2013. július 24., szerda

Létidő, szabott órák

Érzem: türelmetlenül, azonnal akarok mindent. De már TUDOM: nem lehet, várni kell, kínlódni közben, de várni. Ha elfoglalom magam, és arra gondolok, amit csinálok, akkor könnyebb.
Most írok.
Ilyenkor kalandozhatok.

Azt hiszem, minden kapcsolatnak megvan a maga ideje.
Úgy értem a létideje. A tartama.
Azt, hogy ezt hogy és mire használjuk?
Szabad akarat?
Önálló döntés?
Tudatos irányítás?
Dönthetek úgy: bármennyi jut is valakivel (lehet ez barátság, szerelem, szomszédság, rokoni szál), jól használom ki. Megtanulom amit meg kell, közben annyit adok én is amennyit tudok. Tőlem telhetően a legbölcsebben használok ki minden ilyen életidőt.

Azt gondolom, a legtöbbet tenni másokkal szemben csak úgy lehet, ha magunkkal szemben is így teszünk.
Például nem rongáljuk az agyunk azzal, hogy panaszkodó, negatív emberekkel egy légtérben maradva rájuk figyelünk. Persze: hallunk, de nem fontos aktív figyelmet adni nekik.
Ez mondjuk csak egy példa, én bőszen kiiktatnám a híradókat, valóságsókat, mesterkélt, de valósnak beállított, stresszkeltő élethelyzeteket bemutató értéktelen időtöltéseket eredményező tv műsorokat is.

Azt hiszem a rádió is olyan, amiből árad a sok negatív hullám, felrobbant, leégett, kiáradt, megölték, balesetek, szóval: csak ha muszáj.
Ez az én véleményem, másé eltérő. De azt hiszem, lehet csak zenét is hallgatni ha fáj a csend, vagy jól esik valami hang.
És persze nem úgy értem hogy soha, hanem amikor csak lehet: ne tegyünk ilyet magunkkal.

Magyarázom még: ha úgy alakul, akkor sem kell stresszelni, mert egy-két alkalom nem a világ, az aggódás sem vezet semmire.
Most ez van körülöttem, de én ÉN maradok.
Az hat rám, aminek megengedem.

Ez csak egy lépés, még messze van az az állapot, hogy magammal szemben is csak jó legyek, minden pillanat jó irányba vigyen. De döntés kérdése ez is, mert ha DÖNTÖK, akkor sok-sok olyan feladatom és leckém lesz, amik az adott pillanatban fájhatnak is, de a vége egy jó eredmény. Persze megfelelő tudatosság esetén.

És még csak vége sincs soha.

Mindössze annyit veszünk majd észre: a kapcsolataink átalakultak, a negatívak elkerülnek, mert még a meghallgatásukra sem fordítunk energiát, nem adunk figyelmet, azaz nem tápláljuk az ő energiáikat.
Egyre több jó kisugárzású ember viszont be fog lépni a köreinkbe.
Mert ezek a törvények, a vonzás törvényei ilyenek.
Amit kibocsátunk, az jön vissza.

De megint adok egy képet:
Jön a negatív, bombáz a mínuszos labdáival.
Ha belefolyunk és véleményt nyilvánítunk, azzal a saját energiánkkal megtoldva visszaadtunk egy labdát.
Már adja is a következőt.
Teniszjátszma ez.
Ha hagyjuk leesni a sok labdát, és csak hallgatunk, bólogatunk, hümmögünk, akkor ilyen nincs.
Akkor nem mennek vissza a labdái, egyedül teniszezni pedig tartósan unalmas ám.

Valahová most eljutottunk, de az elején nem erre indult az írásom.
Az volt a lényeg a kezdeteknél: életidő, ami másokkal jut.
Van akivel pár hónap oszlik el egy életre, és pár évente fogyasztunk belőle.

Van akivel egyben töltjük el, de egyszer csak minden előzetes jel nélkül megszűnik.

Ezek persze mint írtam lehetnek mindenféle kapcsolatok.
Van nekem is olyan rokonom, akivel szinte együtt nőttünk fel, és jóban is vagyunk, de semmi aktív kapcsolat. Ha pedig végiggondolom a nagy egészet, akkor rengeteg ilyet találok.
Aminek egyszerűen vége lett.
Baráti kapcsolatok, másfajta rokoni szálak, addig működő és jó kapcsolatok.
No persze ez az idő megvan ám a nemszeretem kapcsolatokkal is.
Fene sem tudja miért futunk össze állandóan ugyanazzal az unszimpatikus figurával, miért van ott mindenhol ahol mi, és még beszél is hozzánk.
Vagy mikor kedvelt emberhez tartozik kevésbé kedvelt pár.
Nekem nem csak a barátnőmmel van ilyen létidős kapcsolatom, hanem a párjával is.
Minden kapcsolatban van egymással, elfogadjuk vagy nem: ez van.

2013. július 23., kedd

Tanulás, tudás

A tudás, bármilyen tudás, akkor nevezhető a miénknek, amikor tényleg ÉREZZÜK.
Mint a szerelem.
Olvasni róla?
Ugye nem ugyanaz, mint érezni??
Utazás?
Útikönyvek olvasása, vagy eljutás a vágyott helyekre?

Ilyen a sok okos gondolat is.
Egyetérthetünk velük, szép, okos, jól hangzik, de nem a miénk.
Majd ha ott lesz bent az érzés.
Magok, melyeket ezek a gondolatok, tanácsok, okos könyvek elszórnak az örvényeinkbe, egyszer kikelnek. Vannak amit megesznek a lélek hangyái, sünjei.
De sok kikel ám, és ápoljuk, öntözzük, megkapáljuk, akkor termésük is lesz.
Tudom, szinonima királynő vagyok, de annyira ideillik!
Ha ősszel a földben ott marad a gaz gyökere, akkor jövőre is kikel. Nincs igazi megújulás.

Szép lassan megértem, miért is kell az egyedüllét, a csend ahhoz, hogy tényleg új ember legyek, és meglegyek magamnak.
Megtaláljam a központot magamban.
A támaszom, ami mindig ott lesz.
Másokra támaszkodva ugyanis, akár csak érzelmileg is, annyit jelent, hogy nem is létezünk.
Ha az a más megszűnik az életünkben, akármiért, akkor mi összeomlunk?
De a példa most ne támasz legyen, ne érzelmi karó, hanem mondjuk a jókedvhez, pozitív érzésekhez szükséges többlet.
Ha nincs, mert nem ér rá, akkor rosszkedvű leszel?
Kell ez?
Vagy jobb odabentről meríteni az erőt ezekhez a hétköznapi dolgokhoz??

Vagy a másik kikelt mag: miért is fontos OTT lenni, ahol vagyok.
Arra gondolni, amit csinálok.
Mert attól leszek a MOSTban.
Attól fog az a dolog amit épp csinálok, eredményt hozni.

Egyszerű példával élve: torna.
Képzeld el: arra gondolsz közben, hogy: "De jó! Mozgok! Tornázok, hogy szép és feszes testem legyen. Tornázok, hogy jobb legyen a fizikumom. Tornázok, hogy egészséges maradjak."
Vagy arra:  "De utálom! Izomláz! Izzadhatok itt, és még eredménye sincs!"
Melyik lesz célravezető?
Persze a torna esetében ne tűzzünk ki lehetetlen célokat, mert az csak a csalódottságot fogja növelni. Csak önmagunkhoz képest kell javulni, nem másokat legyőzni. Az szélmalomharc.
Én mondjuk már attól jobban vagyok, hogy napok óta edzéssel kezdem a napot.

