2013. január 31., csütörtök

Kaják és véletlenek, no meg az erdő üvöltése

Ugye tudjátok, hogy készül a mákos lecsó?
Kettőt lapozunk a szakácskönyvben.

A borzalmasan keserű sütemény pedig úgy, hogy beleborul a szódabikarbóna.
Ami elsőre nem tűnt soknak, de az ízéből kiderült, hogy sajnos elég sok volt ahhoz, hogy a végeredmény ehetetlen legyen.
De annyira, hogy a mindenevő gyerekeim is érdekes arcokat vágtak. Mert meg kellett kóstolniuk, nem hitték el, hogy ehetetlen.
A kutyák jártak jobban, valahogy őket nem zavarta a keserűség, szépen befalták, ahogy adogattam nekik. Van nekünk egy Boriszunk, aki szinte rágatlanul nyelte le a falatot, mint tiszteletbeli Scooby Doo. De a többiek, a kevésbé bélpoklosak is megették.

Arra is rá kellett döbbennem, hogy míg nagyon szeretem a levendula illatát szappanban, krémdeóban vagy az ízét teában, valahogy a sütikben nem jön át. Jó illata van míg sül, még az első falat oké, de onnan kezdve már nem ízlik.
Ebben a bizonyos sütiben levendula is volt. Először azt gondoltam, attól keserű. Mert a túllevendulázott tea is hajlamos keserű ízű lenni. De az a tömény szódabika szag az elárulta ki a bűnös.

A következő véletlen már ehető végeredményt produkált.
A tegnap este begyúrt kenyér tésztája kissé lágy lett. Hiányzott belőle az az 5 kanál liszt, amivel a mai kovászt bekevertem. Nem baj, a kovász viszont olyan sok lett, hogy kifutott az üvegéből, és végigfolyt a szekrény oldalán.

A kenyértészta is hasonló volt, mivel nem lévén elég kemény, nem tartotta fent magát ott, ahová kelt, mint egyébként szokott, hanem kifolyt az edényből. Egy maréknyi lecsusszant reggelre a földre, azt belefőztem a kutyakajába.
A többi kenyértészta pedig lángos lett, mert tegnap nem fogyott annyira a kenyér, hogy ma is sütni kelljen.
Viszont ez a kissé lágy tészta nagyon szuper lángost eredményezett. Liszt nem volt itthon, beteg Babával szakadó esőben nem mentem sehová, megoldottam házon belül a problémát.
Volt még egy maréknyi házi őrlésű tönkölylisztem, jó korpás. Abban forgattam át a tésztát, és szaggattam ki. A kész lángos olyan, mint az álom.
Kívül ropogós, amennyire pont kell, a tönkölykorpa miatt. A tészta lágysága miatt pedig apró légbuborékok sültek rá, belül viszont lágy és levegős.
Komolyan. Nagyon jó lángost szoktam csinálni, de ennyire jó még nem lett.
Persze a kutyák is kaptak egyet-egyet, ahogy ilyesmiből mindig.
Igaz, nem nekik való a gabona, de szeretik.

A tegnapi olvadás és eső után ma megint jó idő volt, csak fújt a szél. Megfigyeltétek már, hogy a nagy olvadások után mindig van pár szeles nap? Hogy a természet eltakarít maga után?
És hallottátok már az erdőt "üvölteni"?
Mikor a fasor elejéről elindul a szél, és végigtépi a fák tetejét, azok pedig szinte üvöltenek. Mint mikor a láng lobog. Nagyon mély, búgó hangjuk van, és ilyenkor nem társul mellé a levelek zörgése.

Mesélem a lányomnak, hogy ma a suli kapujánál mókust láttam.
- Ó, a suliban rengeteg mókus van. Van hogy négyet látunk egyszerre.
Nekik ez így nem izgalmas már :)
De nagyon aranyos volt, ahogy szaladt a havon, majd felugrott a kerítésre, onnan átrohant az úton, és kikötött a nagy gledícsia fán. Onnan lesett, majd feljebb ment és elkezdett falatozni. Ilyenkor sajnálom, hogy nincs teleobjektíves gépem.

2013. január 30., szerda

Az erdő meséje

Erősen gondolkodtam, merre induljak a boltból hazafelé. Mert az út csúszik, az erdő sem lehet különb. Akkor most bukdácsoljak a vékonyka erdei úton, vagy minden második lépésem korrigáljam mikor kicsúszik alólam az aszfaltút?
Az erdő felé mentem, mégis több a látnivaló arrafelé. És nagyon szeretem, no meg hátha találok pár érintetlen csipkebogyót. Vinnék Babának is, úgyis köhög.


Csipkebokrot nem leltem, csak a gyerekeim által lefosztottat, de annyi szépséget láttam, ami miatt kár lett volna az úton menni! És nem is csúszott annyira mint az út, hisz a 20 centis avartakaróra esett hó alatt nem jég van.
Például ez a fekete bogyó, ami tele van hószálkákkal, és körülötte őzike lábnyomok, százszámra. Pedig az még lakott terület ám!





 Sajnos a fényképezőgép nem azt látja amit az emberi szem, nem jön át ennek a faligetnek a fénye, a dobozba zártság érzése.

 Ez pedig még a havazás előttről való kép, de szerintem szép



 Ami miatt ez a bejegyzés született, az, hogy nagyon szeretnék veletek megosztani egy Wass Albert írást, ami a szívemhez szólt.
Íme:


