2013. november 30., szombat

Állatkert

Kis apróság, hisz máshol is előfordul, de mégsem vigasz ez nekem. A nagyobb fiúknak néha levegő vagyok. A sajátokról beszélek.
Este:
- Kevin, pakolj be, ne reggel kelljen.
- De Anya, minden reggel bepakolok, mindig megvan mindenem.
- Igen, mióta ebbe a suliba jársz valóban így van. De attól még én emlékszem a szétszórt Kevinre. Bocs.
----------------
- Szabolcs, ne azt a bakancsot vedd, meg kell ragasztani.
- De az a kedvencem!!! (Neki minden a kedvence amit épp nem lehet, mindig a kedvenc meséjénél megy fürdeni, hagyja el a tévé előtti pozíciót)
- Van még 4 pár meleg bakancs, cipő, csizma, csak találsz valamit!
Eltelik pár perc, látom a ragasztani valóban pompázik. Mert ő akarja. Én meg nem, szóval leparancsolom róla.
Közben élesztgetném a tüzet a kályhában, a kicsiket kellene öltöztetni, de végül is ráér, mert az oviban nincs becsöngetés.
De mire elindulunk, kellően feszült vagyok.
Szerintem igazából ok nélkül, mert akkora drámák nem voltak.
Ovi felé megint vannak esetek.
Lívia háromszor megsértődik valamin, megáll, durci.
Hogy mindez miért? A fene tudja. Csak történik. Nem tetszik neki a kezem amit fog, nem jó onnan a kilátás, Szili betört nélküle egy pocsolyajeget, akármi.
Ilyenkor megállok, hívom.
- Gyere Lívi.
- De gyere te.
- Oké, de erre van dolgunk, miért mennék visszafelé??
- Gyere te.
- Oké, mi megyünk, majd este érted jön valaki.
És akkor jön, de visítva:
- Várj meg!
Majd játék lesz belőle, kerget minket, futni kell előle.

Szóval megyek haza ovi után, kissé feszülten. Majd arra gondolok, miért van a feszültség? Mire hazaérek igenis megszabadulok ettől az érzéstől, mert nem kell. Majd az erdőn át megyek, ott mindig sikerül ezt ledobni magamról.
Ekkor átszalad előttem egy méternyire egy mókus, szájában dió. Beugrik az út melletti ház kerítésén.
Ennyi elég, hogy mosolyogjak. De nincs vége, mert felérek a dombon, és a suliból kiszáll egy feketerigó, élénk hangon csivitelve a fejemtől pár méternyire suhan el. Lassan az erdőhöz érek, de már jól vagyok. Kérdezem magamtól, ennyi közeli állatélmény után be merjek menni a dzsungelbe? Mi vár még rám? De nappal van, annyira hideg nincs, biztos nem lesz vaddisznó hazáig.
Nem is volt.
Csak két holló, alacsonyan repülve (télen mindig közelebb jönnek a földhöz ők is, és a sólymok-ölyvek is).

Aznap, 1 órával később favágás közben sólyom szállt a kert fölött, és versenyt rikácsoltak az erdőben a szajkók.

Állati nap volt.


2013. november 26., kedd

Metallica, szerelem, értelem,


Komolyan nagyon szeretem.
Bármikor, bárhol, bármennyit tudnám hallgatni.
Szeretem a hangját, a ronda fejét, mert azért nem szép, lássuk be, de nevezzük karakteresnek. Meghallom ezt a számot, és mint egy drogos.





De itt van ez is.
Annyira jó!!



Megnéztem a 3 évvel ezelőtti pesti Metallica koncert felvételét, azt mondta az énekes, hogy 11 éve voltak itt utoljára, és sok változás történt azóta. Remélem nem 2021-ben jönnek legközelebb, de ha igen, akkor is ott a helyem (bár öregek lesznek mint a Stones). És remélem változások is lesznek szép számmal addig...

És tudom, a világon sokan éheznek, nélkülöznek, én meg zenékről áradozok, ahelyett hogy valami értelmeset írnék...

Szóval akkor legyen.
Szeretés témakörben szólnék.
A zsíros kenyér ugyanis elfogyott.

A jó zene olyan érzéseket indít el bennem, mint mikor szerelmesként meglátom Őt, meghallom a hangját, stb. A jó zene, amit ÉN szeretek.
Megnyugtat.
Akkor is, ha másnak csak katyvasz ami szól.
Nekem léleksimogató.
Olyan mélyet sóhajtós-megnyugvós.
Olyan "egyben van a világ" érzés.

A zene nekem nem pótlék, minden a helyén van a világomban, nem szenvedek hiányt semmiben.
De tudom, sok szeretett dolog pótlék.
Szeretetpótlék.
És itt van a félreértés.
Mert ez alatt sokszor tévesen azt értjük, hogy mások szeretete hiányzik.
De szerintem aki önmagát szereti, és tényleg szereti, annak nem fog hiányozni mások szeretete, mert a központot nem valahová önmagán kívülre helyezte, hanem pont oda, ahová kell: a lelkébe.

Tudjátok, mikor a minap láttam egy Grace klinika epizódot, amiben a snowboard világbajnok srác elveszti a lábát, és azt mondja:
- 5 éves korom óta snowboardozok, ez volt az életem. A lábam volt az életem. És most? Mi lesz? Nem tudom.

Akkor gondoltam ezt tovább.

Ha a lábadba helyezed a központot, ha egy másik emberbe, ha egy játékba, sportba, bármibe ami igazából nem TE vagy, akkor mi lesz veled, ha az a valami elszáll az életedből?
Tudom, nehéz téma, és még nehezebb úgy élni, hogy önmagunkat tartsuk előtérben a magunk számára, mert könnyen átcsúszhat önzésbe, amit nem is akarunk, azt meg végképp, hogy önzőnek lássanak MÁSOK.