És nincsenek kötelező gyakorlatok, nincsenek kötelező darabszámok, csak amennyi épp jól esik. Meg kell mondjam: egyre több esik jól.
Már ettől szebb a tükörkép. 


Bár nekem eddig sem a tükörrel volt bajom. Elsősorban nem a külsőmet kell rendbe tennem, bár nem árt az sem. Mert ugye dualitás, egyik nincs a másik nélkül.
De egy körömlakk vagy szép cipő nem oldana meg semmit, még öt percre sem.

Szóval kell az egyedüllét, magamban lenni, kidobálni a szemetet.
Ez most az ENYÉM.

Ami még eszembe jutott: a fejlődésünk a miénk.
Másoknak elmesélni?
Nem biztos hogy megértik.
A szellőt, ami új gondolatokat hoz, az illatot, ami felébreszt és jótékonyan előhoz emlékeket, amik szintén feldolgozandó, múltbeli problémák.
Nem érthető, csak nekünk.
Én itt írok, de innen bárki elmehet, nem fogom látni, nem veszem sértésnek, ha nem "hallgat" végig, mert nem tudok róla.

Az írásban üvöltözős, nagyon magán dolgaim nem ide írom, ez már csak a tisztázás részemről. Sőt, arról sem írok ide, mit keresek egy férfiban, milyen embert képzelek el magam mellé, hol tart a társkereső időszakom, mert ezek az ÉN dolgaim.
De az élet nem áll meg, lépcsőzöm, tanulok, fejlődök.
És alapvetően, általában jól érzem magam, minden napom végén tudok olyan pillanatot találni, ami igazán és teljesen jó volt.

2013. július 22., hétfő

Én

Most.
Nem is tudom.
Azt hiszem szabadságra fogok menni.
Kisétálok az életemből pár napra.
Persze megvárom, míg anyám hazajön a Pesti küldetésből, és a hó elejét is célszerű megvárni, de egyre jobban tetszik ez a hirtelen ötlet.
Van idő kidolgozni.
Nem tudom hová,  de ez az utolsó szempont.
Az biztos: itthonról senkit nem viszek.
Egyedül.
Hippisen.
Elindulok, aztán majd lesz valami.
Most ezt érzem, már indulnék is ha tudnék.


Őszintén szólva nem érdekel semmilyen kritika, hogy én akartam meg hasonlók, mert valóban.
Nem is tagadom.
Én akartam.
De ez az egy hét a 3 kicsivel végessé teszi a türelmem és erőm.
Nem panaszkodom, mert nem csak ez jött össze, ez még kibírható.
Sok-sok apró pici kövecske.
Hogy sok próbálkozással sem mindig tudok dűlőre jutni velük, hogy minden más gond is itt van, bár minden megoldható.
Idő kérdése, és az most kevés van.
Bár inkább energia.
Azt hiszem nem is ez az egy hét, ami kiverte a biztosítékot, hanem most jön elő a sok év.
Az elfedett, takargatott és elásott gondok.
Várható volt, egyszer minden felszínre kerül.
Ezért sem hibáztatok mást, sem magamat.
Ez van, ez volt, ez lett.
Ennyi, nem magyarázom túl.
Pár nap nem a világ, túlélik.
Én pedig szintén.


Lépcsők

Minden lépcsőfok fontos.
Az is, ami leszakad alattunk.
Arra is rá kell lépni.
Írhatnám, hogy sajnos, de az is egy állomás.
A fejlődéshez, későbbi, most még csak elérendő állapothoz azok is kellenek.
Felfoghatjuk a sikertelenségeket tévedések eredményének, de azt hiszem sikertelenség nincs.
Másfajta siker van.
Van az azonnali, és van a hosszú, fáradtságos munka eredménye.
Nem mindenkinek adatik meg olyan, hogy azonnal, az első lépcsőn elérje a dolgokat, de szerintem nem az jár feltétlen jobban, akinek igen.


Vagy van a boldogság kergetése, a boldogság mint cél.
Van akinek a pénz, van akinek a jobb kocsi, van akinek az, hogy vegetálva teljenek a napok, van akinek még ennyi sem: célok.
Van célod?
Nincs?
Az is egy cél.
Az a vegetatív üzemmód.
Az a cél, hogy ne történjen semmi.
Jó minden úgy ahogy van, igaz: egyszer talán majd úgy érzed lehetett volna tartalmasabb is, de utólag nehéz ezt korrigálni. A jelenben élve pedig nehéz döntés az ismeretlent választva a semmibe lépni, hisz nem tudjuk, hol a következő kiszögellés.

Aki "mi lesz ha" üzemmódban van, az sosem a jelenben él.
Ki él a jelenben?
Mindig szerintem senki.
A jógik talán.
Buddha.
Mi nem vagyunk azok.
De ha naponta van olyan pillanat, mikor OTT vagy, és nem a csekkek vagy a vacsora jár az eszedben, az több, mint a semmi.

2013. július 21., vasárnap

Avatar forever, nature forever

Nem nagyon követem én a mozi újdonságait, de van, ami kihagyhatatlan.
Ilyen az Avatar.

Elsőre hihettem, hogy valami szörnyen elvont sci-fi szerű förmedvény, amibe jó sok pénzt raktak, és ettől máris mindenkit megfog, de semmi nincs benne igazából.
Holott de.

A VILÁG van benne.
A kapcsolatunk a természettel, amilyennek lennie kellene, amilyen valaha lehetett, egy másik világban. Az élőlények egymással való kapcsolata, az energiák ismerete és használata.

Azt hagyjuk, hogy néhány könyvben már olvastam arról, valaha óriások éltek ezen a bolygón, kékes színű lények. Gondolom más mást olvasott, van aki többet tud, van akinek ez semmi, csak pár betű.

Egymást LÁTNI.
Azt aki bent van. Hívjuk léleknek, szellemnek, szikrának, benső valónak, teljesen mindegy. VAN.

Van, aki egy jó filmet lát, ahol a jó győz a gonosz katonaság felett, a szerelmesek egymási lesznek, van aki meglátja: ez bizony valóság.

Az ember elvesz dolgokat a természettől és más emberektől is, mert úgy véli: neki lehet. Anyagi haszon, élethez szükséges dolgok bősége, stb.
Majd sír, mikor mindezt a természet visszaveszi, és földrengésekkel, tornádókkal, cunamikkal szerzi vissza azt, ami az övé. Mert ez egy harc, ahol is az ember hosszú távon nem nyerhet. Szépen szólva a fagyi mindig visszanyal.

Mert tanítson bárki bármit, az egyik legnagyobb Isten az maga a természet, ahol a teremtés minden mozzanata szépen megfigyelhető. Ha te adsz neki, ő is adakozó veled. Ha kérsz tőle, és kérésed nem önös, megkapod. Más kérdés, hogy van amire soká kell várni, és mire eljön a kérést is elfeledted, vagy már idejétmúlt, de megvan mindig. Mikor megérsz kérésed manifesztálódására, akkor meg fogod kapni azt.

