2014. február 3., hétfő

Halottak, lépések, utak

Vannak éjszakák, amik már este előrevetítik milyenek is lesznek. A kutyáról beszélek.
Este nyolckor lefekszem, hosszú hét volt, fáradt vagyok.
Felugatnak.
Szemem ki-be csukásával keresem a választ, hány óra lehet. Ha ég a szemem, éjfél körül van, ha simán ragad lefelé, akkor még nincs annyi. Ha már felkelhetnék, mert a szemem jó, de álmos vagyok, akkor elmúlt a hajnal 2 is. Most nem akar kinyílni: 10 óra van.
Kimegyek, megnézem van-e valós veszély, de csak csetel a többi, távolabbi ebekkel.
Mondtam már, vadászterület, vadakkal, biztos mindig van izgalmas zaj, szagforrás. De az ilyen túlteljesítős kutyáknak mindegy. Ha nincs, akkor ugat a légmozgásra. Van ilyen.
Olyan is, akire hallgatok, pl. Borisz, mert ha ő ugat, AKKOR áll a kapuban valaki. Jól van, lehet hogy csak egy róka vagy szarvas, de a kapuban.
Nos, szólok a kutyának hogy halkabban verje a billentyűzetet, végignézem a kályhákat. Ez pont annyi idő, hogy ne tudjak rögtön elaludni újra. Forgolódom, kutyán ismét lentebb venném a hangerőt, megint lefekszem. Ahhoz álmos vagyok, hogy olvassak, alváshoz pedig nem eléggé.
Az éjszaka meghalt.
De mégsem, mert tudtam aludni mostanáig, hajnal 3.30-ig.

Elmesélem mi volt este.
Livike elképzelései:
- Van olyan katica, amelyik rád száll,akkor szobor leszel.-szeme kitágul, hozzám bújik, fél.
- Nyugi, ezen a földrészen nincs ilyen! Akkor minden sarkon szobrok lennének.
- De én láttam már szobrot!
- Igen, de az messze volt. Itt nincs olyan katica.
 
Fésültem a haját, közben csacsogott. Kérdezgetett milyen volt mikor baba voltam. Mondtam: még volt apukám, a Mama nem Mama volt, hanem az anyukám, satöbbi. Mondta azt is, hogy örökké velem fog élni (mind ijesztgetett már ezzel :D).
És kimondott egy nagy igazságot.
Megállapította, hogy a régi anyukám meghalt, lett helyette mama-anyuka, apámból nem lett semmi, mert nincs itt.
Megint elfilozofálgattam magamban. Este, mikor a kutya felcsetelt.

Vannak életszakaszaink. Sok kategória szerint fel lehet osztani.
Volt mikor Kira született, mikor anyuka lettem. Kezdő, mostani szememmel egyszerűen hülye. Olyan idióta elképzeléseim voltak, amiket sajnos senki nem  vétózott meg, amiknek látom a rossz hatását. Mondhatjuk, hogy így kellett lennie, de tudom: lehetett volna másképp, az csak egy döntés eredménye ami lett. Nevezetesen, hogy úgy gondoltam, nem fogom túl sokat babusgatni, mert akkor elkényeztetném, így hagytam sírva elaludni, mondván majd álomba sírja magát ha egyszer mindene megvan amit tehettem, tehát evett, ivott, tiszta, stb.
Volt hogy sírt, kivettem, megnyugtattam, és visszatettem. Megint sírt. Akkor nem jöttem rá, hogy csak társaságot akar. Voltak annak a Heninek jó oldalai is azért, Kirával még rengeteget tudtam foglalkozni, hamar megtanult mindent.

Nos, az a Heni meghalt. Ilyet többet nem csinált, Kevinnek már volt társasága: Kira. Egyszobás házban élve nem volt nehéz lefoglalni a kicsit. Ott már más hülyeséget csináltam. Vele sem akkora nagyot, de a tanulás fokozatai a gyerekeknél is megvoltak. Akkori énemre úgy tekintek, mint valami ufóra. A világ is más volt, az én világom nagyon más volt, a benne élő nem-vérrokonok körül szinte már senkivel nincs napi kapcsolat, vége annak a világnak.

Ma azt a Henit kell megölnöm, akinek nincs ideje semmire, mert annyi dolga van. Tegnap elkezdtem. Igaz, marhára nem volt más dolgom... Mert van a kencés dolog, amivel nagyon szeretek foglalkozni, feltalálni dolgokat, rájönni más dolgokra, de mivel hosszú évek óta nem munkahelyen dolgozom, nincsenek hétvégék és ünnepek. Pedig kellenek. A gyerekek miatt is, és magam miatt is.
Tegnap azt mondtam, oké, innen kezdve vasárnap pár órát foglalkozom a külsőmmel. Nem azért mert KELL, (persze kell is, de nem véresen muszáj), hanem mert úgy érzem megint el kell kezdeni összeszedni magam. Nem a tavasz miatt, nem az új év miatt, hanem mert MOST érzem a szükségét.

Sok hiba van a mostani életemben is, látom őket, sorban javítom ami épp jön. Azután majd egy idő után már távolról tekintek ide, és halottnak látom a mostanit. Henit, ezt az életet, persze távolról már hülyének is fogom tartani, mert a jövendőben okosabb leszek, de azért tudom: egyik ÉN sem hülye vagy buta, csak fejlődik épp. A következő is.
A halott sincs eltemetve, mint tégla a falban van.
Ez nem rossz értelemben vett halál, csak továbblépés, magunk mögött hagyás.
Tovább filózva, nem is tudom mennyire van rossz értelemben vett halál. De ennyire még nem vagyok öreg és bölcs, majd ha az is meglesz, talán hitelesebben tudok a halálról alkotott véleményemről és elképzeléseimről beszélni.

