2013. január 15., kedd

Vajon...

... átjön nekik mit is akartam kifejezni? Vajon az, amit megéltem bebújt a soraim közé? Érzik benne a villanásokat? Érzik a hangulatot? A felbukkanó kétségbeesést, a felcsillanó reményeket?
Mert anélkül csak szavak. Egymás mellé írt betűhalmazok.
Mint a kihűlt szerelem. Nincs benne szikra, nem villannak a tekintetek, csak a lapos, fáradt pillantások.
Az a szikra, ami élővé teszi a szerelmet, élővé az írást. De nem elég a szikrának létrejönni, nem elég leadni. Vevőegységnek is kell lennie. A vételtől lesz élő az adás. Egyébként elvész minden tűz, ami benne lehet.

Én értem magam. Részben.
De így írni kicsit más, mint beszélgetni. Akkor látja az ember, meddig tart a vétel, mikor kell abbahagyni. Látható, mikor félszavakból, tekintetekből is érthető, mit akar kifejezni a másik. Így csak a vaklövések vannak.

Visszajárok a múltba.
Nem kapcsolatokba, nem barátságokba.
A múltbeli énembe.
Aki voltam, aki miatt lettem.
Szeretnék néha súgni neki, de nem lehet.
Ettől még próbálom, hátha javít a MOST-on.
Hátha javít rajtam, kisimítja a kusza gondolataim, benépesíti az álmaim.

Rohangálnak az érzések, a gondolatok. Szánkózom a magam építette hegyeken, gondolkodom, mi miért és hogyan lett. Sok tanácsot adnék a múltbeli magamnak, de nem tudom megfogadná-e. Hisz az sem biztos, hogy változtatnék, ha idejönne a jövőbeli énem, és azt mondaná: sok-sok apró dolgot kell megváltoztatnom, hogy a jövő sikeres legyen. Hogy az életem, a gyerekeim élete sínen legyen.

A sok gondolat közt elveszve oda jutottam, hogy jó ez így. Nem tudunk változtatni a múlton, és a jövőből sem jön senki. Mégis mi alakítjuk a jövőt, mi raktuk le a jelen tégláit is.


Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Ha a véleményed nem titok, a neved se legyen az :) Tisztelj meg az aláírásoddal.

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...