Wass Albert:Mese az erdőről 

Tudnod kell, kedvesem, hogy amikor a Jóisten a világot megteremtette, és már mindennel készen volt, összehívta négy legkedvesebb angyalát, hogy szétossza közöttük a világ kincseit. Az igazi kincseket.
Egyiknek a jóságot adta, hogy szálljon vele az emberek közé, és mindenkinek a szívébe tegyen egy kis darabkát.
A másodiknak a szeretetet adta, s a harmadiknak a békességet. Az angyalok pedig leszálltak a kincsekkel a földre.
Odamentek sorra minden emberhez. Az emberek azonban lezárták szíveiket nagy, súlyos lakatokkal. Gyűlölet, irigység, rosszindulat, kapzsiság őrizték a lakatokat. Isten angyalai hiába mentek egyiktől a másikig, a szívek nem nyíltak meg, s ők nem tehették beléjük a Jóisten ajándékait. A Jóisten pedig, aki mindent lát, látta ezt is és nagyon elszomorodott. Mert tudta, hogy baj lesz ebből. Háborúság, nyomor és pusztulás. Gyűlölet lakozik majd az emberek házaiban és jajgatástól lesz hangos a föld.
S ahogy a Jóisten ott szomorkodott, egyszerre csak elébe lépett a negyedik angyal, akiről bizony meg is feledkezett volt, és ezt mondta:
Hallgass meg engem, édes, jó Istenem! Lám, odaadtad angyaltársaimnak a jóságot, meg a szeretetet, meg a békességet, de ők bizony nem érnek velük semmit, amíg az emberek szíve zárva marad. Add nekem az erdőket, és én majd megnyitom velük az emberek szívét!
A Jóisten rácsodálkozott a kicsi angyalra, de aztán elmosolyodott, és ez a mosolygás olyan volt, mint amikor a nap fénye átragyog a felhőkön.
Próbáld meg, lelkecském, - mondta kedvesen a Jóisten, ahogy kívánod, neked adom az erdőket.
Azon a régi napon tehát Isten angyala lejött, hogy megszépítse az erdőt.
Kacagtak a fák, a virágok és a rétek. Kacagtak a manók és a tündérek, és fent a szikla tetején.
Csak öreg Csönd bácsi nem kacagott, hanem megrázta bosszúsan hosszú zuzmószakállát, úgy, hogy a kicsi csigák alig tudtak megkapaszkodni benne. Összehúzta köpenyét és messzire elhúzódott onnan, be az erdők legsötétebb mélyébe, mohos fák és még mohosabb sziklák közé.
Így na, - mondotta elégedetten az angyal, mert tetszett neki, hogy az erdő megéledt. Így na, most már rendben van minden.
Az erdő pedig élni kezdett. Úgy éppen, ahogy most is él. A szellő, akit ruhája ráncaiból rázott elő az angyal, járta a fákat, és a fák suttogva beszélgettek egymással. Úgy mint ma is, éppen úgy. Vén fák odvában, sziklák üregeiben, bozótok sűrűjében matattak a manók, s tanítgatták az állatokat mindarra, amit tudni jó és hasznos. Mint ma is, éppen úgy. Tisztásokon, rejtett nyiladékok napfoltjain virágok nyíltak, s minden virágban egy tündérke lakott, hogy minden madár idejében megtanulja a maga dallamát, és senki az erdőben mérges bogyót ne egyék. Énekeltek, fütyörésztek, csiviteltek a madarak, mesélt a forrás. A Visszhang pedig ült a sziklán halványkék ruhában, és lógatta a lábát. Akárcsak ma, éppen úgy.
Az angyal pedig látta, hogy szép az erdő, és elindult, hogy megkeresse három társát: a Jóság angyalát, a Szeretet angyalát és a Békesség angyalát.
Gyertek, - mondta nekik, az erdő majd megnyitja az emberek szívét, és ti elhelyezhetitek benne a magatok kincseit.
Bevitte őket az erdő mélyébe, ott a legszebb tisztásra, amit azóta is Angyalok Tisztásának neveznek. Ott megpihentek és várták az embereket.
Jött az első. De hiába daloltak a madarak, hiába virágoztak a virágok, hiába suttogtak a fák, és hiába mesélte legszebb meséit a forrás, az ember nem látott és nem hallott meg mindebből semmit. Fejszét fogott, levágott egy fát, és elment vele. Szíve nem nyílt meg egyetlen pillanatra se. Rontó-ember volt.
Az angyalok nagyon elszomorodtak, amikor látták, hogy hiába szép az erdő, a rontó-ember nem látott meg belőle semmit. Megsiratták a szerencsétlent, amikor elment zárt szívvel, hidegen. Ez volt az első harmat a földön. Az estéli harmat. Angyalok könnye.
Aztán jött a második ember. Jött, de ő se látott meg semmit az erdőből. Vakon és süketen haladt a maga útján, fejét lehajtva hordta, és száraz rőzsét gyűjtött. Száraz ágakat keresett csupán az élő, csodaszép erdőben. Az ő szíve se nyílhatott meg. Jött és elment. Gyűjtő-ember volt, közönyös ember. Az angyalok megsiratták őt is, még jobban, mint az elsőt. És ez volt a második harmat az erdőn. A hajnali harmat.
Búsan álltak az angyalok a tisztás közepén, és sírtak. Siratták az embereket, akik nem látják meg a szépet. Sírtak a fák is, sírt a szellő, a virágok, a tündérek a virágokban. A patak is sírt, a csönd is sírt.
És ekkor jött a harmadik ember. Jött, megállt a tisztás széliben, és meghallotta sírni az erdőt. Meglátta a virágokat, a fákat. Meghallotta a csermelyt. És halkan mondta:
Istenem, milyen szép…
És abban a pillanatban lehullt a szívéről egy nagy, rozsdás lakat.
Akkor kelt a nap. Kacagó sugarai aranycsikókon nyargalták végig a fák tetejét. Szempillantás alatt felszáradt a harmat, szétfoszlottak a ködök. Ragyogott a kék ég, csillogtak a fűszálak. Egy sárgarigó felröppent a legmagasabb fenyő tetejére, és vidámat, nagyot füttyentett.
És erre egyszerre megszólalt minden madár. Kacagtak a virágok, és kacagott a patak. Tündérek táncoltak a fák alatt, bukfencet vetettek örömükben a manók. A szellő megcsiklandozta a fák leveleit, és fent a sziklán tavaszillatú madárdalokat énekelt a visszhang.
Milyen szép! – mondta még egyszer az ember.
Az angyalok pedig odaléptek hozzá, egyenként, lábujjhegyen és nyitott szívébe beletették a kincseket. A jóságot, a szeretetet és a békességet. Magasan, fönt az égben, fehér felhőtutajon a Jóisten ült, maga. És alámosolygott a földre.
Így volt ez bizony, lelkecském, s így van azóta is. Háromféle ember él a világon: a rontó-ember, a gyűjtő-ember és a látó-ember. Te látó-ember leszel, ugye?
Amikor az erdőre kimégy, figyelve lépj, és lábujjhegyen. Mihelyt a fák alá belépsz, és felrebben előtted egy rigó: akkor már tudnod kell, hogy az erdő észrevett.
Ha megállsz egy pillanatra, hallani fogod a szellőt, ahogy a fák között tovaoson. Te már tudod, hogy ezt a szellőt is az angyal rázta elő, köpenye ráncaiból. Ha jól figyelsz, a manókat is hallhatod: surrannak, matatnak itt-ott a sűrűben. Sok dolguk van, igyekezniük kell.
A virágokat is láthatod majd, és minden virág kelyhéből egy tündér les rád. Figyelik, hogy rontó-ember vagy-e? Azoktól félnek.
De te látó-ember leszel, és a tündérek ezt hamar felismerik. Kiülnek a virágok szirmaira, és kedvesen rád kacagnak. De akkor már a patakot is meghallod, ahogy neked mesél, csodálatos meséket az erdőről.
Csönd bácsi, az öreg, ő csak a fák közül, vagy egy szikla mögül les reád.
Kacagsz vagy énekelsz? A napsütötte sziklacsúcson egy kék ruhás lányka ül, lábait lógatja, és hangodra vidáman visszakacag. Te már ismered őt is ebből a meséből. Csönd bácsi nagyobbik leánya, Visszhang a neve.
Haladj bátran, egyre mélyebben az erdő közé. A fák alatt láthatod a harmatot, ahogy megcsillan a fűszálak hegyén. Jusson eszedbe, hogy angyalok könnye ez. Angyaloké, akik sokat sírnak még ma is, mert annyi embernek zárva marad a szíve a szép előtt.
De miattad nem sírnak már. Mosolyognak, amikor jönni látnak. Mosolyognak a fák is. A virágok legszebb ruhájukat öltik magukra, és megdobálnak láthatatlan puha illat-labdáikkal. Minden olyan szép, puha, és illatos körülötted, minden olyan tiszta és barátságos. Csak haladsz az erdőn át és arra gondolsz, hogy szép. A virágok, ahogy nyílnak. A fák, ahogy egymás közt suttogva beszélgetnek. A forrás, ahogy csobog. A madarak, ahogy dalolva, fütyörészve, csivitelve szökdösnek ágról-ágra. A mókusok, a nyulacskák, minden. Csak haladsz csöndesen, gyönyörködve, céltalanul, s egyszerre csak kilépsz az Angyalok Tisztására.
Nem is tudod, hogy ez az, mivel az angyalokat nem láthatja a szemed. Csak annyit látsz, csak annyit érzel, hogy csodálatosan szép
És megállsz. És abban a pillanatban megnyílik a szíved, és az angyalok észrevétlenül melléd lépnek, egyenként, lábujjhegyen, és belerakják kincseiket a szívedbe.
A legnagyobb kincseket, amiket ember számára teremtett az Isten. A jóságot, a szeretetet és a békességet.
Te minderről semmit nem tudsz akkor. Csak annyit hallasz, hogy a madarak nagyon szépen énekelnek, körülötted, és a patak nagyon szépen mesél. Csak annyit látsz, hogy nagyon szép az erdő. A fák, a virágok, a fű, a moha, a magas kék ég és rajta nagy, csillogóan fehér felhő, amelyiken a Jóisten ül és jóságosan alámosolyog.
Csak amikor visszatérsz újra az emberek közé, a rontó-emberek és a gyűjtő-emberek közé, és hiába gonoszok hozzád, te mégis jóval viszonzod gonoszságukat, szeretettel vagy mindenki iránt, és az élet legsúlyosabb perceiben is derű és békesség van a homlokodon.
Csak akkor látják meg rajtad, hogy az Angyalok Tisztásán jártál, kedvesem.