Talán a lényeg, hogy minden hibánk ellenére rosszak azok nem vagyunk. Hibák? A fejlődés kockái. Akkor nem hiba kategória, az csak utólag derülhet ki. De ha úgy nézzük, minden pillanatban hibát-hibára halmozunk? Azt hiszem EZ a baromság. Éljük ami van, tesszük ami tőlünk telik, valamennyire kapott anyagból is dolgozunk, a külvilág hatásairól beszélek. Mert tervek lehetnek 5 évre előre, de én úgy látom, két órára előre sem lehet tervezni, mert valami mindig másképp alakul.
Tán a fogyással tudnék jó példát mondani arra, hogy az elindulás és haladás a fontos, a jelen dolgok szem előtt tartásával. Nem a hosszú távú tervek, jövendő életekben játszott szerepet kell lesni előre, hisz úgysem látod. Nem láthatod. Illetve ha belelátsz, az még megváltoztatható. A clairvoyance, jövőbelátás inkább arról szól, hogy ha így folytatod, ez lesz.
Szóval fogyás. Ha a cél lebeg előttem, mondjuk a 10, 20 évvel ezelőtti külsőm, akkor el sem fogom kezdeni. Mert MOST az olyan távoli, mint Ausztrália gyalog. Ráadásul most lehet elképzelésem Ausztráliáról, de mire odaérek, úgyis másképp lesz minden, mint ahogy elképzeltem. Sosem jön vissza az elmúlt Heni külső, max. valami új, ennél másabb, jobb, de nem a régi. Ha csak a mozgás örömével foglalkozom, annak örömével hogy végre tettem valamit, akkor jó.

Mint amikor az első élet-hátrahagyásom volt. Mikor az első "válás" elkezdődött.
Volt egy pont, egy mélypont, amikor azt mondtam magamnak: ez a vége, ez az alja ennek a pokolnak, innen csak felfelé vezet út. Mától kifelé megyek ebből a kapcsolatból. Eldöntöttem. Az életem még jó egy évig látszólag nem változott, de én igen, engem már ez vezetett. Néha a hitem elfogyott, úgy voltam vele sosem sikerül majd, de azután megint láttam: eszerint alakulnak a dolgok.
Más kérdés hogy akkor úgy láttam, csak egy másik férfi oldalán tudok kimászni abból a gödörből, ami hibás elképzelés volt. Hisz minden voltam mikor újba kezdtem, csak gyógyult nem. Így aztán hibát-hibára halmoztunk, de persze voltak jó dolgok is.
A másik fél hibáztatása nélkül állapítom meg: a klasszikus Csernusi pszichológia szerint vak vezet világtalant voltunk, két hülye egy pár, két, önértékelésében sérült játékos, akik pár kis meccset megnyerhettek, de a bajnokságot semmiképp.
Mindegy, AZ a halál vezetett ide, a majdani hülyéhez.

A jövővel azért nem érdemes túl sokat foglalkozni szerintem, mert elképzelésünk sincs, mi lesz.
Ha visszamennék a múlt-Henihez, aki épp az egy hónapos Kira babával van otthon, elmesélném neki mi lesz 15 év múlva, nem hinné el. Mert csak ezt látná és tudná ami van, ami ide vezetett, azt nem. Ha valami nem tetszene neki ebben a mostban, neki jövőben, tenne ellene. Talán másképp alakulna, talán minden erőlködés ellenére ugyanígy. Mert szerintem most minden tégla jó helyen van, a múltam napjainak megélése hozott IDE. És persze a többi embert is oda, ahol vannak.

Visszanézve a 15 év marha gyorsan ment el. Onnan nézve egy emberöltőnek tűnne. Mint ahogy most is annak tűnik, mi lesz 11 év múlva, mikor Lívia lesz 15 éves. Elképzelni nem tudtam volna, ha elmesélte volna valaki, mi minden fog történni, mekkora változások lesznek, hol fogok élni, és miként. Hihetetlen lett volna. Most is hihetetlen lenne, ha valaki fixen azt mondaná: 15 év múlva Harley-n fogsz járni, hegy tetejére épült dombházban laksz majd, és.... hagyjuk. Amit írnék, az vagy a valóságtól nagyon elrugaszkodott, vagy a mostani vágyaimra alapul. Egyik sem reális. A mostani gondolataimba és logikámba nem fér még bele az, ami lesz majdan.

Érdemes titokzatosként megélni a jövőt, érdemes lépésenként megtenni az utat, nem átrepülve a napokat, amik kialakítják a jövőbeli mostot.

Jól van drágáim, 3.30 óta itt ülök, mert még mindig csetelt a kutya. 4.50 van, lezárom az írást, mert belezavarodunk teljesen. És ez a 666. bejegyzésem.

3 megjegyzés :

  1. Volt már pár Kőmíves Kelemenné, és várakat tartanak meg ma is. A tegnap jövőjét. Tehát nem tégla, hanem kő. ... és holnap is kő' .

    VálaszTörlés
  2. Heni, mintha csak az én gondolataimat írtad volna le...bár...ma éjjel jól bírtam, aludtam vagy hajnali négyig. Éjféltől.
    666. ?Vigyázz ezzel a számmal. Gyorsan írjál egy 667. bejegyzést.

    VálaszTörlés

Ha a véleményed nem titok, a neved se legyen az :) Tisztelj meg az aláírásoddal.

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...