2013. január 29., kedd

Koreától a kamaszokig

Dius bejegyzése juttatta eszembe a témát, amin anno sokat gondolkodtam, mikor Észak Koreáról és az ott élőkről olvasgattam.

Gondolkodtam, vajon boldogok-e a tudatlanságban tartott életükben? Hogy nem hiányzik-e ez vagy az? De micsoda? Amiről nem is tudnak? Mert még az újságban vagy híradóban sem látják, hisz mindent vastagon cenzúráznak, és internet sincs.
A szüleik, tanáraik és vezetőik tisztelete, és most hagyjuk, hogy a mi felfogásunk szerint ki milyen tiszteletet érdemel, és hagyjuk azt is, hogy ott is mélyszegénységben a legtöbb család, míg a vezetőik nem.
Nem politizálok.
Az emberi felfogásról beszélek, hogy ők a semmi közepén is boldogok, mert hisznek abban, hogy az élet annyi, amennyi náluk van. Gondoljuk, hogy boldogabbak lennének itt, a nyugati világban, vagy annak előkertjében?
Én nem hiszem.

Eszembe jut az egykori osztálytársam, aki nazarénus volt, csendes, visszahúzódó lány, aki emellett jó fej volt. Kérdeztük tőle, mi a diszkóba, bulizni járó "nagylányok", mit tenne, ha egy napig bármit megtehetne?
Azt várva, hogy most majd diszkóról és koncertről fog beszélni, de meglepő módon színházról és balett előadásról beszélt.
Náluk nincs ilyesmi, nincs tévé és hasonló dolgok. Egyszerű életet élnek, és igyekszenek helytállni "különlegesként" ebben a világban.

Visszatérve, nem hinném, hogy a sok kütyü boldoggá teszi a gyerekeket, illetve boldogabbá mint mondjuk mi voltunk, a napi egy esti mesével a tévéből, vagy a moncsicsivel mint interaktív játékkal.
Sokan vannak, akik próbálnak megfelelni a gyerekek elvárásainak, de szerintem nem lehet. Mert a világ felgyorsultságával mi sem igazán tudunk lépést tartani, mert egyszerűen elveszünk a rengetegben.
Mindig van új és újabb dolog, amit lehet kérni, amire lehet nekik vágyni, és azt hiszem a gyerekeknek nagyon nehéz dolguk van. Nincs idejük egy-egy dologban elmélyedni igazán, kiélvezni egy-egy játékot, mert jön az újabb, az új stimuláció a reklámokból, és mivel gyerekek, minden kellene.

Úgy gondolom, nekünk szülőknek kell felállítani a határokat, legyen szó akár a tévézésről, reklámozott csodajátékról, vagy a számítógépről, és keményen tartani magunkat hozzá. Akkor is ha utálnak abban a pillanatban mikor nemet mondunk valamire. Mert egyébként elveszítik a határaikat, egyszerűen elveszítik a  talajt a lábuk alól. Mert a szülőnek valamelyest szigorúnak kell lennie, kellenek mind a szabályok, és a feladatok is.

Ha pedig már részben a fejünkre nőttek? Ha már kilengtünk és engedtünk nekik olyasmiben, ami kiderült hogy hiba volt? Nos, szerintem sosem késő újrakezdeni. Azt mondani, hogy ennyi volt, mostantól pl. nincs táblagép nektek, csak hétvégén fél óra fejenként (saját példa). Lesz ott hiszti, győzködés, lelki terror, agyzsibbasztás, de felfogják, mert szabtunk egy határt. Számolják a napokat, de hét közben eljátszanak más játékokkal, ami nekik való, és nem lesz tőle véreres a szemük. Hétvégén pedig elsőnek a feladatok, majd jöhet a várt gépezés. Szigorúan véve az idejüket.


De ezeket a dolgokat kisebb gyerekkorban kell lefektetni, mert a nagyobb kamaszokkal már nehezebb lesz. De nekik van igazán szükségük a keretekre, mert ők azok, akik igazán el tudnak veszni. Tavaly velünk megtörtént, a lányunk leszakadt a lelki pórázról kis időre, de nagy baj szerencsére nem történt. Viszont megtanultam, hogy nem barátnő, hanem barátságos szülő a helyes álláspont.

5 megjegyzés :

  1. Megint szívemből szóltál! Én is nap mint nap megélem...

    VálaszTörlés
  2. Ismét egyetértek veled. Nagyon jól írsz!

    VálaszTörlés
  3. Én végig úgy gondoltam, hogy jól csináljuk az apjával. Hárman. Együtt. Mindig. De most eljött a kamaszkor...

    VálaszTörlés
  4. Köszi Lányok :)

    Medora, de nem először, ugye? Ti már tapasztaltak vagytok :)

    VálaszTörlés

Ha a véleményed nem titok, a neved se legyen az :) Tisztelj meg az aláírásoddal.

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...