2013. november 8., péntek

Who wants to live forever?

Kivételesen nem megyünk el a szellem, asztrálsík, reinkarnáció irányába... Maradunk a Földön, fizikai síkon.

Vajon miért szólnak arról az újságok, riportok, meg ilyenek, hogy kutatják az örök életet?
Hogy már majdnem megvan, hogy már megvan a titok, miként lehet 300 évig élni, agyat cserélni, örökké élni. Hisz ha alap esetben vannak 100 meg 120 évesek, akkor lehetne több is, nem?
Akkor kutassunk, gén-térképezzünk, keressük a halál-gént, hátha.
Hátha kitoljuk az egészet az örökkévalóságig.

Ti ismertek valakit aki örökké akar élni?
Mert szerintem a boldog, elégedett nem akar.
Talán azért nem, mert tudja és elfogadja hogy vége lesz, és tudja azt is, hogy megtesz mindent amit ebben az életben kell: szereti önmagát és akit még tud, és ezzel gyakorlatilag az összes dolgot megtette, ami lényeges.
Mert ezek hozzák magukkal a többi feladatot, de aki ilyen, annak könnyű lesz.
Könnyű és túlélhető bármilyen nehézség.
Ha elfogadom, hogy meg fogok halni, mennyivel egyszerűbb azt is elfogadni: vannak problémák, legyőzendő és megoldandó dolgok.
Minden változik és meghal, a probléma is!
De amit erőszakkal itt tartunk, hozzáragasztva a porhüvelyéhez, az csak a levegőt szívja előlünk!
Erővel magunkhoz láncolva a problémát, tologatva mint ganajtúró bogár a galacsinját, egyre nagyobb szargombócot gyártva és szagolva élhetünk.

A boldogtalan ember, aki mindig panaszkodik, az előbb-utóbb megbetegszik.
A test-ruhája szakadozik, foltosodik.
Lehet megint panaszkodni.
Nem csak neki, a boldogtalannak és panaszkodónak gyengül a ruha-szövete, hanem mindenkinek.
De ha elégedett vagy, akkor ezeket elfogadva normálisan, ép ésszel éled meg az elmúlás kezdetét és az egészet.
Hisz az élet nem egy út a halálhoz, hanem valami sokkal több.

Kereshetjük miért születnek beteg gyerekek, miért kapnak emberek oly kicsiként halálos kórokat, kérdezhetjük az eget, Istent, bárkit, de el kell fogadnunk, hogy nem mindenki ruhája egyforma élettartamú. Minden élőt ugyanaz az anyag alkot.
A bomlás, elmúlás benne van mindenben.
Az anyag, bármilyen anyag, hermetikusan elzárva, sterilen tartva is lebomlik egyszer.

A létidő szabott, az élet törékeny.
Minden ember a saját sorsát éli.
A gyerek sem az enyém, nem azt kell tennie az életével amit én akarok, hanem ami neki a feladata.
Ebben kell segítenünk, hogy ezt meglelje, megvalósítsa.
Ha sajnálatos módon beteg vagy meghal, az az ő sorsa, és részben az enyém is.
Fáj annak aki itt marad, de mivel ezt nem tudjuk kikerülni, a halál a születéssel együtt a részünk, így csak annyit tudok mondani: ez van.


A tudós, aki az anyag felől közelít, sosem fogja meglelni mi az, ami életben tart, mi az ami elpusztít.

Tudjuk hogy meghalunk, tudjuk hogy a változások elkerülhetetlenek, mégis ragaszkodunk a dolgainkhoz. Tárgyakhoz, jellemvonásokhoz, emberekhez az életünkben.
Ragaszkodunk az élethez.
Ahhoz, amit életnek hiszünk.

Kapunk egy földi testet a lelkünknek, erre kell vigyáznunk, az elkerülhető betegségeket és problémákat el kell kerülni, hogy a földi élet élhető legyen.
Mindennek véges az ideje, a műanyag tálnak is, a fának is, az emberi testnek is.
Amire a legjobban vigyáznak, az is meghal egyszer.
Mert a halálban, az elmúlásban csak a "hogyan" a titok.
A halál fix.
A test a nem cserélhető ruha, a végéig kell hordani.
Ha elkopott és foltos, akkor is. Egyet kapunk, tényleg nem árt törődni vele

De kutatni az örök élet titkát?
Miért ilyen hülye az ember, hogy megesz ilyesmiket? Mi, a nem-tudósok azt hisszük, hogy a tudós az ember felett áll, annyira penge, hogy az agyát át kell ültetni, átadni a jövőnek, mert olyan roppant okos.
Elhisszük, hogy az örök élet jó, hogy kell ez nekünk?
Vagy csak annyit mondunk: minek, hisz szar az egész!
Nos, mint mondtam: ez a dolog szerintem önmagát szúrja lapockán, mert aki jól elvan az tudja: vége lesz, és ez a rend.
Aki utálja az egészet, az minek is akarna örökké élni??
Mitől félünk?
A halál fix, és állítólag nem olyan szörnyű élmény.
A vele járó fájdalom a félelmetes?
Fáj a halál?
Vagy tudva milyen rossz elveszíteni valakit, a hátrahagyott szeretteinket féltjük ettől a fájdalomtól? Hogy elveszítenek minket? Vagy a szuper agyunkat sajnáljuk, hogy nem adtunk tovább mindent?
(Bár közbeszúróm, hogy ha meglesz, akkor mi lesz a túlnépesedéssel? Ki fogja elfogadni, hogy nem szülhet, mert elfogy a hely, a víz, a levegő miatta? Vagy csak egy kiválasztott csoport élhessen örökké?)


Az én saját véleményem az, hogy nem akarok örökké élni. El tudom fogadni, hogy valószínűleg nem fogom ismerni az ükunokám, és így 40 évesen már a felén kábé túl vagyok. Szerintem idővesztegetés ezt kutatni, és idővesztegetés az ilyen hírek elé leülni, komolyan venni és várni az eredményt.

-Mit csinál Jóska bácsi?
-Várom az örök életet.
-És addig mit csinál?
-Csak várok. Nézem a tévét és várok.




Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Ha a véleményed nem titok, a neved se legyen az :) Tisztelj meg az aláírásoddal.

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...