 

2013. január 29., kedd

Koreától a kamaszokig

Dius bejegyzése juttatta eszembe a témát, amin anno sokat gondolkodtam, mikor Észak Koreáról és az ott élőkről olvasgattam.

Gondolkodtam, vajon boldogok-e a tudatlanságban tartott életükben? Hogy nem hiányzik-e ez vagy az? De micsoda? Amiről nem is tudnak? Mert még az újságban vagy híradóban sem látják, hisz mindent vastagon cenzúráznak, és internet sincs.
A szüleik, tanáraik és vezetőik tisztelete, és most hagyjuk, hogy a mi felfogásunk szerint ki milyen tiszteletet érdemel, és hagyjuk azt is, hogy ott is mélyszegénységben a legtöbb család, míg a vezetőik nem.
Nem politizálok.
Az emberi felfogásról beszélek, hogy ők a semmi közepén is boldogok, mert hisznek abban, hogy az élet annyi, amennyi náluk van. Gondoljuk, hogy boldogabbak lennének itt, a nyugati világban, vagy annak előkertjében?
Én nem hiszem.

Eszembe jut az egykori osztálytársam, aki nazarénus volt, csendes, visszahúzódó lány, aki emellett jó fej volt. Kérdeztük tőle, mi a diszkóba, bulizni járó "nagylányok", mit tenne, ha egy napig bármit megtehetne?
Azt várva, hogy most majd diszkóról és koncertről fog beszélni, de meglepő módon színházról és balett előadásról beszélt.
Náluk nincs ilyesmi, nincs tévé és hasonló dolgok. Egyszerű életet élnek, és igyekszenek helytállni "különlegesként" ebben a világban.

Visszatérve, nem hinném, hogy a sok kütyü boldoggá teszi a gyerekeket, illetve boldogabbá mint mondjuk mi voltunk, a napi egy esti mesével a tévéből, vagy a moncsicsivel mint interaktív játékkal.
Sokan vannak, akik próbálnak megfelelni a gyerekek elvárásainak, de szerintem nem lehet. Mert a világ felgyorsultságával mi sem igazán tudunk lépést tartani, mert egyszerűen elveszünk a rengetegben.
Mindig van új és újabb dolog, amit lehet kérni, amire lehet nekik vágyni, és azt hiszem a gyerekeknek nagyon nehéz dolguk van. Nincs idejük egy-egy dologban elmélyedni igazán, kiélvezni egy-egy játékot, mert jön az újabb, az új stimuláció a reklámokból, és mivel gyerekek, minden kellene.

Úgy gondolom, nekünk szülőknek kell felállítani a határokat, legyen szó akár a tévézésről, reklámozott csodajátékról, vagy a számítógépről, és keményen tartani magunkat hozzá. Akkor is ha utálnak abban a pillanatban mikor nemet mondunk valamire. Mert egyébként elveszítik a határaikat, egyszerűen elveszítik a  talajt a lábuk alól. Mert a szülőnek valamelyest szigorúnak kell lennie, kellenek mind a szabályok, és a feladatok is.

Ha pedig már részben a fejünkre nőttek? Ha már kilengtünk és engedtünk nekik olyasmiben, ami kiderült hogy hiba volt? Nos, szerintem sosem késő újrakezdeni. Azt mondani, hogy ennyi volt, mostantól pl. nincs táblagép nektek, csak hétvégén fél óra fejenként (saját példa). Lesz ott hiszti, győzködés, lelki terror, agyzsibbasztás, de felfogják, mert szabtunk egy határt. Számolják a napokat, de hét közben eljátszanak más játékokkal, ami nekik való, és nem lesz tőle véreres a szemük. Hétvégén pedig elsőnek a feladatok, majd jöhet a várt gépezés. Szigorúan véve az idejüket.


De ezeket a dolgokat kisebb gyerekkorban kell lefektetni, mert a nagyobb kamaszokkal már nehezebb lesz. De nekik van igazán szükségük a keretekre, mert ők azok, akik igazán el tudnak veszni. Tavaly velünk megtörtént, a lányunk leszakadt a lelki pórázról kis időre, de nagy baj szerencsére nem történt. Viszont megtanultam, hogy nem barátnő, hanem barátságos szülő a helyes álláspont.

2013. január 28., hétfő

Kazahsztán és Bloggerverseny

Azt hiszem konstansnak kezelhetem a korán kelés állapotát.
4 óra felé elkezdek forgolódni, elgémberedett derekamnak kényelmesebb pozíciót keresni, majd Szili megkérdi: reggel van? Kaphatok tejet? Felkelsz már, Anya? Fekhetek a helyedre?
Ezt csak tetézi a Lány, aki hamarosan megjelenik, kócosan ölelve a kispárnáját, csíkszemmel kukucskálva, és engem tekint ébredő székének.
Nem tudom máshol hogy van, de az én gyerekeim nem tudnak halkan beszélni.
Egyik sem.
Szóval ilyenkor csak a csoda az, ami alvó állapotban tartja a felkelni nem szándékozókat.
Egyébként próbálkozom, mondogatom hogy "csendesebben kiabáljatok", próbálok valami csendes játékot kitalálni nekik, de eddig nem jött össze.

Mindegy, nem erről akartam írni, ez csak friss történés volt.

Tegnap Kazahsztánt vizsgáltam a térképen, aminek kapcsán rájöttem, hogy bár nagyon szeretem a térképeket vizsgálni, és érdekel is, de fogalmam nem volt, milyen messze van Kazahsztán. Mongóliát pedig kicsit közelebbre saccoltam volna, de pont Kazahsztán keleti szomszédja.

Az egész azért kezdett érdekelni, mert az öcsém az új kamionos munkájából adódóan lehet hogy behatóbban tanulmányozhatja ezt a vidéket is.
Tudom én, hogy a kamionos munka nem kirándulás kategória, de azért mégiscsak világot látnak. Ez a keleti régió pedig kicsit izgalmasabb és titokzatosabb mint a nyugati országok. Mondom ezt innen, a gép mellől úgy, hogy gyerekkorom óta nem voltam külföldön, utoljára 8 évesen hagytam el az országot. Az pedig még az előző rendszerben volt, mikor még Bulgária volt a magyarok második paradicsoma.
De nem irigylem a tesómtól az utazásait, mert ő tényleg sosem jutott el sehová. Én voltam a nagy, engem vittek inkább. Nagyszüleim Lengyelországba, és ugye apánk Bulgáriába. Az pedig, hogy a következő évben majd az öcsémet viszi, azóta is várat magára.

Nevermind (mert a lányom sokallta a "mindegy"-eket).
Mit is akartam mondani?
Mától lehet szavazni a blogra, oldalsávon a link a bloggerversenyről. Rákattintva előjön a blogom, amire pár kattintással lehet szavazni.
Mert először be sem akartam nevezni, nem vagyok én nagy blogger, de "miért is ne?" alapon megpróbálom. Hátha szerencsém lesz, vagy szerencsétlenség, ki tudja? Akarok én ilyet? A laptop-nyeremény mindenképp jó lenne, és azt hiszem a porban élő egómnak is jót tenne egy ilyen "érdekes vagy" elismerés.
Valaki benevezte a szappanos oldalam is, de azt hiszem én inkább innen a Diliház részéről szeretnék nyerni.
Kettővel úgysem lehet.

Tehát, ha érdekesnek találsz, ha szívesen jössz ide, ha szerinted megérdemlem, akkor szavazz a Diliházra!
Aki szavaz, az holnap elolvashatja a rettentő rossz süti és Scooby Doo esetét.







Más előtt sem leszek ám zárva!
Szavazni nem kötelező, de ha teheted, akkor miért ne?

2013. január 26., szombat

Chucky ivadéka és a madafakás lány

Kérem, akit zavarnak a csúnya szavak, ne olvassa tovább...

