2013. október 14., hétfő

Természet, Élet

Tegnap történt velem, de bármikor, bárkivel történhetett volna.
A gondolat mint villám hasított belém.
A felismerés, hogy sok más mellett, mi a rossz a világban, az emberben.

Ültem a hegytetőn, néztem a tájat, az őszt, ami hirtelen egy pillanatra nyár volt, és beszélgettem. Mert a telefon a fülemen volt, hisz épp az otthoni diliház elől menekültem ki a szabadba, kicsit csendben lenni, pihenni az ebédkészítés végeztével.
Beszélgettem,és a témánk az ember volt.
Az ember, aki magát felsőbbrendűnek hiszi, aki azt hiszi attól több az állatoknál (többek közt), hogy tudja: meg fog halni.
De kérdeztem én: ha a kutya, a ló, és a többi is, félrevonul, mikor közeledni érzi az elkerülhetetlent, az ember pedig azt mondja: mindegy mit tesztek velem, de élni akarok! Kössetek gépekre, etessetek-lélegeztessetek művileg, az sem baj ha tudatom elillant, csak hadd éljek, hadd éljen a rokon, szeretett személy.

Sok kérdést felvet, sok személyes sztorit előhozhat, de ne feledjétek: én általánosságban beszélek.
Van az emberben a megmentési ösztön, hogy a bajba kerültet minden áron megmentse. Hogy mindent megtegyen, hogy tudhassa: mindent megtett.
A bűntudat ellen.
A kutyát persze simán átküldjük a szivárvány hídon, ha látjuk: menthetetlen, de neki nincs is TB száma.

A haldoklót hagyjuk haldokolni, és nem csak a beteg emberekre gondolok, de a kapcsolatokra is.
Látni hogy vége, de nem tenni semmit, nem eutanázia, hanem tudatlan vakság.
Gyávaság.
Félelem a fájdalomtól, félelem az elkerülhetetlentől.
A változástól.
Mert valaminek a végeztével minden megváltozik.
A világ egyetlen állandó szereplője a változás.
Ha elfogadjuk, ha nem, soha semmi nem marad ugyanolyan.
Ugyanaz a tavasz, ugyanaz a nyár, de a gyep fűszála, a fa levele, a lebbenő hajam, a gyümölcs a fán, a virág illatmolekulája: nem ugyanaz.
Visszasírni a tavalyi tavaszt, a rég elszáradt és porrá vált virágot, butaság.
Elmúlt, csak az emléke él.
Mindennek és mindenkinek megvan a szabott létideje, aminek ha vége, akkor mennie kell.
A tányérnak, a pillangónak, az almának, a kutyának, az embernek, a kapcsolatnak.
A szépre lehet emlékezni, de az elmúlás változást hoz, újat a Nap alatt.
Tudom, hogy másrészről ott van majdnem mindenkiben a foltozgatás ösztöne is, hisz egy pici hibáért még nem dobjuk ki a zoknit sem, hanem megstoppoljuk. Gyógyítgatunk, javítgatunk, de mindezt szerintem abban a tudatban kell tegyük, hogy egyszer vége lesz. Ha elkezdődött a bomlás, akkor csak idő kérdése, hogy kilépjen az a dolog az életünkből. És akkor késedelem nélkül és úgymond kegyetlenül ki kell dobni. Különben halott dolgokkal körbevéve magunkat mi is látens halottak leszünk.

És még csak most jön az, amiről akartam írni.
A hangya hangyaként viselkedik.
A szarvas szarvasként teljesíti be a küldetését.
A virág sem hiszi, hogy ő balerina.
A macska nem ugat, a hal nem próbál énekelni.
A bálna nem kukkol más bálnákat miközben szaporodnak.

Az ember nem ilyen.
Tudja hogy ember, tudja hogy élnie kell, ehhez dolgozni, tudja hogy szaporodnia kell, következő nemzedéket alkotni, ehhez párba állni másokkal, és azt a bizonyos következő nemzedéket méltóan felnevelni.
De körbenézve valami egész mást látunk.
Szinte tiltakozunk az emberi lét ellen, bántjuk a társainkat, megöljük az ellenségeket, nem azt esszük/isszuk amit nekünk alkotott a természet, hanem az élvezeteket hajszolva találunk fel újabbnál újabb baromságokat, majd a káros hatásait ellensúlyozva tömjük magunkat medicinákkal, gyilkolva a kiválasztó és méreglebontó szerveinket. Sebaj, van TB számunk, majd meggyógyítanak.
A gyerekeket tévé elé szüljük, nevelés helyett jó a minimax, jaj de jó, már érdekli egy hosszabb mese is!! Végeláthatatlan bürokrata rendszerekkel tesszük működésképtelenné az alaprendszert, de nem baj, sokaknak ez ad munkát. Aminek segítségével elfelejt élni, mert dolgozni kell az életért. A szabályozásra szükség van, de az ember alkotta szabály és törvény nem a természeti törvények alapján születik, ezt nem szabad elfelejteni.
De sebaj, hisz az ember egy Isten, mindenek felett áll, szabályozza a természetet, módosítja az időjárást, folyásirányt vált a folyóknál, lebontja a hegyeket, lebetonozza az utakat a gyors és szép autóknak. Vadhálót húz az állatok védelmére, eteti őket, hogy majdan kilőhessen minél többet. Messziről, távcsővel, ahogy a természet azt megalkotta.

Azt hiszi az ember, hogy a természet egy bosszantó, esőküldő rendszer, ami még hideget is produkál. De az a rohadt Nap is csak sütni tud, leégeti a bőrünk, a szél meg szemét módon fúj, és különben is. Másoknak az örök nyár jut, van aki meg szenved az évszakok változásától.
Fúj!!
Micsoda anomália és igazságtalanság!!

Azt mondtam valakinek, aki nehezményezte hogy a lányom boncorvos akar lenni, hogy a természetes érzékenysége mellett van benne pont annyi érzéketlenség is, amivel képes lehet a hullákkal dolgozni majdan. Hisz ő az, akit nem zavart a disznóvágás, aki ment az apjával nyulat, csirkét vágni.
De azt mondta az illető, hogy ne keverjünk már egy állatot az emberrel.
Az csak egy állat, azért van.
Én kedves és udvarias maradtam, és csak annyit mondtam: egy 4-5 éves lánygyerekről beszélünk, akinek a nyuszi és a pipi talán fontosabb mint egy ember.
Amiért felhoztam, az a mondat: "csak egy állat".
Nem, barátom.
Nem csak egy állat, hanem a TERMÉSZET.
Ami én is vagyok, te is vagy, ami mindenki.
A hangyában ugyanaz a lélekszikra munkál mint bennem, ugyanaz az erő és energia tartja életben.

A tegnapi napot élveztem, jó volt kint a napon, jó volt a hulló leveleket és a dolgozó hangyákat nézni.
Képeim is vannak.



4 megjegyzés :

  1. Mennyire a szívemből "beszéltél"...és milyen szépek a képek ! Köszönöm, hogy Rád találtam !

    VálaszTörlés
  2. Ez nem egy szép derült nyári post volt, inkább olyan borongós, őszies.

    VálaszTörlés

Ha a véleményed nem titok, a neved se legyen az :) Tisztelj meg az aláírásoddal.

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...