítélése.

Az előző bejegyzésemnél, és most is, furcsán ellazult állapotban vagyok.
Olyan jó minden, még a rossz is.

Mai, mostani nézőpontomból tetszik valaki, aki tán egyszer nem gondolt rám a muszáj gondoláson kívül, de azt mondom, véletlenek nincsenek.
Más kérdés, hogy mi az oka egy-egy véletlen történésnek.
Az oka lehet, hogy elindítson valamit, egy kis zizzenést, amiből a mag kikel, de lehet a virágmag csak előretol egy másik növénycsírát, csak elősegít egy másik születést és életet, ő maga nem fog soha virágba borulva pompázni.

Logikai nézőpontból az egész agyalás értelmetlen, mert az a férfi, aki jelen gondolkodásom és ízlésem szerint megfelelne nekem, az az esetleges családját nem tenné félre egy kaland vagyis mellékes miatt.
Ez is nézőpont.
Logikai oldalról közelítve sincs szerintem véletlen, és egyéb szempontból sincs.
Nem véletlen botlok meg az úton, és nem véletlen köhögök mikor beszélni szeretnék.
Nem véletlen egy telefon mellétárcsázás sem.

Az előző bejegyzés után elgondolkodtam, mennyire jöhet át az ellazult tudatállapot, a gondolatok folyékonysága, hogy inkább kérdezek mint állítok, de azért a nézőpontom átsejlik.
Vajon most átjön?

De hamar eldöntöttem, nem foglalkozom azzal, kinek mi jön át és mi nem, mert senki nézőpontja nem az enyém. Még annak sem, akivel hasonlóképp gondolkodunk. Nekem az újság egy napilap, egyes ebeknek pedig ostor. A kedvenc zeném ellazít, a sejtjeimen átmászva minden hang boldogabbá tesz, de van akinek csak valami őrült csatazaj. Én hallom benne a fájdalmat, más pedig nem.


Nem számít, ki milyennek lát engem, csak az, én magamnak mi és ki vagyok.
Azt hihetnénk, könnyű így gondolkodni, ezt átadni a gyerekeknek, de nem az.
Én is meg akartam felelni mindenféle elvárásoknak, de amíg nincs meg a saját kiforrott énem, addig én nem létezem.
Mikor a fiam megkérdi, miért iszom egy csésze kávét fél óráig,arra nincs tudományos magyarázat, nem azért, mert ezt olvastam hogy így kell, hanem mert egyszerűen így jó nekem.
Kiforrottság.
Talán ez az.

Amíg csak mások által jónak tartott dolgokat és elveket vallok magaménak, nincs saját vélemény, nincs miért kiállni.
Csak a folyó tetején úszol, de csak mint rothadó fadarab.
Nem vagy a víz része.
Nem te hozod a döntést, merre menjél, csak visz a víz.

Vége lassan az évnek, annak az évnek, amelyben annyi jó történt, amely jókat nem árnyékolta be semmi és senki. Tudom, talán még mindig fura hogy életem jelentős eseménye a válóper, és jó oldalon, de így érzek.
Ez vagyok.
Ez a nézőpontom.


2013. december 2., hétfő

Szocializálódás

Szocializálódunk.
Sorban állunk, mert kell.
Hallgatjuk a falu népét, ez is egyfajta társasági élet.
Van akinek mindössze ennyi.
Innen haza, az ismerős négy fal, pár helység, és kész.
Főzés, mosás, család.

Nevetgélünk a közmunkás alkeszen, aki a bezárt ajtó kilincsét rángatja, mert tán azt gondolja ez a varázslat amitől ki fog nyílni. De nem nyílik. Viszont a szagát hordja a lépcsőház légmozgása, soknapos férfiszag, borral-pálinkával keverve.
Menjünk inkább, várjunk máshol.
Mert várni kell, soká, mert nem megy a gép.
Bár az ügyek intézését nem gépen végezzük, közelében sem vagyunk, de szünet van miatta.

Mondom én, megállna az élet a gépek nélkül.
Vagy elkezdődne?
Tán az utóbbi.

Akkor szocializálódjunk itt is.
Lecseréltem a face fotóm, egy homályosabb, szerintem csúnyábbra (nem olyan jó, na), talán így nem írogatnak a külföldiek.
Ma kettő bejelölt.
Változtassak státuszt?
Mondjuk a facet nem fogom társkeresésre használni, szóval akár fixálhatom is: kapcsolatban vagyok.
A "szenzáció" 2 perc alatt lecsengene, engem meg hanyagolnának ezek a nemtudomkik.

Szocializálódás otthon.
Sütőből kiszedem a friss kakaós csigát, rongy nélkül rámarkolok a forró sütőlemezre, de nem anyázok hangosan.
Kinek?
Magamnak?

A sütés mostanság elég kétesélyes, mivel nem az igazi már ez a 30 éves gáztűzhely.
A 3 lapból kettő működik, a sütő állapota is kívánnivalókat hagy maga után, és nem a tisztasága.
Még működik, de hamarosan vennem kell újat.
Mióta szórakozik velem, azóta nem sütök kenyeret, mert rendre elromlik.
Annyi félnyers de mégis égett-kemény kenyeret nem ettek a kutyák egész életükben, mint az utóbbi pár hónapban.
De már egy hónapja veszem a kenyeret, szóval megoldottam, csak épp kicsit hiányzik a saját sütésű.

Tovább szocializálódom, és berakom a második tepsit, hisz ennyi gyereknek nem elég fél kiló lisztből a kakaós csiga (sem), mi egy kilós adagot sütünk.
Közben Kevin gépezik, és hangosan énekli az épp lejátszás alatt lévő Ákos dalt.
Ő is fertőződött.



Szabolcs nyelvtan könyvéről le kell venni az Iron Maiden borítót, a tanítónéni nem szerette.
Megértem.
Ha nem rockon szocializálódtam volna, én sem kedvelném a koponyás-fegyveres képeket másodikosok könyvein.
De ennyi kellett, ha én mondom hogy nem, az kevés lett volna.
Van, amiben a tanítónéni szava többet ér.