Itt az újabb momentum.
Mások véleménye.
Gondolkodjunk.
Van 5 gyerekem, nehéz pár percet is találni, mikor a saját gondolataimmal foglalkozom, és nem alszom el. De ezek a gyerekek egyszer elmennek, és akkor mi lesz? Ha nem találom meg a saját központomat, akkor egyedül leszek, akár lesz társam, akár nem. Ha a gyerekek az életem, akkor elveszek nélkülük? Majd a hétvégéknek, havi alkalmaknak élek, mikor meglátogatjuk egymást?

Szerintem értetek.
Tovább megyek.
Annak, akinek nincs saját központja, könnyen válik függővé a kívülre helyezett szeretettől.
Nyilvánuljon meg akár egy lábban, akár a gyerekben, akár a párunkban, vagy alkoholban, drogban, ételben, pénzben.
Az ilyen embert a lába vagy a társa irányítja?
Vagy a pia?
A drog?
A süti?
Mindenképp kiszolgáltatott helyzet.
Jó kiszolgáltatottnak lenni?
Nem jó.
Nehéz megtalálni a középutat.

Könnyen beszélek, mikor a magam ura vagyok, és nem vagyok szerelmes sem.
Csak a Metallicába. De az nem irányítja az életem. Messze van hozzá. És valljuk be, ez a fajta szerelem csak addig tart, míg túl közel nem kerül. Mert a távolság szépít, javít. Különben sem tagokba vagyok belezúgva, hanem a zenéjükbe, hangba, gitárjátékba, ilyesmikbe. Mit kezdenék egy egész együttessel? Hol aludnának? Nekem kéne főzni nekik? Minek jönnének ide? Fát vágni?
Egy koncert oké,1-2 buli is beleférne. De jó ez plátói rajongó-szerelemnek.

Skarsgard nem ír...

Írtam már korábban a face-n üzenő angol anyanyelvű fickóktól, akik rendre meg akarnak ismerkedni velem. Komolyan, napi szinten van egy. Elkezdtem összeírni amit tudok. Persze ráguglizva a nevekre, amiken jelentkeznek.

Chris Hayward agrármérnöknek vallja magát. A gugli mit mond, több ilyen nevű is van:
-tv producer
-író-halott
-asztrofizikus
-pap

Davide John
túl gyakori, de ebből is van minden

Whyte Craig, Ő egy Harvardi professzor. A gugli ilyet nem talál, de van:
-sportmenedzser
-skót üzletember
-focicsapat tulajdonos

Alex Kelvin hajózási cégnél dolgozik (ebből is jó sok akad), de ő sehol a google-ban. Viszont van Alexander Skarsgard mint Calvin Klein arc, de ennyi. Ő pl. írhatna. Válaszolnék.

Ricardo Jett tengerészgyalogos (katonaféle is akad szép számmal, de sehol semmi, csak a fake face profil.

Miért mondom hogy fake (ál)? Mert 1-2-7 akárhány hónapja regisztráltak, bejegyzés semmi, face élet semmi, pár fotó, pár adatmódosítás. Semmi ismerős, vagy pár csaj, hülye névvel. Ha van kép, ahhoz nem szólt senki, lehet akár gugliban talált fotó is.
Még ha nem is pénzkicsaló mind, de akkor skalpvadász? Ahhoz kissé messze van hogy odaszaladjon az ember egy kóbor numerára, vagy ő jöjjön ide.

De ez legalább próbált magyarul írni. Gugli fordító is jó barát, bár maradt volna meg az angolnál, azt érteném.
Íme:
Hello szép, hogy van csinálás ma remélem finom. Én csak a legel átmenő a profilod, és láttam a képet. Egy nagyon szép hölgy, és nem maradhat ki a fal nem küld neked egy üzenetet, hogyan érzi magát, és milyen szép megjelenés. A nevem Ricardo, én vagyok a tech Hoppá az amerikai haditengerészet, imádni fogják, többet tudni, ha nem mind.love, hogy hallani rólad.
Mike Dale aki elektromérnök (még ez is menő szakma, biztos lenyomozhatatlan, és jól hangzik)
Én találtam ezen a néven például:
politikust, színészt,

Szóval maradnak a levelek, a nem válaszolások, és lassan törlik őket. Mert amire nem válaszolok, azokat 1-2 hét után sértőnek bélyegezve törlik. Egynek írtam, kértem friss képet, mondom most ugrik a majom a vízbe, de ugyanarról az arcról küldött.

Egyébként arcra a legváltozatosabbak, tényleg próbálja valaki eltalálni az ízlésem, de a gyanakvásom nem múlik és kész :)

Az a fránya Skarsgard. Az nem képes írni nekem. Pedig svédül is megtanulnék...

2013. november 24., vasárnap

Rasszizmus és dimenzió

Bejegyzés, amiben nem szerepelnek négerek, indiánok, szőkék, csak érettek, teltek, zöld szeműek, és sosem pukizó nyuszik. És a narancsok.

Sok minden történik.
Agysejtek aktivitásából létrejövő gondolatfoszlányok kelnek életre és teljesednek ki más emberek behatásai miatt.
Azt gondolom ez az, mikor mások miatt tanulunk magunkról fontos dolgokat.
Nemrégiben például rádöbbentem, a negyvenes kor olyasmi, mint a középkamasz állapot.
Nem tudom mikor fogok klimaxolni, nem fogom hormonokra, de a hangulatváltozások olyasmik lehetnek, mint Kiránál.
Most nevetek valamin egy beszélgetésben, legközelebb szó nélkül kilépek ugyanannál a témánál. És puffogok, miért nem tudja, hogy ez nem én vagyok.
Igazából olyannal beszélgettem, aki rohadtul nem ismer, ő talál meg engem rendszeresen, és csak kapkodhatja a fejét mikor lepattintom.
De igazából nem érdekel ő engem, viszont jó kis gondolategységeket teremt bennem.