- Anyu lécci! Anya lécci! Anya - röhögés - léccccciiiii!
- Nem nézed meg a Chucky-t!
- De Kira megnézhette!
- De neki nincsenek rémálmai az ilyen sz*roktól! Neked még a Scooby Doo-tól is!
Ő pedig belelovallja magát, és penetráns hangon kántálja:
- Anya lécci!
Ott tartunk, hogy kezd az agyam szétmenni tőle, Kira fülhallgatóval sem hallja a mély gondolatokat ébresztő horrorfilmjét, de Kevin ilyenkor nem hagyja abba addig, míg valami kínzás félét nem eszközölünk rajta. Ne gondoljatok középkori módszerekre, elég neki egy kis fenyegetés a pohár hideg vizemmel, vagy a vállfa támadó felemelése. Ilyenkor elszalad, de persze visszaeszi a fene, és folytatja.
 Ezt az aranyos másolatot pedig Kira csinálta az öccséről:


Most nekiállt mentolos cukorkát kérni, ami persze már nincs, illetve ami van azt nem adom nekik. Köhögésre vettem, de már felkajálták a nagy részét. Krákogva jönnek a szobámba, hogy adjak valamit köhögésre, de rögvest! Kínálgatom a mézet, teát, de kinyögik: cukorka.

Kevin egyébként az a gyerek, aki marhára tud fázni, ha kiküldöm két kanyar fáért, de ő az egyetlen, aki egy szál alsógatyában alszik, mikor mindenki más hosszúgatya-hosszúujjú felső-zokni pizsiben nyomul.

Kira pedig bekattant.
Történt, hogy pár napja gyengélkedem, azaz köhögés, tüsszögés, orrfújás színesíti a napjaim. Emiatt korábban fekszem, de korábban is kelek. Azaz délután már eléggé fáradt vagyok, csak bámulok ki a fejemből néha valami sorozatra a gépen, és ennyi. És könnyebben röhögök a gyenge poénokon is. Olyan fáradt röhögéssel, ami majdnem sírás.
Elkezdtem írni egy szappan blogos bejegyzést, de az első sor után elmentem kályházni.
Mire visszaértem ez fogadott:


Nagyon-nagyon sírva röhögtem, Lívia persze jött megnézni mi a bajom, de én csak sírtam, és beszélni sem tudtam. Most is röhögök rajta, mert ugyan a csúnya beszéd nem vicces, de Kira nem így beszél az életben, szóval jól jött ki.

Kevinről még pár sort írnék.
Megjelent most is, erős cukrot kérve. Elvett egyet, elkezdte enni, majd röhögött valamin és kiesett a szájából a szőnyegre.
Na most nem tudom máshol hogy van, de itt porszívózás után fél órával laza koszréteg fedi a szőnyegeket, és még oroszlánszőr is akad néhol, szóval megsózta rendesen a nehezen szerzett cukorkáját. Mert a reggeli porszívózás nem fél órája volt ám.

Szép estét Mindenkinek!


2013. január 24., csütörtök

Gondolatok a köszönésről és gügyögésről

Kezdjük a köszöngetéssel.
A gyerekeket mi tanítjuk meg köszönni. Valahogy míg mi már ovis korunkban megtanultuk azt, hogy felnőttnek csókolom (és anyukánk-apukánk barátai felnőtt kategóriások voltak, hiába taposták csak a húszas éveik végét), a mi gyerekeink sok esetben még 2-3. osztályban is "Szia tanítónéni!"-znek.
Mi pedig mindhiába próbáljuk ezt megtanítani, lassan feleslegessé válik, mert egyre inkább újbeszélünk (Orwell, 1984) mi felnőttek is.
Nem várjuk el a nagy gyerekeink barátaitól azt, hogy magázzanak, illetve nem rökönyödünk meg, ha lesziáznak (ilyen szó van egyáltalán???).
Én a nagy bölcs azt mondom, hogy talán meg kéne őrizni ennek a nyelvnek ama sajátosságát, miszerint van benne tegező-magázó mód, és a magázás az nem a "maga" megszólítást takarja, mert a paraszt az, aki magáz. A művelt ember "ön"-öz.
Érdekelne, miért nem várjuk el a gyerekeinktől azt, amit tőlünk alap szinten elvártak? Ennyire félünk az öregedéstől? A gyerekek általi magázás automatikusan a sírhelyünk megvásárlására ösztönözne minket?

A fent vázolt dologgal kapcsolatban érdekelne a véleményetek, akinek nem problémás, az írja le a gondolatait :)

A másik engem foglalkoztató téma a gügyögés. Mikor beszélni kezd a bébink, olyan aranyosnak tartjuk a kezdeti szóalkotásait, a félremondott, más betűt használó szavait, hogy sokan így beszélgetnek a gyerekükkel később is.
Ebből lesznek a beszédhibás kiskrampók.
Kezdjük azzal, hogy a gyerekünk azt hallja, amit mondani AKAR. Vagyis amit tőlünk hall, amit leutánoz.
Tehát nem azt hallja amit ő mond, hanem azt, amit mi.
Akinek van még ekkora lurkója, próbálja ki: kérdezzen vissza ilyen esetben, a gyermek által használt szóra. Engem mindig kijavítottak, és elismételték az általuk hibásan kiejtett szót.
Ebből gondolom, ő bent mást hall, mint amit mi kint.
Mit is akarok ezzel?
Láttunk mi olyan 6 éves óvódást, akinek a beszéde teljesen érthetetlen volt. Kisegítő suliba kellett mennie, mert gyakorlatilag nem tudott beszélni. A nagyobb testvérével egyetemben. Majd megfigyelhető volt az anyuka, aki a 6 és a 8 év körüli gyerekével is gügyögve beszélt, így megfosztva őket a helyes kiejtés és beszéd megtanulásától.
A gyerek pedig annyira tanulékony és okos!
Olyan egyszerű nekik megtanítani dolgokat!
Bár itt a környéken van 50 IQ ponttal rendelkező 10 éves is, aki persze integrálható, és a többiekkel együtt tanítható. Az órák pedig szép lassan lesüllyednek az ő szintjükre?
Sebaj, de dupla pénzt kap utánuk a suli.
Ez örömteli ám, hisz az évnyitó szülőin ezt nagy örömmel mondták.
Mi is örülünk, akik azt látjuk, hogy az itt színötös gyerekünk máshol bizony csak gyenge közepes lehetne, mert olyan alacsony a követelmény.
Sebaj, az iskola megtanította őket írni-olvasni, mi majd megtanítjuk gondolkodni és tanulni.

Szóval, a helyes kiejtés megtanításához elég annyi, hogyha mi magunk helyesen beszélünk. Véletlen sem szabad olyat csinálni, hogy poénból egy-egy szót mondjuk vidékiesen ejtünk, mert a gyerekek nem értik, hogy ez csak olyan jófejség, és így fogják megtanulni.
Gondoljunk a tájszólásra.
Mikor a lányom hazajön a Szeged melletti rokonainktól, akkor előfordult már, hogy egyszer-egyszer "ö"-zve beszélt, pedig nagy már.
Leszögezem, semmi bajom a tájszólással. Sem a tegeződő gyerekekkel. Nem az én tisztem ezt rendbe tenni, de elgondolkodtató.

2013. január 23., szerda

Mezitlábas kommandó

Reggel osztottam a kutyáknak némi kenyérmaradékot, de mivel nagy hó van, csak odadobtam nekik. Buksi nem túl nagy kenyérrajongó, általában elássa, majd mikor Boriszt elengedem, ő kiássa. Buksi raktározza Borisznak. Buksi a házában is rejteget ilyen kincseket, Borisz pedig rendre meg is találja. Buksi annyira türelmesen áll hozzá, nagyon jó kutyák.

Most is odaadtam Buksinak, de letette a hóba, és még egy óra múlva is megvolt.
Na de Borisz messzebb van, kicsit elvétettem, vagy a kenyér volt túl könnyű, lényeg hogy nem érte el. Namármost Borisz egy labrador, és mint ilyen, rettentően nagy feneketlen gyomra van. Bármiből, bármennyit meg tud enni. Azért a szelet kenyérért is leszakította volna az oszlopot, ahová ki van kötve, ha nem adom oda neki rögtön.
Én pedig papucsban voltam, a cipőm bent.
De a papucsba mindenképp belemegy a hó, a zoknim mindenképp vizes lesz, így kibújtam a papucsomból, és mezítláb csattogtam el Borisz kenyérkéjéért. A zokni semmiképp nem úszta volna meg, de így a papucsom megúszta. Borisz pedig hálásan befalta a nasiját.