Szabolcs Iron Maiden CD-t is kért karácsonyra.
Van még pár eredeti, odaadom neki, de vennem kell hozzá lejátszót is, mert ebben a mai mobil-fülhallgatós, mobilra csatlakoztatható hangszórós, mobilos-rádiós világban nem létszükséglet a hordozható CD játszó léte a háztartásban.

Gondolkodom, miért tetszik meg valaki?
Olyan is akár, aki nem a "típusunk"?
Elsőre átnézek rajta, másodjára is, harmadikra már valami elindul.
Mert valaki azt mondta: de jól néz ki.
És akkor én is ránéztem, másképp mint addig.
El is hal lassan az egész, mert nem jöhet létre a jelen körülmények közt, ebben az életben semmi, de mégis tetszik egy kicsit.
Pedig nem az én "típusom".
Nem is tetszik.
Na jó, egy kicsit.
Tán ez is a szocializálódás része, hogy elengedjük az ilyen kósza vágyakat.
Repüljenek, landoljanak máshol.
Nem kell minden magnak kikelni, igaz?

2013. november 30., szombat

Állatkert

Kis apróság, hisz máshol is előfordul, de mégsem vigasz ez nekem. A nagyobb fiúknak néha levegő vagyok. A sajátokról beszélek.
Este:
- Kevin, pakolj be, ne reggel kelljen.
- De Anya, minden reggel bepakolok, mindig megvan mindenem.
- Igen, mióta ebbe a suliba jársz valóban így van. De attól még én emlékszem a szétszórt Kevinre. Bocs.
----------------
- Szabolcs, ne azt a bakancsot vedd, meg kell ragasztani.
- De az a kedvencem!!! (Neki minden a kedvence amit épp nem lehet, mindig a kedvenc meséjénél megy fürdeni, hagyja el a tévé előtti pozíciót)
- Van még 4 pár meleg bakancs, cipő, csizma, csak találsz valamit!
Eltelik pár perc, látom a ragasztani valóban pompázik. Mert ő akarja. Én meg nem, szóval leparancsolom róla.
Közben élesztgetném a tüzet a kályhában, a kicsiket kellene öltöztetni, de végül is ráér, mert az oviban nincs becsöngetés.
De mire elindulunk, kellően feszült vagyok.
Szerintem igazából ok nélkül, mert akkora drámák nem voltak.
Ovi felé megint vannak esetek.
Lívia háromszor megsértődik valamin, megáll, durci.
Hogy mindez miért? A fene tudja. Csak történik. Nem tetszik neki a kezem amit fog, nem jó onnan a kilátás, Szili betört nélküle egy pocsolyajeget, akármi.
Ilyenkor megállok, hívom.
- Gyere Lívi.
- De gyere te.
- Oké, de erre van dolgunk, miért mennék visszafelé??
- Gyere te.
- Oké, mi megyünk, majd este érted jön valaki.
És akkor jön, de visítva:
- Várj meg!
Majd játék lesz belőle, kerget minket, futni kell előle.

Szóval megyek haza ovi után, kissé feszülten. Majd arra gondolok, miért van a feszültség? Mire hazaérek igenis megszabadulok ettől az érzéstől, mert nem kell. Majd az erdőn át megyek, ott mindig sikerül ezt ledobni magamról.
Ekkor átszalad előttem egy méternyire egy mókus, szájában dió. Beugrik az út melletti ház kerítésén.
Ennyi elég, hogy mosolyogjak. De nincs vége, mert felérek a dombon, és a suliból kiszáll egy feketerigó, élénk hangon csivitelve a fejemtől pár méternyire suhan el. Lassan az erdőhöz érek, de már jól vagyok. Kérdezem magamtól, ennyi közeli állatélmény után be merjek menni a dzsungelbe? Mi vár még rám? De nappal van, annyira hideg nincs, biztos nem lesz vaddisznó hazáig.
Nem is volt.
Csak két holló, alacsonyan repülve (télen mindig közelebb jönnek a földhöz ők is, és a sólymok-ölyvek is).

Aznap, 1 órával később favágás közben sólyom szállt a kert fölött, és versenyt rikácsoltak az erdőben a szajkók.

Állati nap volt.


2013. november 26., kedd

Metallica, szerelem, értelem,


Komolyan nagyon szeretem.
Bármikor, bárhol, bármennyit tudnám hallgatni.
Szeretem a hangját, a ronda fejét, mert azért nem szép, lássuk be, de nevezzük karakteresnek. Meghallom ezt a számot, és mint egy drogos.





De itt van ez is.
Annyira jó!!



Megnéztem a 3 évvel ezelőtti pesti Metallica koncert felvételét, azt mondta az énekes, hogy 11 éve voltak itt utoljára, és sok változás történt azóta. Remélem nem 2021-ben jönnek legközelebb, de ha igen, akkor is ott a helyem (bár öregek lesznek mint a Stones). És remélem változások is lesznek szép számmal addig...

És tudom, a világon sokan éheznek, nélkülöznek, én meg zenékről áradozok, ahelyett hogy valami értelmeset írnék...

Szóval akkor legyen.
Szeretés témakörben szólnék.
A zsíros kenyér ugyanis elfogyott.

A jó zene olyan érzéseket indít el bennem, mint mikor szerelmesként meglátom Őt, meghallom a hangját, stb. A jó zene, amit ÉN szeretek.
Megnyugtat.
Akkor is, ha másnak csak katyvasz ami szól.
Nekem léleksimogató.
Olyan mélyet sóhajtós-megnyugvós.
Olyan "egyben van a világ" érzés.

A zene nekem nem pótlék, minden a helyén van a világomban, nem szenvedek hiányt semmiben.
De tudom, sok szeretett dolog pótlék.
Szeretetpótlék.
És itt van a félreértés.
Mert ez alatt sokszor tévesen azt értjük, hogy mások szeretete hiányzik.
De szerintem aki önmagát szereti, és tényleg szereti, annak nem fog hiányozni mások szeretete, mert a központot nem valahová önmagán kívülre helyezte, hanem pont oda, ahová kell: a lelkébe.

