2014. január 11., szombat

Gólyahír

        Van ez a sok éves műfenyő, amin van már a lombok takarásában szigetelő szalaggal rögzített fadarab hogy mereven álljon a felső része, van a csőbe dugva is valami merevítő cucc (már nem emlékszem micsoda).
Minden évben, mikor elővesszük, megfogadom, jövőre veszek másikat. Azután feldíszítve nem annyira lúzer szegény, kicsit ferde a teteje, de a szigszalagot takarja a lombozat és a díszítés, szóval elmegy. Egészen a jövő karácsonyig, hiyg nemhogy másod, hanem sokadlagos fontosságú. Megvolt a karácsony, kiszolgálta az munkaidejét, vissza a zacsiba, sufniba, és porosodhat megint egy évig. Jön az október december eleje, mikor elkezdik ezeket árulni, akkor egy kósza gondolat: venni kéne. De ennyi, a gondolat elszáll, és eljön a dec. 24.-e, mikor előkerül a csotrogány, és kiderül, kibír még egy karácsonyt.
Lehet, még 20 év múlva is meglesz, mert most sem dobtam ki ünnep után.
        Kicsit néha olyannak érzem magam, mint a Bazi nagy görög lagziban az apuka, akire mindenre egyfajta ablaktisztítót fúj. Sebekre, fejfájásra, meg mit tudom én még mire.
Én a literes aloé gélhez küldöm a kölyköket: égéssel, csípéssel, sebbel, és most összeraktam egy olyan krémreceptet, ami megintcsak mindenre jó, mert jó gyulladt pattanásra, sebekre, kipirosodott orrokra, kisgyerekek önmaguk által törölt, kipirosodott popójára, és még sok másra is, szóval küldöm őket: vagy az aloéhoz, vagy a cinkes krémért.
        Ha meg eltűnik valami, akkor kis keresés utáni: majd meglesz dumát már Kevin is elsajátította. Én rendes akasztják a hóhért érzéssel küzdök mikor ő mondja nekem, pedig tudom hogy mindig működik. Mert majd a következő keresésnél előkerül az előzőleg keresett cucc.
Bírom, hogy dolgok nem tetszenek nekik, de rájönnek: működik, és elkezdik átvenni.
A kajánál nem ilyen egyszerű, de azt megtanultam a sok év alatt, nem kell foglalkoznom azzal, ki mit szeret, és mit nem. Főzöm amit főzök, aki eszi eszi, aki nem, az eszik hideget vagy mást.
Azután kiderül egyszer csak, hogy mégis eszi aki addig nem ette, sőt: "ez nagyon jó!" felkiáltással megesz egy rakatnyit.
      Kevin a legjobb példa erre. Nála tapasztaltam régebben azt, hogy ma ez a kedvence, legközelebb pedig undorító. Most a szilvalekvár ilyen, ami a nyáron fagyasztóba tett szilvából készül apránként.
      Sparhelt szélén áll a lábos, kétnaponta átkeverem, a lekvár pedig keményedik. 4 kiló szilvában van egy marék cukor, és pár nap alatt elkészül. Nagyon jó, finom és sűrű. De eddig lesavanyúzta, és nem kért.
Most elkezdte enni, mert olyan kenyeret kaptak vacsira, és elég éhes  volt ahhoz, hogy megegye. Rájött: nagyon is finom. Amúgy jó ez a lekvárfőzési mód, mert végre olyan lekvárt készítek, amihez:
a) nem kell extra sok energia, mint mikor sütőben 3 napig szárítom
b) olyan, amire régről emlékszem a barátfüle nevű derelyéből, a menzáról.

Képzeljétek: kibújt az első tavaszi gyógynövény, a ragadós galaj. Bár sejtem, mindenhol vannak ilyesmik, hóvirág, és egyebek. Lassan nem csodálkoznék, ha a gólyafészekben lenne valaki.


1 megjegyzés :

Ha a véleményed nem titok, a neved se legyen az :) Tisztelj meg az aláírásoddal.

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...