Ma 3-kor keltem.
Szilike inni kért, majd mikor kikászálódtam az ágyból, akkor lobbant be a kályhában az utolsó benne lévő fa. Ezt ki kell használni, mert ha rakok bele, akkor nem kell reggel begyújtani. De fa nem volt bent, tegnap nem hoztam be sokat. Így kimentem a lépcsőre fáért. Megállapítottam hogy már 10 centi a hó, leráztam a szőnyeget amin Buksi kutya szokott aludni a lépcsőn, majd visszamentem. De elaludni már nem bírtam.

Amúgy az a szuper, hogy itt hókotró vagy hólapátoló közmelósok nincsenek. A hó egyáltalán nincs takarítva az önkormányzat részéről. Ilyenkor a falu járhatatlan, mert nagyon csúszik. Olvadáskor pedig a sok otthagyott hótól felázott talaj csúszik. De legalább aszfalt út van, annyira nem vagyunk falu, hogy az ne lenne. Aki akarja, ki tudja kerülni a saras utakat. De a havat nem lehet :)


Az ablakunk élővilága egyre színesebb. Nem csak cinkék, verebek és tengelicék vannak, de néhány zöldike is téved erre, a harkály minden napos, és fel-fel bukkannak a szajkók is. Őket csak rikácsmadárnak hívom, mert tavasztól őszig az ő rikácsolásuktól visszhangzik az erdő. Nem tudom melyik madarat utánozzák, de rettentő hangosak :)
Aki nem rest, olvassa el amit a Wiki ír róluk, nagyon érdekes.


Ennyit a mai környezetóráról.
A gyerekeknek nem volt napközi, jót szánkóztak. De mivel kevés volt a szánkónk és bobunk, vita lett. Nem nagy, de elégedetlenkedtek.
Mondom kartonpapír. Az is jó. De jobbat találtunk végül. A kutyakaját nagy száraztápos zacskóba szokták bepakolni a boltban, ami kívül fényes, erős papír, belül fémes anyag. Mondom ez sem fog hamar elszakadni, akkor legyen ez. Mint kiderült, Kira és a barátnője hason csúsztak le azon, és nagyon élvezték.


2013. január 22., kedd

Szőrfőzés, dinnye és szánkózás

Érdekes dolog ez a sorozatfordítás. Egy ideje ugyan nem fordítok, mert nyáron nem volt rá időm, azután pedig nem tudtam visszazökkenni, azaz még mindig nem volt időm rá. Most sincs.

De nem ez most a közlendőm, hanem az, hogy miket leírnak egyes fordítók. Hagyjuk most a félrefordításokat, mert ahhoz most angolozni kéne, és az ilyen fordítások még mindig sokkal de sokkal jobbak, mint a hivatalosak.
Viszont a magyar helyesírás nem ismerete! Nem is értem. Aki nem tud az anyanyelvén, az miért nem azt tanulja meg előbb?
A legalapvetőbb hiba, amit nagyon sokszor elkövetnek, az a -ba, -be helytelen használata, keverése a -ban, -ben-nel. Az, ami tényleg szomorú ebben, hogy a fordítás készítő programnak van helyesírás ellenőrzője, nem is buta. Mégis sok fordító lusta rányomni az ellenőrzésre.

De még mindig azt mondom, hagyjuk, nem akarom túlmagyarázni :)
Ne nyelvtanozzunk, mert sajnos túl sokat ilyesmit tudnék mesélni. Viszont amit ma láttam, az vitt mindent.
"Szörfözés" helyett le volt írva, hogy "szőrfőzés". A téma Hawaii és a szörf volt. Gondoljátok, hogy a fordító nem erről akart beszélni?


A másik vicces dolog Lívia szövege.
Azt mondja (ahogy ő mondta):
- Enni mit? (mit lehet enni?)
- Mit szeretnél?
- Dinnye.
- Az most nincs, majd ha meleg lesz.
- Itt meleg.
- Persze, a kályhától. Kint meg havazik édesem.

Hétvégén voltunk szánkózni az erdő dombosabb részén. A nagyok kimentek, őket követte Szabolcs, én pedig a két kicsivel mentem utánuk. Akik persze csúszni akartak, így Szili Kirával szánkózott, Lívia pedig Kevinnel bobozott. Szabolcs egyedül csúszkázott, ő borult a legnagyobbakat. Szerintem kicsit rá is játszott, voltak nagy esései. Kira és Szili kétszer kötöttek ki a patakban (nem nagyon lettek vizesek, bokáig ér az egész), azután ettünk csipkebogyót. Nagyon finom ilyenkor :)


Én pedig fotóztam a napot is, mint mindig.
Őszintén szólva szeretném már a pattanó rügyeket fotózni, de jelenleg ki vagyok békülve a téllel.

2013. január 21., hétfő

Esti mese a kulisszák mögül

A mese mindig katartikus élmény nekem. Mert belebeszélnek kérdezgetnek, terelik a témát, mert eszükbe jut valami, szóval nehéz ügy.


Tegnap:

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy hétfejű sárkány, akinek összesen 33 foga volt. Ebből is egy nagyon fájt.
Szabolcs: Melyik fején?
Szili: Mitől fájt a foga?
Attól fájt a foga, hogy cukrot evett. Megevett egy egész zacskóval.
Szabolcs: Honnan vett a sárkány cukrot?
Szili: Nem is jár boltba.
Egy gyerek elhagyott a réten egy zacskó cukrot, a sárkány pedig megette.
Nagyon rossz kedve volt, hisz a fogfájás nem kellemes érzés.
Szabolcs: De az egész sárkány rosszkedvű volt?
Én: Hogy érted?
Szabolcs: Minden feje, vagy csak az, amiben a rossz fog volt?
Szili: Nem lehet, hogy egy koponyától fájt a foga?
Szabolcs: Milyen koponyától, amit meg akart enni?
Szili: Igen, vagy egy kavicstól, mert a sárkányok buták.
Üldögélt egy fa alatt, és nagyon haragudott az egész világra. Még repülni sem tudott a fájós fogától, így gyalog indult el a fogorvoshoz.
Szabolcs: Ember fogorvoshoz?
Én: Nem, az megijedne.
Szili: Akkor hová ment?
Elment a medvéhez, mert a medve nagyon erős, simán ki tud húzni egy fogat.
Hozzáteszem, itt már erősen téptem a hajam, nem szeretem ha kizökkentenek, szóval gyorsan lezártam, úgy hogy mindenki boldog legyen.
A medve mondta neki, üljön le, mert rossz híre van. A farkas elvitte a fogóját, és nincs másik. Szóval csak egy sziklával tudja kiütni a sárkány rossz fogát.
Szabolcs: Honnan tudja hová kell ütni? És ha másikat üt ki?
A sárkánynak akkora volt egy foga, mint a medve ökle, tehát el sem tudta téveszteni. Ne feledjétek, a sárkány hatalmas élőlény volt.
A medve benézett a szájába, és felkacagott.
- Te sárkány! Nem ettél valami lovagot mostanában?
- De, miért?
- Mert egy koponyatető van rászorulva a fogadra, az fájt!
A medve leszedte, és a sárkány boldogan elrepült.
Szabolcs: Meg sem köszönte?
Én: Nem, mert bunkó volt.
Itt a vége, fuss el vége.

2013. január 20., vasárnap

Blogger verseny

Tudom ám, hogy sokkal többen vannak, akik név nélkül olvasnak, mint azok, akik felvállalják az oldalsávon is :)
Nem baj, nem ez a lényeg.
Kéréssel fordulok minden olvasómhoz. A Nők Lapja Café Bloggerversenyéről van szó.
Aki úgy érzi megérdemlem, kérem szavazzon a blogomra, nyomjon egy facebook like-ot, ezen a linken:

ITT ITT ITT SZAVAZZ
Január végéig lesz a like gyűjtögetés, majd február közepéig a szavazatok gyűjtése.