Tudjátok, mikor a minap láttam egy Grace klinika epizódot, amiben a snowboard világbajnok srác elveszti a lábát, és azt mondja:
- 5 éves korom óta snowboardozok, ez volt az életem. A lábam volt az életem. És most? Mi lesz? Nem tudom.

Akkor gondoltam ezt tovább.

Ha a lábadba helyezed a központot, ha egy másik emberbe, ha egy játékba, sportba, bármibe ami igazából nem TE vagy, akkor mi lesz veled, ha az a valami elszáll az életedből?
Tudom, nehéz téma, és még nehezebb úgy élni, hogy önmagunkat tartsuk előtérben a magunk számára, mert könnyen átcsúszhat önzésbe, amit nem is akarunk, azt meg végképp, hogy önzőnek lássanak MÁSOK.

Itt az újabb momentum.
Mások véleménye.
Gondolkodjunk.
Van 5 gyerekem, nehéz pár percet is találni, mikor a saját gondolataimmal foglalkozom, és nem alszom el. De ezek a gyerekek egyszer elmennek, és akkor mi lesz? Ha nem találom meg a saját központomat, akkor egyedül leszek, akár lesz társam, akár nem. Ha a gyerekek az életem, akkor elveszek nélkülük? Majd a hétvégéknek, havi alkalmaknak élek, mikor meglátogatjuk egymást?

Szerintem értetek.
Tovább megyek.
Annak, akinek nincs saját központja, könnyen válik függővé a kívülre helyezett szeretettől.
Nyilvánuljon meg akár egy lábban, akár a gyerekben, akár a párunkban, vagy alkoholban, drogban, ételben, pénzben.
Az ilyen embert a lába vagy a társa irányítja?
Vagy a pia?
A drog?
A süti?
Mindenképp kiszolgáltatott helyzet.
Jó kiszolgáltatottnak lenni?
Nem jó.
Nehéz megtalálni a középutat.

Könnyen beszélek, mikor a magam ura vagyok, és nem vagyok szerelmes sem.
Csak a Metallicába. De az nem irányítja az életem. Messze van hozzá. És valljuk be, ez a fajta szerelem csak addig tart, míg túl közel nem kerül. Mert a távolság szépít, javít. Különben sem tagokba vagyok belezúgva, hanem a zenéjükbe, hangba, gitárjátékba, ilyesmikbe. Mit kezdenék egy egész együttessel? Hol aludnának? Nekem kéne főzni nekik? Minek jönnének ide? Fát vágni?
Egy koncert oké,1-2 buli is beleférne. De jó ez plátói rajongó-szerelemnek.

Skarsgard nem ír...

Írtam már korábban a face-n üzenő angol anyanyelvű fickóktól, akik rendre meg akarnak ismerkedni velem. Komolyan, napi szinten van egy. Elkezdtem összeírni amit tudok. Persze ráguglizva a nevekre, amiken jelentkeznek.

Chris Hayward agrármérnöknek vallja magát. A gugli mit mond, több ilyen nevű is van:
-tv producer
-író-halott
-asztrofizikus
-pap

Davide John
túl gyakori, de ebből is van minden

Whyte Craig, Ő egy Harvardi professzor. A gugli ilyet nem talál, de van:
-sportmenedzser
-skót üzletember
-focicsapat tulajdonos

Alex Kelvin hajózási cégnél dolgozik (ebből is jó sok akad), de ő sehol a google-ban. Viszont van Alexander Skarsgard mint Calvin Klein arc, de ennyi. Ő pl. írhatna. Válaszolnék.

Ricardo Jett tengerészgyalogos (katonaféle is akad szép számmal, de sehol semmi, csak a fake face profil.

Miért mondom hogy fake (ál)? Mert 1-2-7 akárhány hónapja regisztráltak, bejegyzés semmi, face élet semmi, pár fotó, pár adatmódosítás. Semmi ismerős, vagy pár csaj, hülye névvel. Ha van kép, ahhoz nem szólt senki, lehet akár gugliban talált fotó is.
Még ha nem is pénzkicsaló mind, de akkor skalpvadász? Ahhoz kissé messze van hogy odaszaladjon az ember egy kóbor numerára, vagy ő jöjjön ide.

De ez legalább próbált magyarul írni. Gugli fordító is jó barát, bár maradt volna meg az angolnál, azt érteném.
Íme:
Hello szép, hogy van csinálás ma remélem finom. Én csak a legel átmenő a profilod, és láttam a képet. Egy nagyon szép hölgy, és nem maradhat ki a fal nem küld neked egy üzenetet, hogyan érzi magát, és milyen szép megjelenés. A nevem Ricardo, én vagyok a tech Hoppá az amerikai haditengerészet, imádni fogják, többet tudni, ha nem mind.love, hogy hallani rólad.
Mike Dale aki elektromérnök (még ez is menő szakma, biztos lenyomozhatatlan, és jól hangzik)
Én találtam ezen a néven például:
politikust, színészt,

Szóval maradnak a levelek, a nem válaszolások, és lassan törlik őket. Mert amire nem válaszolok, azokat 1-2 hét után sértőnek bélyegezve törlik. Egynek írtam, kértem friss képet, mondom most ugrik a majom a vízbe, de ugyanarról az arcról küldött.

Egyébként arcra a legváltozatosabbak, tényleg próbálja valaki eltalálni az ízlésem, de a gyanakvásom nem múlik és kész :)

Az a fránya Skarsgard. Az nem képes írni nekem. Pedig svédül is megtanulnék...

2013. november 24., vasárnap

Rasszizmus és dimenzió

Bejegyzés, amiben nem szerepelnek négerek, indiánok, szőkék, csak érettek, teltek, zöld szeműek, és sosem pukizó nyuszik. És a narancsok.