Azt hiszem LÁTNI valakit nagy dolog. Meglátni azt, aki a házban él, aki a szép ruhák alatt, a szép szavak mögött van, az VALAMI.

Van házam.
Írtam már róla, nem a legújabb, van bőven mit csinálni vele, kopott, de egyben van. És ez számít, nem a padló ezredik szülinapja, nem számít hogy nem a legújabb műanyag ablakon nézek ki, hanem az, hogy van, és tiszta. Sőt, függöny is van rajta.
Nem számítanak az egymáshoz nem illő bútorok, mert van jó és kényelmes ágyam, vannak szekrényeim a ruháknak, egyebeknek, és van polc a könyveknek. Nem divatosak? Régiek? Különböző stílusúak? És? Ettől ÉN más leszek? Nem hinném.

Ami számít valamelyest:
Próbálok minél többet megtanulni a régi dolgokról, a természetes dolgokról, és azt gondolom ha a kezdeti nehézségeket leszámítjuk, szépen feltalálnám magam nomád körülmények közt is.
Megvan az, amit a világ legnagyobb válsága sem vehet el: a folyamatosan bővített tudás erről.

Kimegyek az erdőmbe, ami nem az enyém, nincs tulajdoni lapom, de ez akkor is az ÉN ERDŐM.
Megsimogatok pár növényt, leülök közéjük, igen: a földre. És akkor, mikor ott vagyok, kicsit egy leszek Vele, az erdővel és a természettel. A részévé válok annak, aminek mindig a része vagyok, de ott, akkor ez teljes. A puzzle utolsó darabja a helyén van. Ami utána megint kiválik kis időre onnan, de visszamegy mikor lehet.
Amikor szedek valamit, szépen teszem azt. Nem tépkedem a növényeket, hanem finoman elvágom a szárukat, és mindig megköszönöm: hisz gyógyításra vannak. Szolgálnak, a szolgálat pedig köszönetre méltó.
Onnan jövünk, oda térünk vissza, ez a természetes.

Ezt a felismerést hozza el nekem mindig az Avatar, amit nem egyszer láttam, és még fogom is, mert számára méltó helyet kapott az állandó filmek közt.

2013. július 20., szombat

"Én már aligha"


A cím részlet a videóban szereplő versből. Az egyik legszebb sora.

Mikor rossz, én eldöntöm: jó lesz.

Hisz jól akarom érezni magam, a rossz hangulat csak átmeneti lehet, nincs olyan ok, ami miatt érdemes lenne benne maradni.

Arra kezdek gondolni, ami elérhető, és akarom.
De ott van az, hogy NINCS, csak gondolom, hogy van.
Nos, ez nem hibás, mert az érzések lassabban követik a gondolatokat. A tettek is, hiába: a gondolat a leggyorsabb.
Szóval kitalálom, kigondolom: jól érzem magam, szeretem az életem, mindenben meglátom a jót, stb. Lassan a gondolatok átformálják az érzéseket, követni kezdi az utóbbi az előbbit.

És akkor JÓ.

Mert ha az érzés is ott van, akkor már pillanatok műve, hogy a valóság is kövesse mindezt. A legfontosabb hinni ebben az egészben, akkor is, ha a padló közelebb van, mint a szellő sávja, akkor is, ha a könnyektől ég a szemem.

Sikerül minden, akarat, hit, és a megfelelő gondolatok kérdése.

A jól kiengedett sírás is nagyon jó.
Szinte kimossa a rossz dolgokat, mint ahogy kiállni a szélbe, mert az pedig elfújja.

Ez pedig egy csoda:

http://www.youtube.com/watch?v=5bRqB-s_d4Y


Most ennek hallgatását nem bírom abbahagyni.

2013. július 19., péntek

Peace

Tegnap:
Elkészül a reggelim, jó erősen csalános zöld turmix. Van aki leszűri a csalános turmixot, mert torokkaparós. Nem csíp, de kapar mint a homok. Én nem szűröm, mert kell a rostanyag is. Sőt, szőlőmag őrlemény is akad benne, a másik kaparós.
Lívia arra jár, szép színes (igaz, a barna ez esetben nem a szépséget jelenti), beleiszik, majd azt mondja: hmmm, és megissza.
Kérdezi ugyan közben: megihatom? De miért is ne? Semmi ehetetlen nincs benne, csak a megbarnult alma, amit visszautasított, no meg két marék csalánlevél és egyebek. és van még a turmixban nekem is.

Nos, ettől nem száll el az agyam, nem fogok ilyet tálalni direktbe neki, mert akkor nem fog kelleni. Vagy igen, senki nem tud ezen szerintem kiigazodni. A gyereklélektanban járatosabbak nem próbálkoznak már olyan trükkökkel: De múltkor megetted/ittad.
Mert ez nem jön be.

Mikor már nagyon elegem van a válogatásból, én a rokonsággal trükközök. Szabolcsnak az apja jön be: Apád bezzeg megenné. Lívinek a Mama: Mit szólna a Mama ha látná, hogy válogatsz? Mert én, az anyja, olyasmiket próbálok megetetni vele, mint krumplifőzelék vagy a kajáért síró gyereket (fáradtságtól, nem éheztetéstől) rávenni, hogy a vajas zsömle bizony jó kaja, főleg ha fél órája is jó volt. De este 7-kor nem tudok annál újabbat felmutatni, mint ami napközben is volt.

Tegnap bevásárló nap volt, bár én most nem mentem, enyémek voltak a gyerekek. Ilyenkor mindig veszünk egy kisebb vagon zsemlét, jelenleg 40-et. Á, mondom kár is volt ma kenyeret sütni, itt fog maradni.
Tegnap délután 2 óta a negyvenből van még talán 8 zsemle, reggelire elég lesz. És én nem eszem.
A kenyér fele meg megy a fagyasztóba, mert sejtem: nem fog elfogyni. A három itthon lévő kicsi azért nem eszik annyit. És sunshine happiness: egyedül vagyok hétvégén, nagyjából sosem volt még ilyen. Tök egyedül.
Nem tervezek, bár kellene, szigorúan magammal szemben: takarítás és nem a kosz miatt. Az energiák miatt.
De ez most nem az a bejegyzés, amiben ezt taglalom.

Annyi csak: igyekszem nem kényszeríteni magam olyasmire, amihez nincs sok kedvem, pedig anélkül nem az igazi. Gondolok itt alkotó munkára. Például varrni az utóbbi években csak ihletből tudok, és varrat közben is simán felállok, otthagyom az egészet ha elszáll a kedv. Persze megfelelően elpakolva magam után. Hozzáteszem: ha varratni hoz valaki valamit, azt persze megcsinálom, de az nem az enyém.
Így vagyok a krémezéssel is, hacsak nincs valami közvetlen kérés, akkor ahogy jön, úgy csinálom.
Pár napja várt rám egy előkészített alapanyag, de hiába. Megálltak az energiák, nem volt kedv.
Tegnapra visszajött, szépen, nyugisan, miközben a saját 3 és a 2 vendég gyerek nem halkan és nem nyugisan játszottak kint, elkészült a mű.
Ez lehet akár hibás dolog is, mert nem katonás elvárások működnek magammal szemben, ami tegyük hozzá: néha bizony jót tesz, mert kibillenthet a holtpontokról.
De szerintem jó ez így.
Most mindenképp.
Amúgy a múltkori hajó elment, de nincs csüggedés.
Nincs időm ilyesmire, hamar gyógyulnak a sebecskék.