Először nem akartam indulni, mert nem vagyok önbizalommal annyira jól ellátva, de aludtam rá egyet, és úgy érzem lehet esélyem.
Szóval ha szívesen olvasol, ha megnevettettelek, feldühítettelek, elgondolkodtattalak a soraimmal már valaha, akkor kérlek szavazz egyet!
Köszönöm mindenkinek, aki esélyt ad!

2013. január 18., péntek

Különleges ügynökök és a gyermeki gondolatok

A reggel mindig ugyanolyan a faluban.
Mennek az emberek a napi ügyeket intézni, bevásárolni. Nagyjából ugyanazok az arcok, és mindenkinek köszönés. No persze van pár arc aki nem köszön vissza, de mi csak rendületlenül köszönünk, hátha előzőleg csak rossz napja volt. Én fokozom, mert a kutyáknak is köszönök, aki pozitív, azzal elbeszélgetek, megsimogatom. Van pár jó barátom a kerítések mögött.
Egyszer írtam már Smith Különleges ügynökről, aki a mi falunkban minden nap és mindenhol látható. Azaz ha lefelé megyek akkor ott, ha a vonat felé a mezőn át, akkor ott, ha busszal akkor a buszon, szóval minden nap látom. Smith ügynök a Mátrixból van, tényleg sokan vannak, mindenhol láthatóak-annak aki nem ismeri a művet.

Visszatérve a köszönésre.
Nekem nagyon tetszett az egyik első találkozásom a faluval, miután már majdnem beköltöztünk. Kirát írattam be a suliba, ahol a mai napig ki van írva: "Nálunk mindenki köszön mindenkinek."
Ez tetszett.
Bár azóta mást tapasztalok, de én csak köszöngetek mint Pierre Richard.
Általános tapasztalat:
a jól neveltnek elkönyvelt gyerekek közt gyakoribb a nem-köszönés, míg a más gyerekeket nyaggató, kikészítő kis bunkók mindig köszönnek, és udvariasan.
Szóval szerintem egy "jó napot" vagy "helló" mindenkinek belefér, én azt mondom a gyerekeknek, köszönjenek úgy mint én, vagy a nélkülem közlekedőknek azt, hogy teljesen mindegy, nem kell "csókolom"-ozni, ha nem tudja eldönteni a kor alapjn, hogy mit köszönjön, akkor marad a "helló". Az mindenkinek belefér. Még a "Helló Mari néni" is tökéletes egy éltesebb asszonynak.

Visszatérve Smith ügynökre.
Mikor Kirával mentünk korizni, ott volt a vonat állomáson. A 20 perc várakozás alatt háromszor felbukkant a váróterem ajtajában, de mire jött a vonat eltűnt. A legtutibb beépülő ügynök. Ide született, az anyja is itt él, bárki elbeszélget vele, senki nem veszi komolyan, mindenhol el tud vegyülni. Az álcája tökéletes.
Persze viccelek, de ha ki akarnék képezni valakit egy ügynöki feladatra, ő tényleg megfelelne :)

Hiába gyakorlott, sokgyerekes szülő az ember, a meglepetések mindennaposak. Mert mikor megjelenik a 11 éves sovány fiúgyerek, és azt mondja:
- Anya, miért olyan rövid a lábam?
- Teljesen normális lábad van.
- De olyan vékony! A hasam meg olyan dagadt!
- Persze, mert kinyomod.
Háttérből Kira:
- Te beszélsz Kevin? A lábam lent ekkora (mutatja), fent pedig vastag. Olyan mint egy szaloncukor!
- Tudjátok mit? Beszéljétek meg ki milyen gusztustalan, de csak annyit mondanék, hogy teljesen normális a pubertáskorban...
- Az mi? - kérdi Kevin.
- A nemi érés szakasza. Szőrösödéssel, (stb.), hülye gondolatokkal jár együtt. - a válasz a stb.-re: röhögés.
- ... folytatom. Szóval teljesen normális, hogy rondának látod magad, majd elmúlik. Én vékonyabb voltam mint Kira most, de folyton dagadtnak láttam magam.
- Kösz Anya! - jön Kirától. - Akkor dagadt vagyok!
- Igen, és fél fejjel alacsonyabb, mint én voltam 14 évesen, a súly stimmel.(Kira 166 cm, 60 kg)

Azt hiszem a porháló takarítást rájuk kell bíznom,  meg egy kis favágást, téglahordást, mert túl sokat gondolkodnak :)

Szili pedig olyanokat mond:
- Apa apukája még mindig itt van velünk, szokott hozzám beszélni. Ő volt az apukám, mikor ti még a régi házatokban laktatok.

- Hiányzik a régi házunk.
- Szilike, te ide születtél, sosem laktál máshol.
- De Te igen, és neked hiányzik.
- Nem hiányzik különösebben, esetleg Max kutya, aki ott még élt.
- Ő is hiányzik- Szili születése előtt 2 évvel halt meg...

- Ezt a házat én építettem, mielőtt ideköltöztetek.

Amúgy ő az, aki fél a sötétben, mert lát dolgokat. De azt vettem észre, hogy ez is olyan megszokott félelem. Mert ma kísértem ki a fürdőbe, mentünk át a sötét előszobán, Szili ment elöl. Majd a konyha felől robog a macska, átvág Szili előtt. Ő nem ijedt meg, én kicsit. Akkor nem is fél, csak a megszokás, ugye?

2013. január 17., csütörtök

A csend és az autodidaktaság dicsérete

Annyira gyorsan megy az idő, mikor nem kéne neki. Piti dologról van szó.
Reggel zargatnak ki az ágyból (5 órakor), de még maradnék pár percet. A gyerek viszont türelmetlen, akkor megyek. Mire kikászálódom, jön Lívia a párnájával, és követeli: üljek le. Ha mindenképp mennem kell tejet, kávét melegíteni, akkor vigyem magammal. Érdekes ám a nyakamban lógó majd' háromévessel ez a művelet.
De nekem a reggeli ébredő rutin része a mosakodás is, hiányozna ha nem végeznék vele. Emiatt Baba nyafog, mert le mertem tenni. Ezért a bilire ültettem, töltse hasznosan a tisztálkodó perceimet. Nyafogva bilizik:
- Én ide nem ül.
- Kénytelen vagy.
- Te nem jó.
Oké, akkor rossz vagyok.
Mire meleg a tej, addigra felenged, megy a fiúk közé az ágyamba. Mert ha apa nincs itthon, akkor a két kisebb fiú velem alszik.
A kávém nyugodt elfogyasztása csak nekem fontos, a gyermekeim nem igazán veszik figyelembe.
Tehát alig várom, hogy kilépjenek a lakásból, hogy melegíthessek még egy kávét, amire ugyan a testem nem vágyik már, csak ÉN.

Mikor a majdnem 3 hetes téli szünet után elkezdődött végre a suli-ovi, akkor anyámmal fél napig tökéletes csendben voltunk. Sem tv, sem rádió, semmi film a gépen.
Egyébként hozzáteszem: nem tudnám másképp elképzelni az életem, hiányozna a nyüzsgés, a pörgés ha nem ez lenne. Elképzelni sem tudom, hogy lehet egyedül, gyerek nélkül élni úgy, hogy nem hiányzik ez a fajta leterheltség. De ez mondjuk az én szemszögem, ugye?

Szóval most marha gyorsan eltelt az a fél óra mással, amit egy sorozatepizód megnézésére szántam, boltba menetel előtt.
De összeraktam egy félig kovászos félig élesztős kenyér kovász-tej-öregtészta részét, a legyártandó ekcémakrém vizes alapját, és összepakoltam a szobám.
Nem mondom, hogy gyakori itt a váratlan vendég (nulla a köbön), de a tegnapi net-szerelő rumlis házba érkezett. Kicsit ciki volt, de hamar túltettem magam rajta, annyira nem fogok rágódni ezen, hisz nem mások esetleges véleménye határoz meg sem engem, sem a napjaim.