A másik, hogy az évek változtató hatása lehet-e az, hogy már nem számít egy jóképű fej, egy jobb test, ezek mellé legyen agy és gondolatok is. Már pillanatok alatt átlátok a pasik hülyeségein, a játszmáikon, nem gyűröm meghatottan a ruhát a mellkasomon ha azt mondja egynémely: az érett nők a kedvenceim/a telt nőket kedvelem/zöldszeműek az istennők, stb.
Mert ez bizony egyfajta rasszizmus számomra.
Csak egy bizonyos tulajdonságom miatt kellenék?
Oké, elhiszem hogy az adott tulajdonságokkal rendelkező csoportból sem kéne mindenki, de én akkor is hülyeségnek gondolom ezt.

Talán ha tovább járom körbe a semmiségekkel teli tálat, akkor érthetőbb leszek.
Hülyeségnek tartom, illetve kissé gyerekesnek, hogy ember kijelenti: nekem csak 120-130 cm közti, fekete hajú piros szemű nyuszi kell, aki éjfélkor fordul a bal oldalára és sosem pukizik.
Direkt írtam hülyeségeket, mert nem ez a lényeg, hanem a jelenség.
Szerintem aki bármiben így gondolkodik, az sok jótól elvágja magát.
Persze tizenéves rockerként a hosszú haj nyitott kaput egy-egy fiú felé, de ez a kamaszkorral véget ért.

Azt hiszem nem szabad kategóriákra osztani az embereket semmi módon.

Már azt is tudom, hogy nem mindenki azért néz meg, mert AKAR valamit, hanem vonzza a tekintetet valami kisugárzás, valami "máshol-máskor-más körülmények közt lehetne bármi" áthallás.
Olvastam erről sokszor, miszerint rengeteg dimenzió van, minden vágy és félelem, élő egység valahol. Az emberek-lelkek akikkel kapcsolatban vagyunk, más dimenziókban is társaink, csak másképp mint itt.
A koldus az apám, az igazoltató rendőr a szomszédom, a kutyám a bátyám, stb.
A téma számomra nagyon érdekes, kissé bonyolult, mint minden időutazásos, dimenziós dolog.
Szerintem a gondolkodásunk max. 3-4 dimenziós, nehéz a többit elképzelnünk.

Akikkel találkozunk, csak pillanatokra is, azokkal valami kapcsolatunk van.
Azután minden egyéb történés nélkül megyünk tovább utunkon, hozzá sem szólva egy előző életbeli szerelmünkhöz. Esetleg dobunk neki pár forintot  a kalapjába, veszünk tőle egy újságot, vagy megkérdezzük mennyi az idő. Nincs most több dolgunk egymással, de távoli kapcsolatban vagyunk.
A zöldségespultnál lévő 100 kg narancsból csak párat választunk ki.
Miért pont azokat?
Valamiért azok kellenek.
Kiemelve pár példányt a narancstömegből, összekapcsoljuk őket az életük további részére.

Egyébként bizonyára nem jól gondolkodom pasiügyekben, mert egy bizonyos szint alá nem mennék le. Kinézetben is megvan a határ, korban is, de amíg nem érdekelnek valakinek a gondolatai, addig a teste sem kell. Tán nem vagyok elég kiéhezett? Vagy nem ittam eleget?
Nos, nem is fogok, ennyire nem is leszek.

Gondolatfoszlányként megvan már a szeretetpótlék témakör, amiben a cigi-kaja-pia-drog mellett a [szex bárkivel, aki "szeret" pár percig] is benne van.

2013. november 23., szombat

Az elektrolízis fontossága, és a napi leckék

Volt már az egy hónapja is, mikor vonultak a vadludak dél irányába. Láttuk, hallottuk, talán meg is írtam. De pár napja megint. Nyitott ajtónál főzök, megint hallom a madárcsapat hangját, és tényleg: a lemaradtak, messziről jövők vonulása újabb élménnyel gazdagított.
Nekem tetszik ez a késői ősz, vagy korai tavaszbemutató.
A kopasz fák ellenére még zöldell a fű, rügyezik a fenyő, láttam fotót érő eperről is, és este is balzsamos kint a levegő. Nincs még télszag, hajnalban sem.

Mindig van mit tanulni. A gyerekeimtől is.
Kira megmutatta, hogy lehet a konyhaszekrényből elcsent nápolyi segítségével egy komplett étkezést lezavarni a nyitott hűtőajtó rejtekében. Kézből a nápolyi, hűtőből a tej, mi kell még? Jó hogy a Télapó nem így csinálja. Minden hűtő előtti morzsa rá lenne fogva.

Na nem mintha nyomozgatnék a morzsák széthagyói után. Tegnap kitakarítottunk, rend, tisztaság, ragyogás mindenhol. Mondom Anyámnak, jó lenne egy egész napig ezt az állapotot látni, de ahhoz ide nem jöhet gyerek. Márpedig jön. Az én ötöm mellé még három vendég.
Kira fél óra tanulásnak álcázott mobilozás után megkérdi:
- Ki van takarítva?
- Édes lányom nyomozónak ne menj, nem megy neked a megfigyelés.
- Jól van csak kérdeztem.