Sok minden történik.
Agysejtek aktivitásából létrejövő gondolatfoszlányok kelnek életre és teljesednek ki más emberek behatásai miatt.
Azt gondolom ez az, mikor mások miatt tanulunk magunkról fontos dolgokat.
Nemrégiben például rádöbbentem, a negyvenes kor olyasmi, mint a középkamasz állapot.
Nem tudom mikor fogok klimaxolni, nem fogom hormonokra, de a hangulatváltozások olyasmik lehetnek, mint Kiránál.
Most nevetek valamin egy beszélgetésben, legközelebb szó nélkül kilépek ugyanannál a témánál. És puffogok, miért nem tudja, hogy ez nem én vagyok.
Igazából olyannal beszélgettem, aki rohadtul nem ismer, ő talál meg engem rendszeresen, és csak kapkodhatja a fejét mikor lepattintom.
De igazából nem érdekel ő engem, viszont jó kis gondolategységeket teremt bennem.

A másik, hogy az évek változtató hatása lehet-e az, hogy már nem számít egy jóképű fej, egy jobb test, ezek mellé legyen agy és gondolatok is. Már pillanatok alatt átlátok a pasik hülyeségein, a játszmáikon, nem gyűröm meghatottan a ruhát a mellkasomon ha azt mondja egynémely: az érett nők a kedvenceim/a telt nőket kedvelem/zöldszeműek az istennők, stb.
Mert ez bizony egyfajta rasszizmus számomra.
Csak egy bizonyos tulajdonságom miatt kellenék?
Oké, elhiszem hogy az adott tulajdonságokkal rendelkező csoportból sem kéne mindenki, de én akkor is hülyeségnek gondolom ezt.

Talán ha tovább járom körbe a semmiségekkel teli tálat, akkor érthetőbb leszek.
Hülyeségnek tartom, illetve kissé gyerekesnek, hogy ember kijelenti: nekem csak 120-130 cm közti, fekete hajú piros szemű nyuszi kell, aki éjfélkor fordul a bal oldalára és sosem pukizik.
Direkt írtam hülyeségeket, mert nem ez a lényeg, hanem a jelenség.
Szerintem aki bármiben így gondolkodik, az sok jótól elvágja magát.
Persze tizenéves rockerként a hosszú haj nyitott kaput egy-egy fiú felé, de ez a kamaszkorral véget ért.

Azt hiszem nem szabad kategóriákra osztani az embereket semmi módon.

Már azt is tudom, hogy nem mindenki azért néz meg, mert AKAR valamit, hanem vonzza a tekintetet valami kisugárzás, valami "máshol-máskor-más körülmények közt lehetne bármi" áthallás.
Olvastam erről sokszor, miszerint rengeteg dimenzió van, minden vágy és félelem, élő egység valahol. Az emberek-lelkek akikkel kapcsolatban vagyunk, más dimenziókban is társaink, csak másképp mint itt.
A koldus az apám, az igazoltató rendőr a szomszédom, a kutyám a bátyám, stb.
A téma számomra nagyon érdekes, kissé bonyolult, mint minden időutazásos, dimenziós dolog.
Szerintem a gondolkodásunk max. 3-4 dimenziós, nehéz a többit elképzelnünk.

Akikkel találkozunk, csak pillanatokra is, azokkal valami kapcsolatunk van.
Azután minden egyéb történés nélkül megyünk tovább utunkon, hozzá sem szólva egy előző életbeli szerelmünkhöz. Esetleg dobunk neki pár forintot  a kalapjába, veszünk tőle egy újságot, vagy megkérdezzük mennyi az idő. Nincs most több dolgunk egymással, de távoli kapcsolatban vagyunk.
A zöldségespultnál lévő 100 kg narancsból csak párat választunk ki.
Miért pont azokat?
Valamiért azok kellenek.
Kiemelve pár példányt a narancstömegből, összekapcsoljuk őket az életük további részére.

Egyébként bizonyára nem jól gondolkodom pasiügyekben, mert egy bizonyos szint alá nem mennék le. Kinézetben is megvan a határ, korban is, de amíg nem érdekelnek valakinek a gondolatai, addig a teste sem kell. Tán nem vagyok elég kiéhezett? Vagy nem ittam eleget?
Nos, nem is fogok, ennyire nem is leszek.

Gondolatfoszlányként megvan már a szeretetpótlék témakör, amiben a cigi-kaja-pia-drog mellett a [szex bárkivel, aki "szeret" pár percig] is benne van.

2013. november 23., szombat

Az elektrolízis fontossága, és a napi leckék

Volt már az egy hónapja is, mikor vonultak a vadludak dél irányába. Láttuk, hallottuk, talán meg is írtam. De pár napja megint. Nyitott ajtónál főzök, megint hallom a madárcsapat hangját, és tényleg: a lemaradtak, messziről jövők vonulása újabb élménnyel gazdagított.
Nekem tetszik ez a késői ősz, vagy korai tavaszbemutató.
A kopasz fák ellenére még zöldell a fű, rügyezik a fenyő, láttam fotót érő eperről is, és este is balzsamos kint a levegő. Nincs még télszag, hajnalban sem.

Mindig van mit tanulni. A gyerekeimtől is.
Kira megmutatta, hogy lehet a konyhaszekrényből elcsent nápolyi segítségével egy komplett étkezést lezavarni a nyitott hűtőajtó rejtekében. Kézből a nápolyi, hűtőből a tej, mi kell még? Jó hogy a Télapó nem így csinálja. Minden hűtő előtti morzsa rá lenne fogva.

Na nem mintha nyomozgatnék a morzsák széthagyói után. Tegnap kitakarítottunk, rend, tisztaság, ragyogás mindenhol. Mondom Anyámnak, jó lenne egy egész napig ezt az állapotot látni, de ahhoz ide nem jöhet gyerek. Márpedig jön. Az én ötöm mellé még három vendég.
Kira fél óra tanulásnak álcázott mobilozás után megkérdi:
- Ki van takarítva?
- Édes lányom nyomozónak ne menj, nem megy neked a megfigyelés.
- Jól van csak kérdeztem.