2013. július 18., csütörtök

Fontos dolgok

Mert a zene az.
Vannak komolyak, kevésbé komolyak, vannak szerelmesek, és vannak olyanok, amit senki nem ért, hogy lehet sírni tőle/rajta.
Pedig bármilyen zene alkalmas erre, megfelelő hangulatban, ugye.
Mint a tánchoz.
Mert a legfőbb zene bent szól.
Néha más-más emberekhez újra hangoljuk magunkat, de a zenénk ugyanaz. Csak némely hang változott meg.


Ennyi okoskodás után jöhet a padló:
Nem bírom ezt abbahagyni:

A klipet egyszer nem bírtam végignézni, zenében annyira nem szeretem a német nyelvet.
De mikor elkezdődik a gitár rész!
Mondom: nem bírom abbahagyni.

Kira:
- De Anya! Azt jelenti: Te birtokolsz engem!
- És? Attól még jó. Te is szereted.
- Igaz.

Arról inkább ne beszéljünk, hogy némely mai zene, ami a rádióban is megy, miről szól.
Pl. ez:

Szépen szólva: a orális szexről, férfi szemszögből.
De dudorássza mindenki, igaz? Vagyis sokan.

Tudom, persze hogy tudom: a bennünk szóló zenék alakítják a gondolatokat, érzéseket. Ezért nem dúdolom a Pa-Dö-Dő-től a "Fáj a fejem"-et, soha :)

Nos, nem volt ez annyira komoly bejegyzés.
Mosolygós napot mindenkinek!

2013. július 17., szerda

Rend a lélek

A rendrakás nagyon fontos kívül-belül.
Én régóta a külső rendrakást használom ahhoz is, hogy belül rendet tegyek.
A mosogatás pl. lemossa a piszkot, szép fényessé varázsolja a felületet.
A mosás (kézzel, sikálós) a nehezen eltűnő, ragaszkodó foltokkal bánik el.
A vasalás kisimítja a ráncokat, kicsiket és nagyokat is.
Az ablakmosás láthatóvá teszi a dolgokat.
A portörlés, szekrényelhúzás kiszabadítja a sarkokból, eldugott helyekről a megrekedt energiákat.
És még sok ilyen van.

De részben rosszul csináltam.
Mert ilyenkor nem szabad kalandozni a gondolatoknak.
A napokban tudtam meg Banyától, hogy ha a feladatra koncentrálok, CSAK arra amit épp csinálok, és azt mondogatom magamban: pl. most mentalevelet szedek, hogy legyen télire teának, vagy most épp ágyneműt cserélek, akkor az hatásosabb, sokkal intenzívebben megy át lelki rendbe a külső.

Szóval most ezt élem.
Amennyire egyedül a 3 kicsi mellett lehet rendezkedem, ajtókereteket, meg egyéb elfeledett részleteket mosok, és közben NEM GONDOLKODOM!
Bár eszembe jut: hová lesz így a világ, ha nem agyalok, de úgy vélem talán túléli ez a Föld, ha Heni pár napra kieseik a gondolatkörből, és a világmegváltást másra hagyja.

Sok a helyrerakni-valóm, van min dolgozni.
A kiirtandó jellemvonások azért visszajárnak, piszkálnak.
És kiüríteni magunkat bizony ürességgel jár, ami egy hideg állapot. Mint az űr kopár hidege. De üres helyre lehet betölteni az újat és jobbat. Szóval a változás fájdalma elviselhetőbb, ha nincsenek gondolatok. Nincs "mi lesz ha".
Ahogy látom, most lefelé kell menni, le az egész aljára. De jönnek a pillanatok, mikor visszaszaladok egy-egy emelkedőre, és hisztériásan nézek szét: ez az enyém volt, nem akarom odaadni! Hozzám tartoznak ezek a dolgok! De tudom, vissza kell zuhanni, lejutni az aljára, és majd ha az megvan, akkor lehet új magaslatokat megmászni. Mert a régi hegyek ugyanazok, körbejárás lenne csak, nem haladás.
időnként be kell oda ugrani

2013. július 14., vasárnap

Vasárnap délben...

... ki kell menni a világ közepére.
Azt hiszem az mindig ott van nekem, ahol én.
Így kifekszem a hátsó kert frissen nyírt füves részének közepére, pont a Nap alá, és lazítok kicsit.
Jó a hely, jók a gondolatok is.
Pont jó arra, hogy rendbe tegyem a fejemben lévő katyvaszt, kifésüljem a gubancokat.
Soká nem maradok, mert nagyon éget a Nap, én pedig nem napozni jöttem. Azért a papucsot leveszem, pont elég hogy olyan parasztos színem van: ami a trikóból kilóg barna, a többi inkább fehér. Papucsminta nem kell.

Igazából nem érdekel, pár hónap és úgyis lekopna, de nem kínoznám magam ha nem muszáj.A fekete papucs pedig meleg a napon.

Kicsit ülök a valaha volt hintában is, nézem a friss vizet a gyerekmedencénkben, ahová megint a környék rovar és bogárcsapatai járnak innivalóért.
Valaha volt exhinta, már csak pad.
Múlt héten vendégség volt, itt volt Patrícia a gyerekeivel. És nem mondom meg hogy, mert titok, de bizony a hinta tartókerete elfáradt. Régi is volt, kicsit rozsdamarta is, pihennie kell.
Így Patríciával felhoztunk a pincéből 4 nagy betontéglát (nem könnyű ám!) és most az a valaha volt hinta lába.

Szóval itt a világ közepe, de azt talán már tudjátok: itt van nálunk a teteje is.
Több helyet is tudok a faluban, ahonnan szétnézve úgy érezheted: Te most a világ tetején vagy, látsz mindent.
Minden szépet.

Voltam amúgy Valahol, Valakivel. De még nem tiszták a dolgok, nem írok róla. Majd.

Fájdalom

Életleckék.
A tanulásuk fájdalommal jár.
De ez a fájdalom épít, fel lehet kelni miután megjártuk a padlót és a poklot vele, erőt ad a továbbiakra, új embert hoz létre.
Mi akarunk mások lenni, jó irányba változni, másfelé terelni az életünket.
Ehhez mindenképp változások kellenek, van jellemvonás amit el kell küldenünk magunktól.
De ezek nem akarnak ám olyan könnyen elmenni, ragaszkodóak. Nem lehet megmagyarázni nekik: nincs már rájuk szükség, a feladatukat elvégezték. Nem.
Ők maradni akarnak, és vissza-visszatérnek.
Időről időre felütik újra a fejüket a hozzájuk tartozó gondolatok, és szavaink.
Visszamásznak a kanálisból is, ha lehúzzuk a vécén őket, és itt kell erősnek lenni, újra letuszkolni a fejüket a szűk nyíláson. Közben rángatnak, fájdalmasan tépkedik a lelkünket, sebeket adnak nekünk, de ne adjuk fel, mert ezek a sebek könnyen gyógyulnak.

Azt hiszem a dalból vett szövegekkel élve: véget ért a lázas ifjúságom, az ahhoz tartozó "ide-nekem-mindent-de-rögtön" Henit lehúzom a vécén.