Kiderült az is, hogy Kira Kevintől vár a konyhában segítséget.
Kevin ilyen zacsis levest vagy tésztát csinált.
Kira:
- Nekem is légyszi.
- Idejöhetsz, csináld meg.
- Csináld meg nekem is légyszi.
- Miért? Nyomorék vagy? Nem tudsz?
Közbevetem:
- Igen Kevin, Kira a konyhában nyomi, az nem megy, segíts neki.
Ezek tények.
Ami Kevinnek alap, az Kirának "ezt most hogy kell???"
Van amit meg tud csinálni, de egyelőre nem sok rátermettség vagy érdeklődés van benne. Azt hiszem ez összefügghet.
De mikor nyáron írt neki valami ismeretlen kamasz, hogy szeretne a pasija lenni, és dobja ki a barátját, a helyesírást hírből sem ismerő levélírónak annyit válaszolt, hogy inkább a helyesírási szótárral mélyítse el a barátságát. Szóval szöveg van, konyha nincs.
Kevin csinálja ezt a tésztát, kis lábosban forr a víz, benne kanál. Odanyúlok, kiveszem, mondván forró lesz, nem fogja tudni megfogni.
Rám szól:
- De Anya, az azért van, hogy tudjam hány fokos a víz.
- Hogyan?
- Megfogom a kanalat.
- Oké, ha forró kanalak fogdosásával döntöd el, akkor díjazom a módszeredet.
Eszembe sem jutott volna hogy így is lehet.

Kira fizikát tanul.
Mögöttem mormol a fotelban, én filmet nézek. Ennyi gyerek mellett évek óta csak felirattal, nem magyarul.
- Nem zavarlak?
- Nem, olvasni hangzavarban is tudok. De magyarázd már el az elektrolízist. Nem kötözködés vagy kikérdezés, csak meg szeretném érteni.
Magyaráz, de hamar elvesztem a fonalat. Nem azért mert bonyolult, vagy nem jól mondja, hanem azért, mert nem érdekel igazából.
Érdekes ugyan a fizika, de vannak olyan ágai, ahol azok a kérdések vetődnek fel: ezt most minek?? Miért kell anódokat dugdosni a sós vízbe? Ne magyarázza el senki, biztos van mondjuk az említettnek jelentősége, csak számomra nincs. Ehhez túl filozofikus alkat vagyok.
A tömény filozófiához meg túl földhözragadt.

Annyi kérdés van a fejemben, annyit agyalok a szeretet és kapcsolatok témában, meg sok más témában is (például hogy ha rajzfilm megy a szomszéd szobában, akkor az áthallatszó hangok miért nyögések és visítások???), minek nekem az elektrolízis?

2013. november 20., szerda

Úton a fiúkkal

Úton vagyunk, Szabolccsal, Szilivel.
Átbuszozunk korábbi lakhelyünkön, mutatom Szabolcsnak:
- Ide járt Kira oviba.
- Akkor elmesélem neki, és felébrednek az emlékei.
Szili mellettem behunyja a szemét:
- Emlék vagyok, alszom.
Majd felül, kinyitja a szemét:
- De jó! Emlékeznek rám, felébredtem!

Volt más is.
Újpesten, továbbhaladás előtt, wc ügyben egy gyorsétterembe mentünk. Kaptak sült krumplit, elintéztünk mindent (kódos wc!!), és mentünk kifelé. Szili mellettem, fogja a kezem, mi megyünk elöl, nyitom az ajtót, fogom a különálló gyerekemnek, de Szabolcs persze nekirohant a vastag üvegajtó másik felének.
Kis sírás, megállapítottuk, hogy az ördögszarvai megvannak, sikerült megint növeszteni rajta (mindig ugyanott veri be a fejét: a homlokán, oldalt, a hajtőnél).
A metróról leszállva közli:
- Nem sikerült, a fenébe!!
- Micsoda?
- Átmenni Roxfortba.
- Ja, azért mentél neki az üvegnek?
- Miért, mit gondoltál??

Ami persze véletlen volt, de jól kivágta magát.

Sikerült megállapítani, hogy megint a vidék a szarlerakat.
Volán buszpályaudvar, jegyautomata.
Vácon ez 50%-ban nem működik, de ha épp igen, akkor egyszerű a használata.
Kiválasztom az úticélt, kedvezményt, darabszámot, majd dobálom a pénzt.
Csak úgy, minden egyéb jelzés nélkül.
A pesti már érintőképernyős, de ugyanaz: úticél, kedvezmény,  darabot.
Tenném be a pénzt, de nem veszi el. Pedig ki vannak írva a címletek, és benne van az ötezres is.
Oké, ezek szerint azt mégsem szereti, felváltom. Keresek én jegypénztárt, de nem találok. Akkor veszek egy kiló mandarint, az is pénzváltás. Visszamegyek az automatához, újra ütögetek, és felfedezem: van egy "fizet" gomb, ami nélkül nem kell neki a pénz. Oké, figyelmetlen voltam, elismerem.
De nem meglepő módon mégsem szarlerakat a vidék, mert a váci gép elfogadja a kétezrest, de ez még mindig nem. Szerencsére van apróm, és az ötszázast beszippantja. Van jegyünk.

Szilivel egyébként élmény, mert mindent elolvas. Betűt lát, muszáj elolvasnia. Megkérdezte: miért mennek azok a fénybetűk, így nem lehet elolvasni őket. De azért sikerrel vette azt is, mert 3-4 elhaladásra sikerült megfejtenie a szöveget.

Nem is mondtam hol voltunk.
Szemészeten a két kisebb fiúval, a Madarász kórházban, mert ott rendel egy volt osztálytársnőm. Vácról küldtek gyerekszemészhez, mert nem volt mérhető és megállapítható a baj a felnőtt dokinak. Akkor legalább tényleg indokolt Pestre menni, no meg találkozni is jó.
Kiderült, valami retina elváltozás, ami nem műthető, nem fog romlani, de nem is korrigálható szemüveggel. Erre vonatkozólag még pontosító vizsgálatok lesznek, Kevint is vinnem kell, de ráérek tavasszal is. Messzire nem jól látnak, de jogsit kaphatnak majd, csak nem hivatalosat. Azt hiszem rosszabb is lehetne, kaphattak volna olyan "együtt kell élni vele" problémát, ami rosszabb. Mert ez pont az, amivel nem kell foglalkozni.