Kiderült az is, hogy Kira Kevintől vár a konyhában segítséget.
Kevin ilyen zacsis levest vagy tésztát csinált.
Kira:
- Nekem is légyszi.
- Idejöhetsz, csináld meg.
- Csináld meg nekem is légyszi.
- Miért? Nyomorék vagy? Nem tudsz?
Közbevetem:
- Igen Kevin, Kira a konyhában nyomi, az nem megy, segíts neki.
Ezek tények.
Ami Kevinnek alap, az Kirának "ezt most hogy kell???"
Van amit meg tud csinálni, de egyelőre nem sok rátermettség vagy érdeklődés van benne. Azt hiszem ez összefügghet.
De mikor nyáron írt neki valami ismeretlen kamasz, hogy szeretne a pasija lenni, és dobja ki a barátját, a helyesírást hírből sem ismerő levélírónak annyit válaszolt, hogy inkább a helyesírási szótárral mélyítse el a barátságát. Szóval szöveg van, konyha nincs.
Kevin csinálja ezt a tésztát, kis lábosban forr a víz, benne kanál. Odanyúlok, kiveszem, mondván forró lesz, nem fogja tudni megfogni.
Rám szól:
- De Anya, az azért van, hogy tudjam hány fokos a víz.
- Hogyan?
- Megfogom a kanalat.
- Oké, ha forró kanalak fogdosásával döntöd el, akkor díjazom a módszeredet.
Eszembe sem jutott volna hogy így is lehet.

Kira fizikát tanul.
Mögöttem mormol a fotelban, én filmet nézek. Ennyi gyerek mellett évek óta csak felirattal, nem magyarul.
- Nem zavarlak?
- Nem, olvasni hangzavarban is tudok. De magyarázd már el az elektrolízist. Nem kötözködés vagy kikérdezés, csak meg szeretném érteni.
Magyaráz, de hamar elvesztem a fonalat. Nem azért mert bonyolult, vagy nem jól mondja, hanem azért, mert nem érdekel igazából.
Érdekes ugyan a fizika, de vannak olyan ágai, ahol azok a kérdések vetődnek fel: ezt most minek?? Miért kell anódokat dugdosni a sós vízbe? Ne magyarázza el senki, biztos van mondjuk az említettnek jelentősége, csak számomra nincs. Ehhez túl filozofikus alkat vagyok.
A tömény filozófiához meg túl földhözragadt.

Annyi kérdés van a fejemben, annyit agyalok a szeretet és kapcsolatok témában, meg sok más témában is (például hogy ha rajzfilm megy a szomszéd szobában, akkor az áthallatszó hangok miért nyögések és visítások???), minek nekem az elektrolízis?

2013. november 20., szerda

Úton a fiúkkal

Úton vagyunk, Szabolccsal, Szilivel.
Átbuszozunk korábbi lakhelyünkön, mutatom Szabolcsnak:
- Ide járt Kira oviba.
- Akkor elmesélem neki, és felébrednek az emlékei.
Szili mellettem behunyja a szemét:
- Emlék vagyok, alszom.
Majd felül, kinyitja a szemét:
- De jó! Emlékeznek rám, felébredtem!

Volt más is.
Újpesten, továbbhaladás előtt, wc ügyben egy gyorsétterembe mentünk. Kaptak sült krumplit, elintéztünk mindent (kódos wc!!), és mentünk kifelé. Szili mellettem, fogja a kezem, mi megyünk elöl, nyitom az ajtót, fogom a különálló gyerekemnek, de Szabolcs persze nekirohant a vastag üvegajtó másik felének.
Kis sírás, megállapítottuk, hogy az ördögszarvai megvannak, sikerült megint növeszteni rajta (mindig ugyanott veri be a fejét: a homlokán, oldalt, a hajtőnél).
A metróról leszállva közli:
- Nem sikerült, a fenébe!!
- Micsoda?
- Átmenni Roxfortba.
- Ja, azért mentél neki az üvegnek?
- Miért, mit gondoltál??

Ami persze véletlen volt, de jól kivágta magát.

Sikerült megállapítani, hogy megint a vidék a szarlerakat.
Volán buszpályaudvar, jegyautomata.
Vácon ez 50%-ban nem működik, de ha épp igen, akkor egyszerű a használata.
Kiválasztom az úticélt, kedvezményt, darabszámot, majd dobálom a pénzt.
Csak úgy, minden egyéb jelzés nélkül.
A pesti már érintőképernyős, de ugyanaz: úticél, kedvezmény,  darabot.
Tenném be a pénzt, de nem veszi el. Pedig ki vannak írva a címletek, és benne van az ötezres is.
Oké, ezek szerint azt mégsem szereti, felváltom. Keresek én jegypénztárt, de nem találok. Akkor veszek egy kiló mandarint, az is pénzváltás. Visszamegyek az automatához, újra ütögetek, és felfedezem: van egy "fizet" gomb, ami nélkül nem kell neki a pénz. Oké, figyelmetlen voltam, elismerem.
De nem meglepő módon mégsem szarlerakat a vidék, mert a váci gép elfogadja a kétezrest, de ez még mindig nem. Szerencsére van apróm, és az ötszázast beszippantja. Van jegyünk.

Szilivel egyébként élmény, mert mindent elolvas. Betűt lát, muszáj elolvasnia. Megkérdezte: miért mennek azok a fénybetűk, így nem lehet elolvasni őket. De azért sikerrel vette azt is, mert 3-4 elhaladásra sikerült megfejtenie a szöveget.