Az új Heni elfogadja amit kap, nem fél a változástól, az újtól, a fájdalomtól, nem fél lemenni a pokol mélyére, mert onnan lehet felfelé menni.

Sok-sok sírás után előbújik a Nap, elmennek a felhők, és új réten járok, szépek a virágok, nőnek a fák, érnek a gyümölcsök.

A fájdalom könnyei táplálják őket, az újdonság szele fújja le róluk a port, és az új tavasz napsugarai érlelik késszé, éretté őket.

2013. július 11., csütörtök

Független szösszenetek

Ó, majdnem pontot tettem a cím végére... Kissé szétszórt vagyok. Vagy mi. Kivételesen tudom miket akarok írni, szóval előre megvolt a cím. Apró beszámolók, élet témában.

Félelmetes belenézni a statisztikába, hány helyről olvastok engem. Mint minden átlagos kommunizmus növendéknek, a külföld nekem is misztikus. Olvasni engem? Kairóból? Ausztráliából? Új Zéland se semmi, de ott legalább tudom ki él, akit ismerek.

Gyerekes társaim biztos ismerik a hűtőből elkerülő üres csomagolóanyagokat, mint tejfölös pohár, almahéj (?), tányér, tányéron 1x1 cm-s kenyérhéj, tejesdoboz. De ott a víz kérdés is. Mindig van pár flakon víz a hűtőben, egyrészt mert nyár van, másrészt, mert cserélgeti a vízmű a vízcsöveket a házaknál és olyankor órákig nincs vízellátás. Kellemetlen, ha inni sem lehet. De ennek ellenére (már sokszor megbeszéltük a kölykökkel) ma reggel is két üres flakon volt a hűtőben, sebaj, feltöltöttem és visszatuszkoltam. Majd kissé felébredve gondolkodtam: miért is kell tuszkolni? Ja, fél uborka a hűtőajtóban, az üvegek közt.
Pont oda való.

De vannak a szennyes szörnyek is.
A szennyes ruha tartóból előbújó extrém cuccok.
Mint pl. papucs.
Vizes flakon, teli (a hűtő helyett, szuper hely neki).
Szennyes evőeszköz (a szennyes stimmelt, de félúton elfogyott a lelkesedés).
Kutyapóráz.
És Szabolcs órája.
Mert egyik nap kereste, nagyon. Mikor már órák óta nyafogott, mondtam borítsa ki a szennyest, pakolja vissza egyesével, és vizsgálja is meg a ruhákat. Nos, nem lett meg. Csak másnap a teregető kosár aljáról hozta be anyám, mint kimosott lelencet. Azóta sincs rajta adás, most a könyvespolcon várja a száradást. Gyanús, hogy sosem jön el a perc, és vehetek másikat.

Líviát Dórával tartja sakkban anyám. Illetve már mostanra múlt idő, mert így zajlott eddig:
- Lívia, ha nem öltözöl/pakolsz/mész fürdeni stb., akkor szólok a Dórának, és majd jön a hátizsákjával és rendbe szed téged!
Lívi megszeppen, és csinálja.
Most így zajlik:
- Lívia, ha nem öltözöl/pakolsz/mész fürdeni stb., akkor szólok Dórának, és majd jön a hátizsákjával és rendbe szed téged!
- De nem is tud jönni! Nem hall téged!
- Felhívom telefonon!
- Eldugom a telefonod, há-há.- és mutogat csúfolódva.
Már nem jön be Dóra, mint fenyítő eszköz.

Érdekes amit észrevettem többször is, időnként elfogynak a gondolatok, nincs kedvem ideülni sem, írogatni pedig semennyire. Majd történik valami, kicsi vagy nagy esemény, megint beindul az ihlet, beindul az írogatás. Hagyom hogy a hangulatok uraljanak.
Ilyen is van.

Mi lesz ha?

Tegnap az ábrándozás volt a téma, ma arról írok, mi lesz ha?

Mi lesz ha kinevetnek? (hadd nevessenek, nem rólunk szól az ilyesmi, hanem a nevető gyenge jelleméről)
Mi lesz ha elesek? (felállsz)
Mi lesz ha elhagy? (majd lesz másik, ez ennyi volt)
Mi lesz ha esni fog?  (majd eláll, esetleg vizes leszel)


Az ábrándozás jó dolog, ha nem az a vége: Ááá, nekem ez úgysem jön össze. Mondtam: jó gondolatok, érzések küldése az ábrándjaink felé nagy segítség azok elérésében.
A "mi lesz ha" talán kicsit más, mert a legtöbb esetben aggódásból születik. Az jó, ha meg is válaszolod magadnak, és nem aggódsz miatta. Mert nincs miért.
A "mi lesz ha" egy lehetséges jövőt vetít előre, de nem A jövőt.

Ha nem akarod aggódással tölteni az életed, lehetséges jövő-módozatokon rágódva, akkor abba kell hagyni. A jelent ugyanis megmérgezi.
A mosolyt letörli.
A kapcsolatokat döcögőssé teszi.
Szerintem amennyire lehet, engedjük el magunk, ne aggodalmaskodjunk, mert ez mindenkit felemészt. Lesni, hogy melyik sarkon jön egy rabló aki leüt? Rebbenő tekintettel nézni minden árnyat, ami elsuhan felettünk? Szinte örülni egy-egy bajnak: "Én megmondtam! Jobb félni mint megijedni!"

Nem, nem jobb.
Nem kell félni.
Bátornak lenni annyi, hogy legyőzzük a félelmeink, és szembenézünk az életnek nevezett játszmával. Ha jönnek a kövek, végy fel egy ütőt, és adogasd vissza. Ne csak állj a kavicsviharban, mert megsérülsz. Legalább harcban sérülj meg, ne adj fel semmit!
Az kap vissza minden leckét, aki óvakodva halad és minden döccenőt elkerül.
A döccenők a leckék.
A "rossz" dolgok is tananyagok, és ez így van jól.

Dualitás törvénye uralkodik a világban, bal nélkül nincs jobb, sötétség nélkül nincs világos, rossz nélkül nincs jó sem. A dualitás egy kegyetlen összetevője a világnak, de szép és logikus:

fekete-fehér
háború-béke
szép-csúnya
betegség-egészség
okos-buta
társaság-magány
könnyű-nehéz
éber-álmos

Ellentétek, minden szinten. Elképzelni, hogy semmi nem véletlen és nem egy rossz Isten műve, hanem TÖRVÉNY. A lét törvényei nem áthághatóak, velük kell élni. Egyik dolog nélkül nincs a másik, a békéért való "harcolás" szépen rögzíti a háborút a világban-ez a kegyetlen.
Hogy rossz nézőpontot adnak nekünk az ember iskolákban. Arra készítve fel a diákot: tanuljon, okosodjon, legyen munkája, és akkor örök nyaralás lesz minden, meglesz a boldogság, és onnan kezdve hogy megvan az áhított végzettség, jön a szánsájn.

