2013. november 1., péntek

magadban merni hinni

Mikor kezdtem, akkor szinte öt percenként néztem a statisztikát, vajon olvasott-e már valaki. Az első bejegyzésem Kevin közelgő szülinapjáról szólt, akkor lett 9 éves. Már eltelt 3 év, most a 12.-re készülünk, de ez nem egy szülinapi bejegyzés. Sőt, nem is visszatekintésnek szánom. De tény, hogy sok minden történt ez alatt a 3 év alatt, mióta blogger lettem.
Például a féléves Lívia nagy ovis lett, hisz már kiscsoportos, és amilyen édes-aranyos kislány, pont annyira akaratos és hisztis. De ezzel tán nem is mondok újat, hisz csak átlag 3,5 éves kislányka.
Például elváltam. Aki olvas, tudja: ez jó.
A szétköltözés, válás után elkezdtem megismerni magam, milyen vagyok ÉN, milyen vagyok úgy, hogy nem másokon keresztül látom magam.
Nekem ez fontos tapasztalat, én szeretem hogy most egyedül vagyok.
Annak ellenére hogy kerestem, hogy pár hónapja úgy éreztem kész vagyok új kapcsolatra, mehet a dolog. Nos, most meg úgy látom nem voltam kész. Sőt, talán sosincs olyan pillanat mikor kész van teljesen az ember. Most is úgy érzem kész vagyok rá, kigyógyultam az összes lélekbetegségből, amit az évek tettek rám, de ezt lehet hogy csak az a jó érzés mondatja velem, hogy nekem most jó.

Minden nap újraszületek, soha nincsenek megváltoztathatatlan terveim, mindig hagyom alakulni a napokat. Másképp nem is lehet. Mert ha a terveim rögzítettek lennének, akkor a "véletlen" alakuló dolgok nem találnának utat, nem jönnének át. Márpedig mikor fél évvel azelőtt megbeszélt " Majd beugrom egy szappanért, ha arra járok" összefutás egy szombat délelőtt megtörténik, vagy a reggel rádióban hallott Ákos koncertre másnap este már indulunk is, az mi, ha nem spontán? Hogy lehetne összehozni, ha fix portörlő vagy nagytakarító napjaim lennének? Amúgy is, ha tervezek egy nagy rendrakást pl. akkor az olan nyögvenyelősen megy. Viszont ha nagyjából betervezem, hogy majd valamikor, akkor mindenképp úgy kezdem csak el, hogy kedvem is van hozzá. Eszembe jut, és megyek. megcsinálom, örömmel. Semmi kényszer.
Talán a kapcsolatom is emiatt kezdett szétforgácsolódni.
Nem lehetett spontán összebújni, csak fixen. Mert kellett. Mert ez a házasság.
Márpedig muszájból semmi nem örömteli.
A szex sem.

Tudom, lényeges hogy legyenek fix pontok az életben, szeretem ahol lakom, szeretek oda hazamenni, szeretem hogy az enyém. De ragaszkodni nem szabad sem a tárgyakhoz, sem a személyekhez, sem az időbeosztáshoz.
Nekem.
Mert más talán pont ettől nem tudna működni.
Azt hiszem ahhoz kell ragaszkodnom, hogy ÉN milyen vagyok. Hogy megoldjak mindent, ami feladatként felbukkan, hogy jó döntéseket hozzak hirtelen helyzetekben is, és egyéb ilyesmik. Ezért kell az egyedül töltött idő, hogy szépen megismerjem magam, hogy tudjam: megy ez nekem, a férfi, a társ nem mankó lesz, nem oszlop amire támaszkodni lehet, hanem ami mindenkinek kéne: egyenrangú társ.

Levélben beszélgetve bukkant fel egy mondat a beszédpartnertől: "újszülöttnek érzem magam 50 évesen."
Nem hiszem hogy fura lenne akár egy 50-60 éves embertől, hogy hirtelen másképp néz magára, más dolgok érdeklik mint addig, más lesz a világa, másképp néz az emberekre. Lényegüket veszítik addig fontos dolgok, és elkezd más lenni a fontos és lényeges.
Újszülöttek mama/papa-korban.
De gyakorlatilag aki engedi az életében a fejlődést, az mindig újszülött.
Aki elhiszi és képes átélni azt, hogy mindig minden változik, nem szabad beleragadni semmilyen helyzetbe, az is átéli az újszülöttséget szinte minden nap.
Mert nincs két egyforma nap, nincs két egyforma tél, nincs két egyforma férfi/nő sem.

A visszaemlékezés, számvetés még kitérhetne arra, hogy én nem tudom nem ismétlem-e magam, hogy amiket írok mennyire adnak teljes képet az adott témáról, mennyire vagyok érthető. Mert csak azt tudom írni, ami spontán kijön, ami megfogalmazódik épp.
Pár napot/órát érlelődik egy-egy gondolat, majd összeáll szöveggé. De sokszor írás közben tök más lesz, mint aminek indítom. Most arról akartam írni, hogy eljutottam arra a pontra, amit több extraszenzitív ember is javasolt: nem kell senki ahhoz hogy teljes legyek, én magam vagyok a teljesség magamnak. Ez kell a társ megtalálásához. Ez az állapot, ez az érzés.
De az hogy érzem ezt, még nem tesz biztossá abban, hogy ez így is van.
Mert azt hiszem a hit nálunk hétköznapi embereknél inkább olyan, hogy most ezt hiszem el, mert valamit hinni kell, és jelen pillanatban ez a legerősebb érzésem, gondolatom.

Úgy érzem írni jobban tudok mint beszélni, leírva jobban összeállnak a szavak. Ha lenne egy nagy blogtalálkozó, lehet én lennék a legunalmasabb ember a társaságban. Ezen is gondolkodtam. Aztán rájövök, ezek az érzések is csak azért vannak, mert normális vagyok. Nem azért mert diliházat igazgatok.

Összegzésképp azt mondhatom, minden nap, minden percben ez van:
Minden most kezdődik el.






Minden pillanat elindít valamit, ha hagyod.
Ennyi.

Szépeket!!

6 megjegyzés :

  1. Akkor te még nem láttál unalmas embert...mert én aztán az vagyok. Viszont jókat tudok hallgatni...

    VálaszTörlés
  2. Azt hiszem az unalomtól félek a legjobban :) Meg az unalmasságtól. Pedig egyedül csendben sem unatkozom, szóval miért is félek? Mert hülye vagyok és túlkombinálok? Lehet. Azt hiszem már sok voltam :)

    VálaszTörlés
  3. Én soha nem unatkozom..:) Valahogy egyszerűen nem vagyok alkalmas rá. :)

    Nagyon jó volt olvasni ezt a bejegyzésed. Valahogy letisztultabb, kiegyensúlyozottabb volt, mint az eddigiek,bár azokon is érezhető volt a fejlődés.

    VálaszTörlés
  4. Ahogy írtad...merj hinni magadban...
    Én hiszek magamban. Hiszem, hogy egyre kevesebbre vagyok képes...(hihihi)

    VálaszTörlés

Ha a véleményed nem titok, a neved se legyen az :) Tisztelj meg az aláírásoddal.

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...