Nem is mondtam hol voltunk.
Szemészeten a két kisebb fiúval, a Madarász kórházban, mert ott rendel egy volt osztálytársnőm. Vácról küldtek gyerekszemészhez, mert nem volt mérhető és megállapítható a baj a felnőtt dokinak. Akkor legalább tényleg indokolt Pestre menni, no meg találkozni is jó.
Kiderült, valami retina elváltozás, ami nem műthető, nem fog romlani, de nem is korrigálható szemüveggel. Erre vonatkozólag még pontosító vizsgálatok lesznek, Kevint is vinnem kell, de ráérek tavasszal is. Messzire nem jól látnak, de jogsit kaphatnak majd, csak nem hivatalosat. Azt hiszem rosszabb is lehetne, kaphattak volna olyan "együtt kell élni vele" problémát, ami rosszabb. Mert ez pont az, amivel nem kell foglalkozni.

Ez után este még Kira szülőin voltam, majd végre otthon.
Anyám tegnap kimosta a 8 gigás pendrive-ot, pedig átnézte a zsebeket, de a pendi működik. Valószínűleg 90 fokon mosva nem így lenne. Kevin mobilja két napig hevert az udvaron a sárban, de az is működik. Viszont biztos vagyok benne, hogy sem a szülinapjára, sem karácsonyra nem kap mobilt :)
Pénteken lesz a szülinapja, tudja hogy megvan az ajándéka, de nem tudja mi az. Tegnap mondja:
- Legalább mondd meg, hol van!
- Hülyének nézel? Miért mondanám meg?
- Úgysem fogok meglepődni, mert minden évben van egy nap, mikor kapok valamit, ami unalmas. Nem meglepő. És biztos valami gyerekes lesz.
- Tuti. Vettem neked új bilit. Meg pár pelenkát. Játékbabát, fésülhetőt. Kapsz még szörfdeszkát, mert az is hasznos itt az erdő mellett.

Ilyen tortát akarok csinálni.

2013. november 17., vasárnap

Kurvák és kurvaságok

Az érzelmi kurvák.
Akik szeretetért, jó szóért, buksi-simiért bármit.
A testüket, a lelküket, a pénzüket.
Az önbecsülésüket.
Bármit, csak elfogadják, csak szeressék őket.
De legalább LÁSSÁK őket.
Lássák milyen okos, milyen tájékozott, milyen kívánatos, mennyire kapható és odaadó.
Mennyire elérhető, vagy épp titokzatos, misztikus.

Mi mozgathat embereket?
Engem ez érdekel.
Miért lesz kurva az érzelmi kurva?
Ha már az, miért nem ismeri fel, hogy használják őt, ahogy ő másokat?
Kunyerálja a szeretést, de cserébe is kell adni valamit.
Rabszolgasors oda-vissza.
Egyik az érzelmei rabszolgája, mindig másra vetítve ugyan, de a vágyott érzések hajszolják.
A másik fél a szex rabszolgája.
Mindegy kivel, csak menjen a szekér.

Miért lesz vadász az érzelmi kurva elejtője?
Vajon ő is titokban szeretetre vágyva "dolgozik"?
Különben miért elégszik meg a nem valódi, kivetített érzelmekkel?
Szeretlek, mert...
Nincs mert.
Ha van, akkor nincs szeretlek.

Elveszve a vágyott érzéseink kavalkádjában nehéz meglátni a valódit, de nehéz megismerni a saját igazi énünket, igazi vágyainkat is.


Aki megnyílik, sebezhető lesz.
Nem mindenki elég erős ehhez.
Ezért álarcok tömegével mászkál a tömeg, és váltogatva ezeket létezik a mindennapokban.
A munkahelyen a laza arc mutatása célszerű, no meg a fáradhatatlan bólogatóé, a gyerek iskolájában az esendő, a dolgos anya,  a buszon hazafelé a megfáradt, életunt profilt lebegtetjük.

Megint inges játék, akinek nem tetszik, nem veszi fel.

Az álarcaid közt lassan elveszhetsz.
Melyik vagy?
Lassan senki nem tudja.
Te sem.

Ha tükörbe nézel, mit látsz?
Boldog vagy?
TE, az önálló, szuverén személy.
Tudod, hogy a boldogság nem más emberektől jön?
TE vagy a kiváltója, és élvezője is.
Igen.
A boldogság egyfajta lelki önkielégítés.

Tudsz mosolyogni magadra a tükörben?
Látod milyen szép vagy?
Úgy, ahogy teremtődtél.
Ha igen, akkor már nem kell kurvának lenni.
Nem kell kedvességet és érzelmeket koldulni.
A szeretés, mások szeretése is itt kezdődik.
Magunkkal.
Ki merem elégíteni a saját szeretet igényem?
Mert mint a másfajtánál, ennél az önkielégítésnél is az a lényeg, hogy tudjam, mi a jó nekem. Akkor tudom, mit kell megkapnom a másiktól, hogy együtt is működjön.

2013. november 14., csütörtök

Mostanság

Manapság pörög az élet.
Gimis nyílt napok, szemészeti vizsgálatok tarkítják az életet.

Én meg valami olyasmi vagyok, hogy ha már kétszer egymás után nem töltöm otthon a napot, az furcsa. Olyan mintha idegen lennék, órák kellenek mire ráhangolódom az itthoni tevékenységekre. Csinálom, de olyan, mintha mindig elfelejtenék valamit. Pedig nem vagyok mániákus rendrakó, takarító. Pont engem nem érdekel a napi portörlés, lazán azt mondom hogy ma nem mosogatunk, mert nincs rá idő, kedv, stb., majd holnap.
Tegnap előtt a 3 fiúval voltunk szemészeten, érdekes élmény volt. Előre úgy voltam vele, hogy tuti hajtépős lesz. Szabolcs pörög, Kevint idegesíti, Szilike olvasni tanul (magától), és mindent elolvas, kérdezget.
Ehhez képest senki nem veszekedett a másikkal, nem rendezték át az SZTK berendezését, és nem szerepeltek túl sokat.
Bár a hazaúton megállapítottam, hogy még mindig nem azok vagyunk, akik a sokgyerekességet népszerűsíteni fogják, azaz akinek nincs, az nem miattam fog akarni.
Szili szellemvárosokról fecseg, mivel kint a buszon kívül sötét van, koromsötét. Sosem utazott még így, legalábbis nem emlékszik. Szabolcs arról, hogy mikor mehet Iron Maiden koncertre, Kevin engem próbál idegesíteni, hülye fejeket vág, piszkál.