De az élet nem nyaralás, ahol a rosszat otthon hagyhatjuk! Ez az egész egy iskola, ahová tanulni jöttünk, szembenézni a félelmekkel, a "rossz" dolgokkal. Fel kell ismerni minden élethelyzet leckéjét, és megtanulva túllépni rajta.
Mert ezt így lehet csak.
Vizsgálgatom: miért is volt ez most így nekem? És meglesz a válasz. Mikor pedig megvan, akkor olyan tökéletes nyugalom száll meg, ami leírhatatlan. A legnagyobb káosz közben is, mikor leszakad a polc, mikor összeomlik az élet: jön a nyugalom, mert megtanultam!! Elmúlt. Már csak a romokat kell eltakarítani.
Sok sikert hozzá!

2013. július 10., szerda

Ábrándok

Minden pillanat meghatároz valamit, minden pillanat alakítja a jövőt.
Sosem leszek még egyszer ugyanez mint MOST, sosem lesz semmi sem ugyanilyen.
Ábrándozunk, tervezgetünk, gondolkodunk.
Mind jövőalakító energia.
Energia, melynek forrásai mi vagyunk.
Magunknak köszönhetünk mindent ami most van.
Igen, köszönhetünk, azt is amit rossznak gondolunk.
Mert rossz nincs, esetleg olyan dolog van, ami nem tetszik.
De ha megleled ezekben is azt, amit épp meg kell belőle tanulni, akkor egyszerűen elmúlik, továbbléphetsz.

Kaptam egy kérdést, ábrándozó vagyok-e.
Komolyan elgondolkodtam rajta, és bár tudom: amit tagadunk azt állítjuk, de mégis tagadva kell kezdenem a mondatot:
Nem ábrándozom olyasmiről ami szerintem nem jöhet össze, mert felesleges energiapazarlásnak érzem. Rég volt az, mikor egy-egy sztárról vagy örök napfényről és boldogságról álmodoztam, ez ma már nincs.
Mai, mostani ábrándjaim valós dolgokról szólnak.
Azok is, amikről mások úgy éreznék: hiú ábránd.
Nos, semmi nem az, ami elég JÓ gondolatot kap, az sosem hiú és felesleges.

Most tanulni akarok, fejlődni.
Bizonyos jellemvonásaimtól meg akarok szabadulni.
Mivel TÉNYLEG akarom, így meg is kapom az ehhez szükséges tananyagot, élethelyzet, vagy felbukkan személy képében.
Nevezhetjük ábrándnak ezt is, hisz olyasmit akarok kiirtani magamból, ami alap jellemvonásom, tehát mindig ott volt.
Mára zavaró lett, nem kell, mehet.
Pedig állítólag nehéz ezeket leküzdeni, némelyek szerint lehetetlen.
Én viszont azt veszem észre, minden mostani pillanatom afelé a cél felé visz, ami egy kidolgozottabb és valamelyest tisztább jellemű én lesz.
Tudom milyen jövőt akarok magamnak, milyen partnerrel.
Ehhez kell bizonyos dolgokban változnom, mert a mostani én csak görgetné a múltat, ugyanazokat az élethelyzeteket produkálná ami eddig volt.
Azt hiszem egy kapcsolat végénél mindkét félnek illik átgondolni mit is rontott el, miben kellene változnia, hogy bizonyos kapcsolati hibák többé ne forduljanak elő.
Minden ilyen jellegű változás felülvizsgálatot igényel, ami magunkra irányul.
Minden szál elvarrásával lehet csak továbblépni.

Dél-Amerika: ide egyszer elábrándozom magam :)

Macska

Kevint mindig megtalálják az állatok.
Volt két éve a kis rozsdafarkú vagy milyen fióka, volt nemrég a gyík akit megmentett, nemrég megint a macska által félig kinyírt kismadárkát ápolgatta 1-2 órát annak halála előtt, most pedig macskázik.
Van neki egy bunkere, egy berendezett régi disznóól, amit ő festett ki és rendezett be. Bár cseréli a bútorokat mint minden rendes ember, de az az övé. Nos, annak padlásáról (később derült ki) esett le a cica.


Annyira nem vagyok otthon a macska-kor beazonosításban, a csukott szemű, de már stabilan mászó cica pár hetes lehet. Jön vele, hozza be. Mire is elmondom, vissza kéne vinni a lelőhelyre, mert biztos jön érte az anyja, és nem fogja többé etetni az idegenszagú kölyköt (érdekes, mi megetetjük a mocskosat is).

Visszavitte a bunker padlójára, mert ott lelte. Nem jött érte senki, a cica pedig sírt. Mondom, itt vastagon beleszóltunk a természet működésébe, akkor most mi legyen?
Szerintem úgyis meghal, mivel a kiscica még nem ürít, csak az anyja hasmasszázsára, amit nem tudunk biztosítani 2-3 óránként. Kevin nem adta fel, végigjárta a falut a macskával a bringa zsebében, hogy van-e valahol szoptatós macska. Nem talált.
Hazajött, fecskendővel megetettük a cicát, mire Kira megtalálta a többit, akkor kezdtek nyávogni a padláson. Felrakta a lehullottat is, közben valami üveg jól összevágta a lábát. Persze Kevin is fel akart menni, mit számít hogy utána nyafog a sebe miatt.
Nekem.
Nem lett baja, vigyázott.
Ehelyett azért nyafogott, milyen kár, hogy meglett a többi, mert így nincs cicája. Ugyanis azt mondtam, hogy ha megmarad, megtarthatja.
Ó, mondom, így legalább több esélyed lett, hogy nem kell temetni, és lehet saját macskád, amit majd úgy gondozol mint a nyulad.
Mert a nyulát közben visszaadtuk a szomszédba.
A végén ugyanis már mindenki etette-itatta, csak ő nem. Illetve csak akkor jutott eszébe, mikor rászóltunk Kirával.
A szomszéd néni kérdezte: miért adtuk vissza? Miért nem vágtuk le?
Többek közt azért, mondta anyu, mert nincs aki levágja, és Kevinnek sok volt a törődés része.
A macska pont jó lesz, mert az félig-meddig vadállat, nem kell vele annyit foglalkozni, mint a nyúllal. Már ha itt maradnak a macskák, és nem költöznek inkább Afganisztánba.
Röviden ennyi, lényeg, Kevint mindig megtalálják ezek az elesett jószágok, egyszer talán nagy állatmentő lesz.

2013. július 7., vasárnap

Öt perc

Nagyon szerettem ezt a bejegyzésem a Másképp blogon, csak kevesen olvasták. Bár annyira nem tudom mennyire igaz a bejegyzések mellett megjelenő szám, mi számít annak hogy olvasta valaki vagy nem. No, nem magyarázom túl, előre hoztam.

    Mama hotel.
Ismeritek a kifejezést, ugye?
A gyerek, aki sosem szakad le az anyjáról, még ha külön él, akkor is ott mosat, eszik nap mint  nap.
Nos, továbbgondolva, azt hiszem minden rosszmájúság nélkül mondhatom, hogy manapság nem csak mama hotelek vannak, szimpla házasság hotelek is létrejöttek.

   Öt percesek a kapcsolatok, hisz sokkal többet egyszerre, aktívan nem nagyon tölt az átlag a társával. Munkába járás, gyerekek hurcolása, bevásárlás- mire idő lenne másra is (itt olyan igazi dolgokra gondolok, mint a beszélgetés, amiben mindkét fél aktívan és élvezettel vesz részt, ami nem a napi teendőkről szól), addigra energia nincs. Nem tudom mi tart össze némely kapcsolatot, azon kívül, hogy van valami közös dolguk együtt, de hagyjuk most az ilyen sors kérdéseket.