Ez után este még Kira szülőin voltam, majd végre otthon.
Anyám tegnap kimosta a 8 gigás pendrive-ot, pedig átnézte a zsebeket, de a pendi működik. Valószínűleg 90 fokon mosva nem így lenne. Kevin mobilja két napig hevert az udvaron a sárban, de az is működik. Viszont biztos vagyok benne, hogy sem a szülinapjára, sem karácsonyra nem kap mobilt :)
Pénteken lesz a szülinapja, tudja hogy megvan az ajándéka, de nem tudja mi az. Tegnap mondja:
- Legalább mondd meg, hol van!
- Hülyének nézel? Miért mondanám meg?
- Úgysem fogok meglepődni, mert minden évben van egy nap, mikor kapok valamit, ami unalmas. Nem meglepő. És biztos valami gyerekes lesz.
- Tuti. Vettem neked új bilit. Meg pár pelenkát. Játékbabát, fésülhetőt. Kapsz még szörfdeszkát, mert az is hasznos itt az erdő mellett.

Ilyen tortát akarok csinálni.

2013. november 17., vasárnap

Kurvák és kurvaságok

Az érzelmi kurvák.
Akik szeretetért, jó szóért, buksi-simiért bármit.
A testüket, a lelküket, a pénzüket.
Az önbecsülésüket.
Bármit, csak elfogadják, csak szeressék őket.
De legalább LÁSSÁK őket.
Lássák milyen okos, milyen tájékozott, milyen kívánatos, mennyire kapható és odaadó.
Mennyire elérhető, vagy épp titokzatos, misztikus.

Mi mozgathat embereket?
Engem ez érdekel.
Miért lesz kurva az érzelmi kurva?
Ha már az, miért nem ismeri fel, hogy használják őt, ahogy ő másokat?
Kunyerálja a szeretést, de cserébe is kell adni valamit.
Rabszolgasors oda-vissza.
Egyik az érzelmei rabszolgája, mindig másra vetítve ugyan, de a vágyott érzések hajszolják.
A másik fél a szex rabszolgája.
Mindegy kivel, csak menjen a szekér.

Miért lesz vadász az érzelmi kurva elejtője?
Vajon ő is titokban szeretetre vágyva "dolgozik"?
Különben miért elégszik meg a nem valódi, kivetített érzelmekkel?
Szeretlek, mert...
Nincs mert.
Ha van, akkor nincs szeretlek.

Elveszve a vágyott érzéseink kavalkádjában nehéz meglátni a valódit, de nehéz megismerni a saját igazi énünket, igazi vágyainkat is.


Aki megnyílik, sebezhető lesz.
Nem mindenki elég erős ehhez.
Ezért álarcok tömegével mászkál a tömeg, és váltogatva ezeket létezik a mindennapokban.
A munkahelyen a laza arc mutatása célszerű, no meg a fáradhatatlan bólogatóé, a gyerek iskolájában az esendő, a dolgos anya,  a buszon hazafelé a megfáradt, életunt profilt lebegtetjük.

Megint inges játék, akinek nem tetszik, nem veszi fel.

Az álarcaid közt lassan elveszhetsz.
Melyik vagy?
Lassan senki nem tudja.
Te sem.

Ha tükörbe nézel, mit látsz?
Boldog vagy?
TE, az önálló, szuverén személy.
Tudod, hogy a boldogság nem más emberektől jön?
TE vagy a kiváltója, és élvezője is.
Igen.
A boldogság egyfajta lelki önkielégítés.

Tudsz mosolyogni magadra a tükörben?
Látod milyen szép vagy?
Úgy, ahogy teremtődtél.
Ha igen, akkor már nem kell kurvának lenni.
Nem kell kedvességet és érzelmeket koldulni.
A szeretés, mások szeretése is itt kezdődik.
Magunkkal.
Ki merem elégíteni a saját szeretet igényem?
Mert mint a másfajtánál, ennél az önkielégítésnél is az a lényeg, hogy tudjam, mi a jó nekem. Akkor tudom, mit kell megkapnom a másiktól, hogy együtt is működjön.

2013. november 14., csütörtök

Mostanság

Manapság pörög az élet.
Gimis nyílt napok, szemészeti vizsgálatok tarkítják az életet.

Én meg valami olyasmi vagyok, hogy ha már kétszer egymás után nem töltöm otthon a napot, az furcsa. Olyan mintha idegen lennék, órák kellenek mire ráhangolódom az itthoni tevékenységekre. Csinálom, de olyan, mintha mindig elfelejtenék valamit. Pedig nem vagyok mániákus rendrakó, takarító. Pont engem nem érdekel a napi portörlés, lazán azt mondom hogy ma nem mosogatunk, mert nincs rá idő, kedv, stb., majd holnap.
Tegnap előtt a 3 fiúval voltunk szemészeten, érdekes élmény volt. Előre úgy voltam vele, hogy tuti hajtépős lesz. Szabolcs pörög, Kevint idegesíti, Szilike olvasni tanul (magától), és mindent elolvas, kérdezget.
Ehhez képest senki nem veszekedett a másikkal, nem rendezték át az SZTK berendezését, és nem szerepeltek túl sokat.
Bár a hazaúton megállapítottam, hogy még mindig nem azok vagyunk, akik a sokgyerekességet népszerűsíteni fogják, azaz akinek nincs, az nem miattam fog akarni.
Szili szellemvárosokról fecseg, mivel kint a buszon kívül sötét van, koromsötét. Sosem utazott még így, legalábbis nem emlékszik. Szabolcs arról, hogy mikor mehet Iron Maiden koncertre, Kevin engem próbál idegesíteni, hülye fejeket vág, piszkál.

De az is kiderült számomra, hogy az új dolgok, a ritkán csinált dolgok olyan kozmikusak nekünk. Úgy vagyunk vele: hogy fogom megoldani? Ennyi többlet munkát nem fogok bírni, nem tudom hogy lesz az egész, és félek tőle, mert nem tudom kinyújtani a napokat, nekem sem jár több óra egy napból mint másnak.