De az is kiderült számomra, hogy az új dolgok, a ritkán csinált dolgok olyan kozmikusak nekünk. Úgy vagyunk vele: hogy fogom megoldani? Ennyi többlet munkát nem fogok bírni, nem tudom hogy lesz az egész, és félek tőle, mert nem tudom kinyújtani a napokat, nekem sem jár több óra egy napból mint másnak.


Pedig tényleg úgy gondolkodom, hogy majd akkor aggodalmaskodom, ha a probléma felmerül. Majd akkor oldom meg, amikor ott lesz, nem agyalok előre. De mikor úton vagyunk hazafelé a három fáradt és ezért kicsit pörgősebb gyerekkel, belegondolok hogy hazaséta, otthon átállás, befűtés, éhes kölykök, minket hazaváró Lívia, megint nem lesz nyugi és nem tudok majd melózni.

De ehhez képest kiderül hogy itthon nyugi van, az egyik szoba már befűtve, kutyák elintézve, rend van, oké minden. De ha nem lett volna befűtve, és kutyát is kell etetnem, az is megoldható lett volna, plusz 15 perc aktív tevékenységgel.
Szóval az derült ki, nem újdonságként, csak újra, hogy kár aggódni előre, akkor kell nyugisan cselekedni, mikor benne vagyunk a dologban, a problémában.

Aggódhatok most, hogy fogok szomszéd faluba menni a kicsikkel Kira szalagavatójára, hogy lesz a ballagás, ami dupla, mert idén Szili is ballag az oviból. Hogy lesz jövőre az évnyitó, hisz az elsősökhöz illik kísérőként csatlakozni, Szili elsős lesz a helyi általánosban, Kira gimiben. De majd akkor foglalkozom vele, mert még annyira messze van!

2013. november 8., péntek

Who wants to live forever?

Kivételesen nem megyünk el a szellem, asztrálsík, reinkarnáció irányába... Maradunk a Földön, fizikai síkon.

Vajon miért szólnak arról az újságok, riportok, meg ilyenek, hogy kutatják az örök életet?
Hogy már majdnem megvan, hogy már megvan a titok, miként lehet 300 évig élni, agyat cserélni, örökké élni. Hisz ha alap esetben vannak 100 meg 120 évesek, akkor lehetne több is, nem?
Akkor kutassunk, gén-térképezzünk, keressük a halál-gént, hátha.
Hátha kitoljuk az egészet az örökkévalóságig.

Ti ismertek valakit aki örökké akar élni?
Mert szerintem a boldog, elégedett nem akar.
Talán azért nem, mert tudja és elfogadja hogy vége lesz, és tudja azt is, hogy megtesz mindent amit ebben az életben kell: szereti önmagát és akit még tud, és ezzel gyakorlatilag az összes dolgot megtette, ami lényeges.
Mert ezek hozzák magukkal a többi feladatot, de aki ilyen, annak könnyű lesz.
Könnyű és túlélhető bármilyen nehézség.
Ha elfogadom, hogy meg fogok halni, mennyivel egyszerűbb azt is elfogadni: vannak problémák, legyőzendő és megoldandó dolgok.
Minden változik és meghal, a probléma is!
De amit erőszakkal itt tartunk, hozzáragasztva a porhüvelyéhez, az csak a levegőt szívja előlünk!
Erővel magunkhoz láncolva a problémát, tologatva mint ganajtúró bogár a galacsinját, egyre nagyobb szargombócot gyártva és szagolva élhetünk.

A boldogtalan ember, aki mindig panaszkodik, az előbb-utóbb megbetegszik.
A test-ruhája szakadozik, foltosodik.
Lehet megint panaszkodni.
Nem csak neki, a boldogtalannak és panaszkodónak gyengül a ruha-szövete, hanem mindenkinek.
De ha elégedett vagy, akkor ezeket elfogadva normálisan, ép ésszel éled meg az elmúlás kezdetét és az egészet.
Hisz az élet nem egy út a halálhoz, hanem valami sokkal több.

Kereshetjük miért születnek beteg gyerekek, miért kapnak emberek oly kicsiként halálos kórokat, kérdezhetjük az eget, Istent, bárkit, de el kell fogadnunk, hogy nem mindenki ruhája egyforma élettartamú. Minden élőt ugyanaz az anyag alkot.
A bomlás, elmúlás benne van mindenben.
Az anyag, bármilyen anyag, hermetikusan elzárva, sterilen tartva is lebomlik egyszer.

A létidő szabott, az élet törékeny.
Minden ember a saját sorsát éli.
A gyerek sem az enyém, nem azt kell tennie az életével amit én akarok, hanem ami neki a feladata.
Ebben kell segítenünk, hogy ezt meglelje, megvalósítsa.
Ha sajnálatos módon beteg vagy meghal, az az ő sorsa, és részben az enyém is.
Fáj annak aki itt marad, de mivel ezt nem tudjuk kikerülni, a halál a születéssel együtt a részünk, így csak annyit tudok mondani: ez van.


A tudós, aki az anyag felől közelít, sosem fogja meglelni mi az, ami életben tart, mi az ami elpusztít.

Tudjuk hogy meghalunk, tudjuk hogy a változások elkerülhetetlenek, mégis ragaszkodunk a dolgainkhoz. Tárgyakhoz, jellemvonásokhoz, emberekhez az életünkben.
Ragaszkodunk az élethez.
Ahhoz, amit életnek hiszünk.