   Engem e pillanatban az érdekel, hogy miért vannak együtt csak azért emberek, hogy ne az üres szobát nézzék esténként, hanem szuszogjon mellettük valami másik emberi lény.
Vajon mit kezdenének egymással ezek a párok, ha hirtelen nem lenne tévé, xbox, okostelefon és internet? Gondolom van akik végre megismernék és igazán megkedvelnék egymást, de sokan rájönnének, talán mégsem ezt a lovat akarták. Ez csak addig volt jó, amíg a kapcsolat öt percekből állt.
Neked a barátod a társad, vagy csak valaki, aki melletted szuszog? Vagy kiderülne, hogy egyenesen az ellenséged?

   Már az is elég tragikus, hogy eleve úgy van kialakulva a rendszer, hogy a saját lakás az életcél, majd az életre szóló rabiga. Hisz ki kell fizetni, fent kell tartani, és ehhez pénz kell. A pénzhez munka, a munkához a fizikumunk, illetve egészségünk. Vajon visszanézve úgy fogjuk gondolni, megérte egy házért/lakásért ennyit odaadni? Annyit dolgozni, hogy öt perces kapcsolataink legyenek?
A sok öt percben vajon meglátjuk a társunk igazi arcát?
Megismerjük a céljait, vágyait?
Belefér a majd-rabságban élő emberek világába az, hogy érdekelje őket a másik világa?

   Mert a majd-rabság az öt percnél is rosszabb.
Majd ha felnövök, majd ha házas leszek, majd ha gyerekem lesz, majd ha lesz kocsim, majd ha nyerek a lottón, majd ha nyugdíjas leszek, majd ha....
Ismerős?
Van akinek ez az egész élete.
Én sikítani tudok tőle.
   Millió ember élete eltelik úgy, hogy egy árva pillanatot nem él meg valódiként, soha nincs a most-ban, mert mindig van valami, ami miatt a most-ot kevésnek érzi, és hozzátesz egy "majd"-ot. Emberek, akik életük egyetlen pillanatát sem élvezve verekszik át magukat a takonytengeren, amivé a létük válik emiatt.
   A majd-rabság ugyanis nem célok kitűzése, és apránként való megvalósítása, hanem az ebben a csapdában élő csak kihelyezi a vágyát a majd-ba, és sosem tesz érte semmit. Várja, hogy valami történjen, de egy pozitív gondolatot sem küld efelé, csak a szerencsétlenség érzete hatalmasodik el egyre jobban és jobban az életén és lényén.

2013. július 5., péntek

Létige

Régmúlt idők jutnak eszembe, míg lányom írogat a gépnél, közben hallgatva a zenéimet.
Minden zene visszavisz valahová.
Most kiskamasz korom helyszínén járok, egy kis Régipalotai szükséglakásban, és a szalagbekapós magnón szól a zene. Néha meghúzza a szalagot,ahol korábban már elszakadt és körömlakk tartja össze, ott ugrik egyet.

Szól a zene, tolonganak az emlékek.
Épp egy régi, illatos, német Bravo újságot lapozgatok, nagy becsben voltak tartva. A lemezboltban vettem őket, ahol a Modern Talking kazettáim és Impulse deóim.
Mind fekete áru volt, hisz még az előző rendszer végét éltük, még nem volt megengedve az ilyesmi. Persze annyira dugdosni sem kellett, hisz szerintem nálunk volt a kommunista rezsim az egyik leglazább. Mondom ezt úgy, hogy nem tudom milyen volt máshol, itt körülöttünk. De Koreához vagy Kambodzsához biztos nem hasonlítható.

Azt gondolom, túl sokan sírják vissza azt az egyébként vastagon hazugságra épült rendszert, hisz akkoriban Közép-Európa csak egy kísérleti telep volt, ahol a kommunizmust lefektető írók műveinek alapján próbálta ki a Nyugat: milyen lenne ez a gyakorlatban. Ez volt az egyik ok, a többit ne feszegessük, mert van még bőven, de ahhoz jobban bele kellene menni a történelem útvesztői során kialakult hazugságokba, mesterségesen generált emlékképekbe.

Tehát én nem visszasírni akarom, csak zenélek kicsit a 80' évek vége felé.
És elmondom, semmiképp sem a műízű Boci vagy Kajla hiányzik (akkor nagyon jó volt, de most megkóstolva inkább passzolom a további életemre a régi ízeket), nem az hogy alig volt valami, de volt egyfajta biztonságérzete, hogy ami van, az hozzáférhető. Az valamelyest biztonságos. És megint ne menjünk bele mélyebben, de elmondom: a jelen emberiség betegségeinek egyik fő oka a táplálkozás, a másik az hogy minden szart magukra kennek ami a reklámban csillog.
Azt hisszük, a rendszerváltáskor egy jobb világ nyílt ki, de úgy látom mint politikához annyira nem értő ember, aki akkoriban kamaszodott, hogy Pandora szelencéje volt az amiről lekerült a lakat, és még mindig nem tudjuk mi van benne valójában, csak kapkodjuk a fejünket és nincs igazán lényege semminek.

Hogy értem az utolsó mondatot?

Ma ezt gondolom, holnap azt.
Vegyes infókat kapunk mindenről, egyik oldalról ez, másikról az jön. Mindben van valami, egy kicsi igazságmorzsa, ami sokaknak hihetővé teszi az egészet. De mindenben tényleg csak kicsi igazság van. Vagy még annyi sem, elég az hogy olyan mondja, aki korábban "bizonyított".
Szóval nincs az embereknek egy stabil benső hite, nincs összetartás még a családokban sem, nagyobb közösségekről ne is beszéljünk. Ez bizony nagy hiba. Mert a közös vágyak, a közös és egységes gondolatok teremtenek.
De menj ki az utcára, hallgass bele beszélgetésekbe, nézz bele ifjú szemekbe. Ijesztő.
Ezek a gondolataink? Ilyen riadt lelkek tükröződnek vissza jövőnk pilléreinek szemén át? Ennyire nincs stabilitás, hogy az emberek még 40 évesen is csak önmagukat keresgélik?

Nem, nem sírok vissza semmit. A változás állandó csak a világon, nem lehet mindig minden ugyanaz. Más az én gyerekkorom, más a gyerekeimé. Alkalmazkodni kell, de csak úgy, hogy a stabil benső én megmarad. A közepem nem változik, ÉN vagyok mindig. Van egy kialakult hitem, aminek semmi köze a szüleimhez, semmi köze a társadalmi elvárásokhoz, hozzám és a természetközeli világlátásomhoz van köze.

Nem lehet semmire ráhúzni a vizes lepedőt, hogy ez az oka, ettől rossz minden. De azt hiszem itt, ezen a földön, a folyamatosan változó kis-világ rend olyan emberek társadalmát hozta létre, akikben nem sok az öntudat. Nevezhetjük megtépázott nemzetnek is, de azt hiszem sok ilyen van a Földön. Olyanok, akikben a véres jelenük ellenére is nagyobb a nemzeti öntudat, akiket ugyanaz a vágy hajt, és akiket nem hülyített meg annyira az árudömping-szerezd-meg-a-legújabb-kütyüt-világ, mert nincs.