Pedig tényleg úgy gondolkodom, hogy majd akkor aggodalmaskodom, ha a probléma felmerül. Majd akkor oldom meg, amikor ott lesz, nem agyalok előre. De mikor úton vagyunk hazafelé a három fáradt és ezért kicsit pörgősebb gyerekkel, belegondolok hogy hazaséta, otthon átállás, befűtés, éhes kölykök, minket hazaváró Lívia, megint nem lesz nyugi és nem tudok majd melózni.

De ehhez képest kiderül hogy itthon nyugi van, az egyik szoba már befűtve, kutyák elintézve, rend van, oké minden. De ha nem lett volna befűtve, és kutyát is kell etetnem, az is megoldható lett volna, plusz 15 perc aktív tevékenységgel.
Szóval az derült ki, nem újdonságként, csak újra, hogy kár aggódni előre, akkor kell nyugisan cselekedni, mikor benne vagyunk a dologban, a problémában.

Aggódhatok most, hogy fogok szomszéd faluba menni a kicsikkel Kira szalagavatójára, hogy lesz a ballagás, ami dupla, mert idén Szili is ballag az oviból. Hogy lesz jövőre az évnyitó, hisz az elsősökhöz illik kísérőként csatlakozni, Szili elsős lesz a helyi általánosban, Kira gimiben. De majd akkor foglalkozom vele, mert még annyira messze van!

2013. november 8., péntek

Who wants to live forever?

Kivételesen nem megyünk el a szellem, asztrálsík, reinkarnáció irányába... Maradunk a Földön, fizikai síkon.

Vajon miért szólnak arról az újságok, riportok, meg ilyenek, hogy kutatják az örök életet?
Hogy már majdnem megvan, hogy már megvan a titok, miként lehet 300 évig élni, agyat cserélni, örökké élni. Hisz ha alap esetben vannak 100 meg 120 évesek, akkor lehetne több is, nem?
Akkor kutassunk, gén-térképezzünk, keressük a halál-gént, hátha.
Hátha kitoljuk az egészet az örökkévalóságig.

Ti ismertek valakit aki örökké akar élni?
Mert szerintem a boldog, elégedett nem akar.
Talán azért nem, mert tudja és elfogadja hogy vége lesz, és tudja azt is, hogy megtesz mindent amit ebben az életben kell: szereti önmagát és akit még tud, és ezzel gyakorlatilag az összes dolgot megtette, ami lényeges.
Mert ezek hozzák magukkal a többi feladatot, de aki ilyen, annak könnyű lesz.
Könnyű és túlélhető bármilyen nehézség.
Ha elfogadom, hogy meg fogok halni, mennyivel egyszerűbb azt is elfogadni: vannak problémák, legyőzendő és megoldandó dolgok.
Minden változik és meghal, a probléma is!
De amit erőszakkal itt tartunk, hozzáragasztva a porhüvelyéhez, az csak a levegőt szívja előlünk!
Erővel magunkhoz láncolva a problémát, tologatva mint ganajtúró bogár a galacsinját, egyre nagyobb szargombócot gyártva és szagolva élhetünk.

A boldogtalan ember, aki mindig panaszkodik, az előbb-utóbb megbetegszik.
A test-ruhája szakadozik, foltosodik.
Lehet megint panaszkodni.
Nem csak neki, a boldogtalannak és panaszkodónak gyengül a ruha-szövete, hanem mindenkinek.
De ha elégedett vagy, akkor ezeket elfogadva normálisan, ép ésszel éled meg az elmúlás kezdetét és az egészet.
Hisz az élet nem egy út a halálhoz, hanem valami sokkal több.

Kereshetjük miért születnek beteg gyerekek, miért kapnak emberek oly kicsiként halálos kórokat, kérdezhetjük az eget, Istent, bárkit, de el kell fogadnunk, hogy nem mindenki ruhája egyforma élettartamú. Minden élőt ugyanaz az anyag alkot.
A bomlás, elmúlás benne van mindenben.
Az anyag, bármilyen anyag, hermetikusan elzárva, sterilen tartva is lebomlik egyszer.

A létidő szabott, az élet törékeny.
Minden ember a saját sorsát éli.
A gyerek sem az enyém, nem azt kell tennie az életével amit én akarok, hanem ami neki a feladata.
Ebben kell segítenünk, hogy ezt meglelje, megvalósítsa.
Ha sajnálatos módon beteg vagy meghal, az az ő sorsa, és részben az enyém is.
Fáj annak aki itt marad, de mivel ezt nem tudjuk kikerülni, a halál a születéssel együtt a részünk, így csak annyit tudok mondani: ez van.


A tudós, aki az anyag felől közelít, sosem fogja meglelni mi az, ami életben tart, mi az ami elpusztít.

Tudjuk hogy meghalunk, tudjuk hogy a változások elkerülhetetlenek, mégis ragaszkodunk a dolgainkhoz. Tárgyakhoz, jellemvonásokhoz, emberekhez az életünkben.
Ragaszkodunk az élethez.
Ahhoz, amit életnek hiszünk.