Különben is, a barátnőm azt mondta, hogy aki nem ismer azt hiheti, hogy műveletlen vagyok, és csoda hogy Kira ilyen okos. Mármint ezt is hiheti, hogy Kira tanulmányi eredménye egy csoda, mert én nem vagyok túliskolázott.
Milyen gyorsan eljutottunk az alaptól egy tejesen más témához!
Bár nem vagyok genetika függő és hívő, de ez bizony valami ilyesmi. Aki alapból okos, annak teljesen mindegy milyenek a tanulmányi eredményei (mondjuk én már tudom miért hagytam abba 5-6. osztályban a tanulást), a tehetség számít. Az autodidakta tanuláshoz ugyanis nem a jó tanulmányi eredmények kellenek, hanem érdeklődés és felfogó készség.

Én pl. sosem jutnék el oda a (téma: mi más lehetne?!) szappanozásban, mint egy meg nem nevezett ember, aki állítólag vegyipari végzettségű, de tapétaragasztót javasol a szappanba tenni a híveinek (vannak neki!), mert azzal habzósabb lesz. De ő intelligensnek számít, mert van végzettsége.
Én nem szeretnék híveket, sem a véleményemet kikérő kezdőket, mert ez felelősség. Tanácsot adni és recepteket közreadni felelősség. De persze vannak hívek, vannak vélemény kérők, és segítek is. De mindig aggodalommal, hogy biztos ez-e a legjobb annak az embernek. Félnék csípőből osztogatni a baromságokat, csak azért hogy okosnak látszódjam. Inkább azt mondom nem tudom, de utánanézek.

Viszont 8 óra van, mennem kell a dolgom intézni, ennyit a mai okos percekből. Szép napot mindenkinek!

2013. január 15., kedd

Vajon...

... átjön nekik mit is akartam kifejezni? Vajon az, amit megéltem bebújt a soraim közé? Érzik benne a villanásokat? Érzik a hangulatot? A felbukkanó kétségbeesést, a felcsillanó reményeket?
Mert anélkül csak szavak. Egymás mellé írt betűhalmazok.
Mint a kihűlt szerelem. Nincs benne szikra, nem villannak a tekintetek, csak a lapos, fáradt pillantások.
Az a szikra, ami élővé teszi a szerelmet, élővé az írást. De nem elég a szikrának létrejönni, nem elég leadni. Vevőegységnek is kell lennie. A vételtől lesz élő az adás. Egyébként elvész minden tűz, ami benne lehet.

Én értem magam. Részben.
De így írni kicsit más, mint beszélgetni. Akkor látja az ember, meddig tart a vétel, mikor kell abbahagyni. Látható, mikor félszavakból, tekintetekből is érthető, mit akar kifejezni a másik. Így csak a vaklövések vannak.

Visszajárok a múltba.
Nem kapcsolatokba, nem barátságokba.
A múltbeli énembe.
Aki voltam, aki miatt lettem.
Szeretnék néha súgni neki, de nem lehet.
Ettől még próbálom, hátha javít a MOST-on.
Hátha javít rajtam, kisimítja a kusza gondolataim, benépesíti az álmaim.

Rohangálnak az érzések, a gondolatok. Szánkózom a magam építette hegyeken, gondolkodom, mi miért és hogyan lett. Sok tanácsot adnék a múltbeli magamnak, de nem tudom megfogadná-e. Hisz az sem biztos, hogy változtatnék, ha idejönne a jövőbeli énem, és azt mondaná: sok-sok apró dolgot kell megváltoztatnom, hogy a jövő sikeres legyen. Hogy az életem, a gyerekeim élete sínen legyen.

A sok gondolat közt elveszve oda jutottam, hogy jó ez így. Nem tudunk változtatni a múlton, és a jövőből sem jön senki. Mégis mi alakítjuk a jövőt, mi raktuk le a jelen tégláit is.


2013. január 14., hétfő

Amikor felnövünk..

...lényeges dolgok lényegtelenednek, érthetetlenek lesznek természetesek, eltemetjük ami egykor fontos volt, kicsit belemerevedünk az életbe, ritkán hagyjuk hogy egy-egy érzés vagy csak egy zene átjárjon minket. Igazán, minden porcikánkat átitatva. Álltatok már diszkóban vagy koncerten közvetlen a hangfal mellett? Mikor a mellkasodban dübörög a zene, remegtetve az összes csontodat, és sejtedet? Na, úgy értem.

Mert akkor lemeztelenednénk lelkileg?
Talán azért.
Vagy azért, mert akkor szembe kéne nézni azzal, mi mindent engedtünk át az enyészetnek, lettek semmivé az álmaink, hogy meghalt az a fiatal és gondtalan ember, aki voltunk.
De nem halt meg, csak átlényegült. A múlt most már jelen lett, majd jövő lesz.
Vannak rossz emlékeink is, van amit meg tud szépíteni az emlékezetünk, van amit nem. Van amit egyszerűen rosszabbnak látunk most, mert már többet tudunk. Ettől még nem történt másképp.

Mit akarunk elfelejteni? Ami rossz volt, vagy ami jó volt? Melyiket kell elfelejteni? Kell-e egyáltalán valamelyiket? Mindkettő olyan, ami azzá tett minket, amik most vagyunk. Minden jellemvonásunk egy múltbeli esemény kivetülése.
Az én szentimentalizmusom is?
Lehet.

Szeretem a minden lehetségességét, szeretem a múlt és a jövő együttes zajlását, azt az igeidőt, amikor is valami a múltban kezdődött, de hatása a jelenben is tart.
Mert mindig ez van.
Robogunk át az életen, próbálunk valami maradandót összehozni, néha csak túlélni a napokat, perceket, néha pedig megállunk, és tudunk igazán figyelni. Magunkra és a világunkra. Mikor meghalljuk a lényeges pisszenéseket, észrevesszük az apró részleteket. Ritka pillanat, nem lehet folyamatosra kiterjeszteni, mert akkor nagyon beleveszünk a részletekbe.

De néha engedd át magad neki, és élj a pillanatban, mert kell. Ilyenkor nyílunk ki a világra igazán, ilyenkor áramlik szabadon az energia. Egyébként egy dobozban ülünk, a saját magányunk dobozában. Mindenkinek más a doboz mérete, de akkor is doboz. Bent mind egyedül vagyunk.

Én most átengedtem magamon valamit, amivel ezt írtam. Egy érzelgős és gondolkodós fázist élek meg épp.

2013. január 10., csütörtök

A télben az egyetlen jó dolog...

... a korcsolyázás.
Igaz, 7 éve nem voltam, és most sem töltöttem túl sok időt a jégen, de az az egy óra teljesen felvillanyozott. No nem kell ám mindenféle kűrre gondolni, nem tudok én túlzottan korizni, de szeretek. Örülök ha nem esek el, és szépen megyek körbe-körbe. Kirával voltunk, neki mint utólagos szülinapi ajándék, nekem előleg. Annyit tanultam aznap, persze más embert figyelve, hogy ha mindig fogod valakinek a kezét, sosem tanulsz meg egyedül járni, elesve egyedül felkelni.
Szabadnap volt a javából, és Kirának igazi meglepetés. Nem tudta hová megyünk, csak ott kapott infót a jövetelünk céljáról :)

Ez itt a lányok esti szórakozása. Lívia felmászik Kira lábára, mint kismajom. De nem. Ő ott tűzoltó, aki csúszik épp le.


Arról meséltem már, hogy Lívi néha azt gondolja, nem mehet senki abba a szobába, ahol ő van, és torlaszol? Először cipővel torlaszolt, de azt a fiúk könnyedén odébb lökték. Ekkor kitalálta, majd ő lesz az akadály. Azóta ezt csinálja. Ha csukott ajtót látok, tudom: Lívia ül a túloldalon.

Arról nincs képem, hogy mostanában milyen fejeket vágva vonul el duzzogni a sötét fürdőbe, de arról igen, hogy Szili-szemeket vizsgált egyik nap.


