2013. május 28., kedd

A fogatlan hüllő

Ezzel a gyönyörűséggel jött haza Kevin a tejestől:

Jön, hív az udvarra.
- Nézd, ezt találtam a téglák rései közt a postánál, és éhezik.
- Miből gondolod?
- Rágta az ujjam.
- Az nem éhezés, hanem félelem és erőfitogtatás.
- Ja, akkor nem éhezik? De van sebe!
- Az lehet, akkor leragasszuk?
- Megtarthatom?
- Nem, kiviszed az erdőbe a patakhoz, és elengeded.
- Meg fogja találni a családját?
- ....

Minden látszat ellenére nagyon örülök, hogy így áll hozzá az állatokhoz. Örülök, hogy meg tudom neki magyarázni, miszerint vissza kell vinni a természetbe, ott a helye az adott élőlénynek.
Utánanéztünk a neten, ez az egyik legnagyobb magyar gyíkfajta, és védett. Bár nem fenyegeti kihalás, csak az élőhelyét. Hím volt, azt a kék fejéből lehet tudni, mivel párzáskor ilyen színűek.

A kicsik is megsimogatták a hátát, majd kivitte. Bent a gépnél mondta, hogy az állán is le volt jőve kicsit a bőr. Megálltam a cselekvésben, és kérdeztem: - Mondd csak, a foga nem volt lyukas? - Nem volt foga, nem éreztem.
Akkor mivel enne rovarokat, kisebb rágcsálókat, madárfiókákat? Elszopogatja? Biztos volt foga, csak nem rágta véresre Kevin kezét. Humánus hüllő volt. Mi magunk vagyunk a Brehm, azt hiszem.

3 megjegyzés :

Ha a véleményed nem titok, a neved se legyen az :) Tisztelj meg az aláírásoddal.

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...