Kapunk egy földi testet a lelkünknek, erre kell vigyáznunk, az elkerülhető betegségeket és problémákat el kell kerülni, hogy a földi élet élhető legyen.
Mindennek véges az ideje, a műanyag tálnak is, a fának is, az emberi testnek is.
Amire a legjobban vigyáznak, az is meghal egyszer.
Mert a halálban, az elmúlásban csak a "hogyan" a titok.
A halál fix.
A test a nem cserélhető ruha, a végéig kell hordani.
Ha elkopott és foltos, akkor is. Egyet kapunk, tényleg nem árt törődni vele

De kutatni az örök élet titkát?
Miért ilyen hülye az ember, hogy megesz ilyesmiket? Mi, a nem-tudósok azt hisszük, hogy a tudós az ember felett áll, annyira penge, hogy az agyát át kell ültetni, átadni a jövőnek, mert olyan roppant okos.
Elhisszük, hogy az örök élet jó, hogy kell ez nekünk?
Vagy csak annyit mondunk: minek, hisz szar az egész!
Nos, mint mondtam: ez a dolog szerintem önmagát szúrja lapockán, mert aki jól elvan az tudja: vége lesz, és ez a rend.
Aki utálja az egészet, az minek is akarna örökké élni??
Mitől félünk?
A halál fix, és állítólag nem olyan szörnyű élmény.
A vele járó fájdalom a félelmetes?
Fáj a halál?
Vagy tudva milyen rossz elveszíteni valakit, a hátrahagyott szeretteinket féltjük ettől a fájdalomtól? Hogy elveszítenek minket? Vagy a szuper agyunkat sajnáljuk, hogy nem adtunk tovább mindent?
(Bár közbeszúróm, hogy ha meglesz, akkor mi lesz a túlnépesedéssel? Ki fogja elfogadni, hogy nem szülhet, mert elfogy a hely, a víz, a levegő miatta? Vagy csak egy kiválasztott csoport élhessen örökké?)


Az én saját véleményem az, hogy nem akarok örökké élni. El tudom fogadni, hogy valószínűleg nem fogom ismerni az ükunokám, és így 40 évesen már a felén kábé túl vagyok. Szerintem idővesztegetés ezt kutatni, és idővesztegetés az ilyen hírek elé leülni, komolyan venni és várni az eredményt.

-Mit csinál Jóska bácsi?
-Várom az örök életet.
-És addig mit csinál?
-Csak várok. Nézem a tévét és várok.




2013. november 7., csütörtök

Bréking nyúz

Annyi mindenről akarnék írogatni, annyi kis gondolatfoszlány elvész menet közben, de ez van. Próbáltam jegyzetet készíteni a telefonon, de eszembe sem jut. Úgy vagyok vele, hogy egy ilyen tuti jó gondolat eszembe fog jutni egy hét múlva is. Majd két óra múlva nyugisan ülök a kályha előtt, gyújtogatom a szar gyufákat, mert már annyira biztonsági, hogy meggyújthatatlan, és gondolkodom mi is volt az??? Mit akartam leírni? Alzheimer a jó barátom? Vagy inkább kavinton?

Pedig olyan nagyon full vagyok, annyira jól érzem magam, olyan nyugisan és boldogan! Olyan jó kis agymenéseim vannak, de sosem tudjátok meg őket, mert elfelejtem :)

De megírom, hogy Szabolcs, aki ezeket mondta nem rég: Ákos minek született meg? Kit érdekel? Fúúúúj!!!
azt mondta valamelyik nap, hogy rég hallottam Ákost, anya hallgatnod kéne. És elkezdett mondani egy dalszöveg részletet...
Mert ez:

hasonlít szerinte erre, amit szeret:

 És tényleg. Mindkettő visszaemlékezés az ifjúságra, szóval hasonló. Kis 8 éves Szabolcs, visszaemlékezik :D

Nagy bejegyzés volt, megyek is a dolgomra. Akkor jönnek a jó gondolatok, hátha nem felejtem el délutánig...










2013. november 4., hétfő

Macskák és angol pasik

Először csak néztem, mit akar az angol nyelven levelet író pasi, aki a facen bukkant fel. Nem ismerem, máshová teszi a levelet, hetek múlva vettem észre. Válaszoltam, kérdeztem, de nem lettem okosabb. Marha gyanús volt. Főleg hogy jött a következő.
"Szép a profilod, szép vagy, meg akarlak ismerni, írj, levelezzünk, munkám ez és ez." stb. Mindezek olyan férfiaktól, akiknek semmi face múltjuk nincs, pár hete-hónapja regisztráltak, van 1-2 fotójuk, pár ismerős, és ennyi. Volt akinek csak nő ismerőse volt, 120 db. Nem nagyon írtam ezeknek, időnként megkérdeztem mégis mi a f*t akarnak, Amerikából, Angliából?? Hogy találnak meg?
Írta az egyik, hogy ismerősét kereste, és úgy jött fel a profilom.
A másik írta arra a szövegemre, hogy marha gyanús a pár hetes, üres profilja, hogy a munkája miatt nincs ideje facebookozni.
Komolyan gondolkodtam ezen, miért és hogyan, minek?
El akarnak rabolni, külföldre vinni táncosnőnek? Nem vagyok hozzá elég... hogy is mondjam... szép (vékony, mert szép az azért vagyok). Meg akar semmisíteni a szíjájé? Nem vagyok elég fontos. Max. itthon.

És rájöttem, hogy ezek a külföldi szingli (?) pasik társkeresőnek használják a facebookot.
A keresőbe beüt pár betűt, előjönnek profilok, és válogatnak.
Regisztrál mint egy sima társkeresőre, ahol fizetni kell ha üzengetni akar az ember (no ilyenre Heni-országban sem regelünk, a pénz jobban jön egy állatmenhelynek vagy könyvesboltnak...), így duplán megéri.
Mert olyanoknak is írnak, akiknek eszébe sem jut a társkeresés netes formája, de ha már...


Szóval csak azért írtam meg, mert a jelenség érdekes. De nekem még mindig eszemben sincs 2-3000 km távolságból párt keresni. Hisz még párszáz km is leküzdhetetlennek tűnik, de sokaknak 100 is.


Viszont a 45 még messze van, de néha a sok macskára nézve így érzem magam:
Kandúrok, akiknek a szükségleteiről lehet gondoskodni, néha meglebbentenek egy egeret, de a vakolatot nem rakják rendbe a házon...