Ezt a képet pedig karácsony óta akarom feltölteni ide. Szabolcs pásztor ruhában a nyugdíjas esten. Igazi vándorbotja volt, szépen megvasalva.

Mutatok még egy videót a viháncoló csapatról, ahogy Kira játszik Szilivel.
Ezt a felvételt nézve Kevin nehezményezte, hogy Kira már nem játszik így vele. Azt majd megnézem, hogy fogja Kira őt dobálni.

Mostanában elég lassú itt a net, épp bővítik a hálózatot :) Ez a magyarázat, miért nem válaszolok túl hamar a kommentekre. Nehezen tölt be az oldal.
Érdekes, mert a letöltés megy, de a böngészés az borzasztó. Vannak ám olyan dolgok, amiket nem értek annyira. Például, ha a postai dolgozó kér xy féle borítékot, akkor miért indok az, hogy azért nem kap, mert kicsi a forgalma? Konkrétan postakész boríték külföldre. Azt mondja az alkalmazott: küldjem rendes borítékban, majd lemérjük. Mire közöltem vele, hogy a kettő közti különbözet tetemes ám. Inkább megyek máshová.
De kerestem már újságot is, olyat amilyet sosem kapnak, pedig sokan keresik. Szóval nem értem: egyrészről nagyon drága minden, de nem is kapod meg amit keresel, mert kicsi a posta forgalma. Így nem is lesz ám nagyobb!
Már a postán, gyógyszertárban is inkább kínálati piac van, azaz nem azt kapja az ember amit akar, hanem azt kell szeretnie és abból kell választania ami van.
A patikánkban hetek óta nincs 50 ml-s tégely, mert nem kapnak. De mivel szükségem van rá, szereztem. Patika webáruházból. Nekem lesz, a gyógyszertárnak nincs.


Szóval tudom: naivitásom az eget verdesi, de akkor sem értem ezeket a dolgokat.

2013. január 5., szombat

Pillanatkép

Lívia mászik ki a fürdőkádból, áll a kád szélén, hogy a szokott visszaszámlálás után leugorjon. Kevin mászik be a kádba, és számol együtt Babával. De neki ez nem tetszik, rászól:
- Te ne!
Kevin nevet, és folytatja.
Lívia:
- Három, kettő, hat, nyolc, Tenin (Kevin)! Ne!
Majd a harmadik ilyen bátyó-bezavarás után még mindig nem ugrott le, álldogál a kád szélén, fogja a kezem, feje lehorgasztva, szája lebiggyed. majdnem sír, fojtja vissza a könnyeit, látszik rajta. Annyira édes a pofija, hogy nevetünk. Persze csak Kevin és én. Én a Babán, Kevin rajtam.
Lívia duzzog.
Eltelik 5 perc, eltelik 10, ő csak álldogál, szája biggyesztve, és nem ugrik. Én már kínomban nevetek, de nagyon. Folyik a könnyem a röhögéstől, Kevin is a térdét csapkodja. Én a mosógépet, Lívia közben megszárad. De még mindig nem ugrik. Szemei néha le-lehunyódnak, gondoltam ennek a fele sem tréfa, el fog aludni itt a kád szélén állva.
Óvatosan leveszem őt, és elindulunk a szobába. De szelíden szól:
- Ne, rajta.
Visszateszem a vízbe, ő fellép a kád szélére és hosszas suttogó számolás és végső "rajta" után végre leugrik.

Kellett neki az a negyed óra, míg Kevin bezavarásából magához tért. Rossz ám, mikor beletenyerel valaki a rutinunkba :)

Pámpárámm

Ha hihetünk az előrejelzésnek, akkor nagyjából egész januárban nulla fok közeli lesz a nappali hőmérséklet. Ez jó, ennyit az időjárásról.
Tegnap volt Kira szülinapja, a kedvenc brassóija volt az ebéd, oroszkrém tortát kért, és egy hátizsákot. Emellé még rajzfelszerelést kapott, aminek nagyon örült. Plusz a barátja is itt volt. Külön öröm hogy elsőnek köszöntötte fel, emiatt maradt ébren éjfélig. Komolyan, 12.01-kor írt neki üzenetet. Fotó nincs, nem hagyta.

Képzeljétek, a hülye troll még mindig hozzászólogat a bejegyzéseimhez, de mivel az egyik első megjegyzésénél rányomtam hogy "spam", legalább a blogger nem rakja ki az oldalra. Szóval ennyit a technikai vívmányokról öcsém, nem tudsz bemászni a blogomba. Ha pedig emiatt más gépéről írsz? Ez a pszichés elváltozás már nem rám tartozik azt hiszem.

Várjuk már a sulit, ovit, a gyerekek is. Izgalmas sár van kint, de azért kiküldjük őket időnként, mert bent egymás agyára mennek egy idő után. Tegnap beállítottak egy 2 hó körüli kismacskával. Kevin egyből kezdte, hogy neki kell, megtartja. De egyrészt lánymacska volt, másrészt van macskánk, 3 kutya, 2 papagáj, egy nyúl, számtalan egér. Minek még egy? Hová? és a leendő kölykei? Meg amúgy is lakott eddig is valahol,szóval szívtelen módon visszavitettem oda, ahol találták. Remélem a fiam nem tesz emiatt majdan panaszt, hogy megfosztottam a saját kölyökállattól, de sok lenne kissé.
Este még mondta, hogy ha reggel ott lesz a macska a hátsó kertben, akkor megtartja. De nem volt ott.


2013. január 1., kedd

Apró hírek

Az évváltás nagyjából simán zajlott, éjfél után volt egy kis petárdázás, rakétázás (hogy a nyű esne beléjük!). Borisz önállósította magát és bejött (kopogott az ajtón, miután elszabadult és az összes maradék kaját felette a többi kutya edényéből), bent volt kicsit, majd kivittük, miután elhaltak a hangok.
Sajnos nem lehet bent, mert macska és nyúl ellenes, de Krisz ébren volt, kutyatámogatás végett, így vigyázott rá.
És persze az udvaron rekedt (hasonló okok miatt) Buksira is, kiment, nyugtatgatta őt is, így nagyjából nyugodtan vészelték át a kutyák a szilvesztert.
Hozzáteszem, megosztottam én is a petárdázás elleni képet a kutyával, de gondolkodtam: aki megvette a petárdát, azt nem fogja meghatni. Aki berúgva szórja az ilyen sz*rokat, azt sem. Lehet hogy kissé kiábrándultnak tűnök, de sok értelme nincs az ilyesminek. De nagyon jó lenne, ha ez nem lenne igaz.

Szabolcs állandóan olvas, írogat. Most épp egy történetet ír, kérdezgeti e helyesírást, és ami a kezébe kerül azt olvasgatja. Most a szünetben már két kis mesekönyvet elolvasott, és Szilinek is mindig olvas.
Odaadtam neki a "Csodálatos állatvilág" lefűzős kislexikont, arról olvassa az állatneveket Szilinek, és megnézik merre is él az adott állat.
Szili pedig a páros-páratlan számokkal talál meg, és kivonni is szeret. Persze azért játszanak is, sokat harcolnak, autóznak, stb.
Kira 14. szülinapja lesz a héten, péntekre esik, és mivel itt hosszabbított téli szünet van, akkor meg is tartjuk. Még nincs torta tervem, de azt hiszem valami erdei gyümölcsöset emlegetett.

Megállapítottam, ha a kamaszkori kedvenc Bon Jovi számom a 11 éves fiamnak is tetszik, akkor nem volt olyan rossz ízlésem. Meg persze azt is, hogy öreg vagyok :) Akkor 14 éves voltam...
Most is annyira jó ez a zene!

Másképp

Van ez a blog, a "mit is kezdjek vele?" kategória.
Azután a címe megadta a választ.
Gyakran vannak írásaim, amik lázító, másképp gondolkodó kategóriába tartoznak, nem igazán illenek a családi blogba.
Oda viszem őket.
Kérlek Titeket, aki szeret ilyesmit olvasni tőlem, jöjjön oda is néha.
A legutóbbi ilyen írásom.
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...