Kapunk egy földi testet a lelkünknek, erre kell vigyáznunk, az elkerülhető betegségeket és problémákat el kell kerülni, hogy a földi élet élhető legyen.
Mindennek véges az ideje, a műanyag tálnak is, a fának is, az emberi testnek is.
Amire a legjobban vigyáznak, az is meghal egyszer.
Mert a halálban, az elmúlásban csak a "hogyan" a titok.
A halál fix.
A test a nem cserélhető ruha, a végéig kell hordani.
Ha elkopott és foltos, akkor is. Egyet kapunk, tényleg nem árt törődni vele

De kutatni az örök élet titkát?
Miért ilyen hülye az ember, hogy megesz ilyesmiket? Mi, a nem-tudósok azt hisszük, hogy a tudós az ember felett áll, annyira penge, hogy az agyát át kell ültetni, átadni a jövőnek, mert olyan roppant okos.
Elhisszük, hogy az örök élet jó, hogy kell ez nekünk?
Vagy csak annyit mondunk: minek, hisz szar az egész!
Nos, mint mondtam: ez a dolog szerintem önmagát szúrja lapockán, mert aki jól elvan az tudja: vége lesz, és ez a rend.
Aki utálja az egészet, az minek is akarna örökké élni??
Mitől félünk?
A halál fix, és állítólag nem olyan szörnyű élmény.
A vele járó fájdalom a félelmetes?
Fáj a halál?
Vagy tudva milyen rossz elveszíteni valakit, a hátrahagyott szeretteinket féltjük ettől a fájdalomtól? Hogy elveszítenek minket? Vagy a szuper agyunkat sajnáljuk, hogy nem adtunk tovább mindent?
(Bár közbeszúróm, hogy ha meglesz, akkor mi lesz a túlnépesedéssel? Ki fogja elfogadni, hogy nem szülhet, mert elfogy a hely, a víz, a levegő miatta? Vagy csak egy kiválasztott csoport élhessen örökké?)


Az én saját véleményem az, hogy nem akarok örökké élni. El tudom fogadni, hogy valószínűleg nem fogom ismerni az ükunokám, és így 40 évesen már a felén kábé túl vagyok. Szerintem idővesztegetés ezt kutatni, és idővesztegetés az ilyen hírek elé leülni, komolyan venni és várni az eredményt.

-Mit csinál Jóska bácsi?
-Várom az örök életet.
-És addig mit csinál?
-Csak várok. Nézem a tévét és várok.




2013. november 7., csütörtök

Bréking nyúz

Annyi mindenről akarnék írogatni, annyi kis gondolatfoszlány elvész menet közben, de ez van. Próbáltam jegyzetet készíteni a telefonon, de eszembe sem jut. Úgy vagyok vele, hogy egy ilyen tuti jó gondolat eszembe fog jutni egy hét múlva is. Majd két óra múlva nyugisan ülök a kályha előtt, gyújtogatom a szar gyufákat, mert már annyira biztonsági, hogy meggyújthatatlan, és gondolkodom mi is volt az??? Mit akartam leírni? Alzheimer a jó barátom? Vagy inkább kavinton?

Pedig olyan nagyon full vagyok, annyira jól érzem magam, olyan nyugisan és boldogan! Olyan jó kis agymenéseim vannak, de sosem tudjátok meg őket, mert elfelejtem :)

De megírom, hogy Szabolcs, aki ezeket mondta nem rég: Ákos minek született meg? Kit érdekel? Fúúúúj!!!
azt mondta valamelyik nap, hogy rég hallottam Ákost, anya hallgatnod kéne. És elkezdett mondani egy dalszöveg részletet...
Mert ez:

hasonlít szerinte erre, amit szeret:

 És tényleg. Mindkettő visszaemlékezés az ifjúságra, szóval hasonló. Kis 8 éves Szabolcs, visszaemlékezik :D

Nagy bejegyzés volt, megyek is a dolgomra. Akkor jönnek a jó gondolatok, hátha nem felejtem el délutánig...










2013. november 4., hétfő

Macskák és angol pasik

Először csak néztem, mit akar az angol nyelven levelet író pasi, aki a facen bukkant fel. Nem ismerem, máshová teszi a levelet, hetek múlva vettem észre. Válaszoltam, kérdeztem, de nem lettem okosabb. Marha gyanús volt. Főleg hogy jött a következő.
"Szép a profilod, szép vagy, meg akarlak ismerni, írj, levelezzünk, munkám ez és ez." stb. Mindezek olyan férfiaktól, akiknek semmi face múltjuk nincs, pár hete-hónapja regisztráltak, van 1-2 fotójuk, pár ismerős, és ennyi. Volt akinek csak nő ismerőse volt, 120 db. Nem nagyon írtam ezeknek, időnként megkérdeztem mégis mi a f*t akarnak, Amerikából, Angliából?? Hogy találnak meg?
Írta az egyik, hogy ismerősét kereste, és úgy jött fel a profilom.
A másik írta arra a szövegemre, hogy marha gyanús a pár hetes, üres profilja, hogy a munkája miatt nincs ideje facebookozni.
Komolyan gondolkodtam ezen, miért és hogyan, minek?
El akarnak rabolni, külföldre vinni táncosnőnek? Nem vagyok hozzá elég... hogy is mondjam... szép (vékony, mert szép az azért vagyok). Meg akar semmisíteni a szíjájé? Nem vagyok elég fontos. Max. itthon.

És rájöttem, hogy ezek a külföldi szingli (?) pasik társkeresőnek használják a facebookot.
A keresőbe beüt pár betűt, előjönnek profilok, és válogatnak.
Regisztrál mint egy sima társkeresőre, ahol fizetni kell ha üzengetni akar az ember (no ilyenre Heni-országban sem regelünk, a pénz jobban jön egy állatmenhelynek vagy könyvesboltnak...), így duplán megéri.
Mert olyanoknak is írnak, akiknek eszébe sem jut a társkeresés netes formája, de ha már...


Szóval csak azért írtam meg, mert a jelenség érdekes. De nekem még mindig eszemben sincs 2-3000 km távolságból párt keresni. Hisz még párszáz km is leküzdhetetlennek tűnik, de sokaknak 100 is.


Viszont a 45 még messze van, de néha a sok macskára nézve így érzem magam:
Kandúrok, akiknek a szükségleteiről lehet gondoskodni, néha meglebbentenek egy egeret, de a vakolatot nem rakják rendbe a házon...




Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...