2013. november 1., péntek

magadban merni hinni

Mikor kezdtem, akkor szinte öt percenként néztem a statisztikát, vajon olvasott-e már valaki. Az első bejegyzésem Kevin közelgő szülinapjáról szólt, akkor lett 9 éves. Már eltelt 3 év, most a 12.-re készülünk, de ez nem egy szülinapi bejegyzés. Sőt, nem is visszatekintésnek szánom. De tény, hogy sok minden történt ez alatt a 3 év alatt, mióta blogger lettem.
Például a féléves Lívia nagy ovis lett, hisz már kiscsoportos, és amilyen édes-aranyos kislány, pont annyira akaratos és hisztis. De ezzel tán nem is mondok újat, hisz csak átlag 3,5 éves kislányka.
Például elváltam. Aki olvas, tudja: ez jó.
A szétköltözés, válás után elkezdtem megismerni magam, milyen vagyok ÉN, milyen vagyok úgy, hogy nem másokon keresztül látom magam.
Nekem ez fontos tapasztalat, én szeretem hogy most egyedül vagyok.
Annak ellenére hogy kerestem, hogy pár hónapja úgy éreztem kész vagyok új kapcsolatra, mehet a dolog. Nos, most meg úgy látom nem voltam kész. Sőt, talán sosincs olyan pillanat mikor kész van teljesen az ember. Most is úgy érzem kész vagyok rá, kigyógyultam az összes lélekbetegségből, amit az évek tettek rám, de ezt lehet hogy csak az a jó érzés mondatja velem, hogy nekem most jó.

Minden nap újraszületek, soha nincsenek megváltoztathatatlan terveim, mindig hagyom alakulni a napokat. Másképp nem is lehet. Mert ha a terveim rögzítettek lennének, akkor a "véletlen" alakuló dolgok nem találnának utat, nem jönnének át. Márpedig mikor fél évvel azelőtt megbeszélt " Majd beugrom egy szappanért, ha arra járok" összefutás egy szombat délelőtt megtörténik, vagy a reggel rádióban hallott Ákos koncertre másnap este már indulunk is, az mi, ha nem spontán? Hogy lehetne összehozni, ha fix portörlő vagy nagytakarító napjaim lennének? Amúgy is, ha tervezek egy nagy rendrakást pl. akkor az olan nyögvenyelősen megy. Viszont ha nagyjából betervezem, hogy majd valamikor, akkor mindenképp úgy kezdem csak el, hogy kedvem is van hozzá. Eszembe jut, és megyek. megcsinálom, örömmel. Semmi kényszer.
Talán a kapcsolatom is emiatt kezdett szétforgácsolódni.
Nem lehetett spontán összebújni, csak fixen. Mert kellett. Mert ez a házasság.
Márpedig muszájból semmi nem örömteli.
A szex sem.

Tudom, lényeges hogy legyenek fix pontok az életben, szeretem ahol lakom, szeretek oda hazamenni, szeretem hogy az enyém. De ragaszkodni nem szabad sem a tárgyakhoz, sem a személyekhez, sem az időbeosztáshoz.
Nekem.
Mert más talán pont ettől nem tudna működni.
Azt hiszem ahhoz kell ragaszkodnom, hogy ÉN milyen vagyok. Hogy megoldjak mindent, ami feladatként felbukkan, hogy jó döntéseket hozzak hirtelen helyzetekben is, és egyéb ilyesmik. Ezért kell az egyedül töltött idő, hogy szépen megismerjem magam, hogy tudjam: megy ez nekem, a férfi, a társ nem mankó lesz, nem oszlop amire támaszkodni lehet, hanem ami mindenkinek kéne: egyenrangú társ.

Levélben beszélgetve bukkant fel egy mondat a beszédpartnertől: "újszülöttnek érzem magam 50 évesen."
Nem hiszem hogy fura lenne akár egy 50-60 éves embertől, hogy hirtelen másképp néz magára, más dolgok érdeklik mint addig, más lesz a világa, másképp néz az emberekre. Lényegüket veszítik addig fontos dolgok, és elkezd más lenni a fontos és lényeges.
Újszülöttek mama/papa-korban.
De gyakorlatilag aki engedi az életében a fejlődést, az mindig újszülött.
Aki elhiszi és képes átélni azt, hogy mindig minden változik, nem szabad beleragadni semmilyen helyzetbe, az is átéli az újszülöttséget szinte minden nap.
Mert nincs két egyforma nap, nincs két egyforma tél, nincs két egyforma férfi/nő sem.

A visszaemlékezés, számvetés még kitérhetne arra, hogy én nem tudom nem ismétlem-e magam, hogy amiket írok mennyire adnak teljes képet az adott témáról, mennyire vagyok érthető. Mert csak azt tudom írni, ami spontán kijön, ami megfogalmazódik épp.
Pár napot/órát érlelődik egy-egy gondolat, majd összeáll szöveggé. De sokszor írás közben tök más lesz, mint aminek indítom. Most arról akartam írni, hogy eljutottam arra a pontra, amit több extraszenzitív ember is javasolt: nem kell senki ahhoz hogy teljes legyek, én magam vagyok a teljesség magamnak. Ez kell a társ megtalálásához. Ez az állapot, ez az érzés.
De az hogy érzem ezt, még nem tesz biztossá abban, hogy ez így is van.
Mert azt hiszem a hit nálunk hétköznapi embereknél inkább olyan, hogy most ezt hiszem el, mert valamit hinni kell, és jelen pillanatban ez a legerősebb érzésem, gondolatom.

Úgy érzem írni jobban tudok mint beszélni, leírva jobban összeállnak a szavak. Ha lenne egy nagy blogtalálkozó, lehet én lennék a legunalmasabb ember a társaságban. Ezen is gondolkodtam. Aztán rájövök, ezek az érzések is csak azért vannak, mert normális vagyok. Nem azért mert diliházat igazgatok.

Összegzésképp azt mondhatom, minden nap, minden percben ez van:
Minden most kezdődik el.






Minden pillanat elindít valamit, ha hagyod.
Ennyi.

Szépeket!!
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...