Mert még folytatom. Szerintem az, hogy minden szart meg akarunk venni magunknak és gyerekeinknek, az sarkall minket egyre lejjebb az önbecsülés terén. Ezért adják el sokan a lelküket. Nem azokról beszélek, akiknek tényleg a létük a tét, és napi kenyérgondokkal küzdenek, hanem az van porondon, aki úgy érzi: amit ő nem kapott meg, azt a gyereknek mindenképp meg kell, minden nap kell a rudi, a csoki, rágógumi, nyolcvan mesecsatorna a flat tv-n, a márkás cipő amit ugyanaz a kis vietnami gyerekmunkás varr össze a hajón, és aki azt mondja: a 8 éves gyerek elég nagy ahhoz, egyedül döntsön melyik általános iskolába akar járni. Majd szembesül a döntésével. Hát persze. A szülő felelőssége pedig abban a pillanatban eltűnik, mert hisz a gyerek döntött, az ő élete. Szerintem nem így kell öntudatos gyereket nevelni, de ez más kérdés.
Ez a fajta gyerek csak azt fogja látni: nincsenek korlátai, a szülei döntésképtelenek, nem fog stabil háttérkeretet kapni az énképe, nincs kiindulási pontja.
Mert a gyerek kiindulási pontja a szülő világképe, a hite, az önképének alapja. Nem úszhatunk az árral, mert akkor vagy minket vagy majd a gyerekeinket el fogja sodorni.

Vége egy blognak

Az írás a Másképp c. blogomban jelent most meg, de mivel idehoztam, ide is kirakom.

Megszűnik ez a blog. Illetve költözik a Diliházba.
Importáltam oda az összes itteni bejegyzést, és minden "másképp" gondolatomat oda írom ezután.
Pont úgy hozzám tartoznak, mint a többi gondolatom, nem érzem szükségesnek külön vonni. Nem kajás, nem szappanos, csak világot másképp látó. De azt hiszem öt gyerekkel már eleve MÁS vagyok, de szerintem ugyanolyan.
Ugyanaz mint más, ugyanaz mint kevesebbel lennék.
No mindegy, a gondolataim az enyémek.
Ez a Másképp blog anno a másképp-táplálkozási, vízivási és mozgás dolgaim miatt született, kedves-szelíd hangnemben. De az egy akkori hangulat volt, a szokások megvannak még, de nem olyan mértékben hogy fogytam volna tőle.
Legalábbis nem jelentősen.
Kissé átalakultam, de ez is inkább belső dolog, a lélekrezdüléseim mássága alakított engem is mássá. Aki kinéz most belőlem, az lát mást a tükörben. Maga a kép szerintem nagyjából ugyanaz.
Így nincs már jelentősége a Másképp blognak, beolvad egy másik közösségbe.
Egy-két hét és törölni fogom.

Hozzátenném a Diliház olvasóinak, minden bejegyzést újként kaptok meg, ami innen a Másképp-ből lett exportálva.

2013. július 4., csütörtök

Reggelek

Jó ám korán indulni a falutúrára, mert később meleg van. És némi zaj. No azért mégsem város, de megélénkül minden, pár órára. Tényleg csak pár óra, mert tízkor megint minden csendes és kihalt.

Anno a városi létben is szerettem a korai munkába vagy suliba indulást, mikor még mások a zajok, más a levegő, mások az arcok.
Szóval a domb üres, csak a madarak mennek begyűjteni a reggeli harmatcseppeket,  élénken csivitelve kergetik egymást. Persze a méhek nem ismerik az órát, hamar kezdik a munkát, hisz virágdömping is van, épp a park hársfáit szüretelik.
A faluban nem sok kép készült, mert személyiségi jogok is vannak, no meg nem vagyok japán turista sem.
De hazafelé az erdőben láttam sok csaláncsigát:


 Az embermagas gyalogbodza, amiről beszéltem:
 itt még nem döngicsélnek.
Egy dologban biztosak lehetünk. A nap mindenhová be tud sütni.
 A dr. Priessnitz által ajánlott reggeli harmatos lábfürdőt ki nem hagynám! Lemossa az út porát, és még fel is frissít. Bár ezen az úton nem sok a csalán, de igazán már az sem zavar.


Röviden ennyi.
Ma itthon egyébként egy tegnap bent ragadt szarvasbogárka megmentésével kezdtük a napot. Olyan megszokott, mint Floridában az aligátor a házban. A másfél centis hangyák is mennek a szokott útvonalukon, nem célszerű leülni a fűben szétnézés nélkül.


2013. július 3., szerda

Izgalmak


Ma megint futkostam a méhek miatt, illetve szaporáztam kissé a lépteim. Délelőtt elindultunk boltba Kirával, de egy melegtől rosszul lett nénit hazavittünk az utcáról. Elláttuk, majd mentünk a boltba. Én az erdőben, Kira az úton, ki tudja merre megy haza a fia, hogy szóljunk neki: baj van. Abba bele sem gondoltunk, hogy ha már haza megy, akkor tök mindegy szólunk-e, majd otthon látja mi van.
Szóval erdő, és még mindig gyalogbodza. Teli méhekkel, akik szerintem nem veszélyesek, mert épp dolgozva nem a királynőt és a kaptárt kell védeniük, szóval döngicséljenek.
De mégsem szeretem mikor a fejmagasságú növények közt kell átmennem és hallgathatom a melósok hangját. Mert a bogár és rovarfélékkel még ennyi év után is távolságtartó vagyok. Aranyosak, elnézegetem őket, de a közelembe ne jöjjenek.


Szavak, amik naponta többször is elhangzanak. Szinte meg sem halljuk tőlük, mert állandósultak.

Kira kedvence mindenképp a "fákk". Nem dühös fuck ez, hanem mikor elfelejt valamit, vagy sok melót kap.

Kevin azt szereti mondani: "ilyen nincs!", és a "bezzeg" Az "ilyen nincs"-ről mindig az  jut eszembe, mikor Egerszegi megnyerte az első olimpiát, és utána volt ez a zene:

Szabolcs az "azta!!" gyerek, de csak ha valamit nem tehet meg, vagy nem sikerül neki.
Szili minden mondatában benne van a "lego" szó, Lívia pedig folyamatosan magyaráz, és mindig kér valami ehető növényfélét. Tegnap megevett másfél kígyóuborkát, nem tévedés. Ma a másik adag másfelet, plusz egy vagon paradicsom, nyers gyümölcsleves, paprika, barack. És jön, és kér. Nyers céklát is rágcsált, de az annyira nem jött be, hogy még kérjen.
Mostanában Heninek hív, Kira ki is javította, mire mondtam: te is így hívtál ekkora korodban, végül is ez a nevem.

Ki mennyi papírt eszik százon?

Az a kellemesen vékony sütőpapír rágyógyult a pogácsámra. Szedegettem, ami lejött lejött, a többi úgy döntöttem nem érdekel. ha olyan vékony, hogy nem tudom megfogni, akkor elfér bent is. Igazából nem sok az egész, és én sem eszem sokat belőle, de kidobni nem fogom.

Mennem kell hamburgert keverni, pedig semmi kedvem. De kérik, és azt hiszik hogy ma még meg is sütöm, de ez azt hiszem csalódás lesz. Mert nem. Annyi kaja van, hogy totál felesleges.
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...