2014. február 25., kedd

Kora tavaszi reggel

Milyen jó néha az óvodába vezető út!
Persze a legtöbbször olyan, mintha egy lépést mennénk előre, kettőt-hármat hátrafelé. Olyankor úgy érzem, sosem érünk oda, pedig közel lakunk hozzá.
Ma az erdőn át mentünk. Kérdeztem, kinek van kedve a madárdalos erdőben menni? Mindenkinek volt.
Megtárgyaltuk, hogy a madarak eddig a túlélésért küzdöttek, énekeltek, csipogtak télen is, de ilyenkor sokkal felszabadultabb a daluk. Többféle hangon szól, egész mások a mondataik tavasszal és nyáron is.
A kis vízmosáson ócska fahíd. A közepétől ugrunk, ne csússzon a lábunk a vízbe.
Innen Lívia története, aki szerint alattunk nem szakad le, csak a rablók alatt:
Közben talál egy diót, megállapítja hogy szereti a diókat, amik nem lyukasak.
Beszélünk a gombákról is, miért van annyiféle. Megtudják, hogy minden erdei és mezei hulladéknak, ami természetes, másféle lebontó gombája van, ezért van az, hogy másfélék vannak a fenyvesben, mint a tölgyesben.
A természet eltakarít maga után, és igyekszik az ember után is, de az sokkal nehezebb. Én úgy hiszem, végül akkor is a természet fog nyerni, legfeljebb rámegy az emberiség.
Ezt persze nem mondtam a gyerekeknek.
Szili megállapította, hogy a Föld egy növény, mert van magja is.
Megállapította, hogy mindenhol ott van az élet, és a szeretet is.

Hétvégén megint megtréfáltam Lívit, de ő nyert.
Káposztás tészta volt, kért:
- Tutrot téttát kélek.
- Milyet??? Tükrös tésztát?
- Nem! Tutrotat!
- Csuprosat? Az milyen?
- Tutor. Piti, nem láttit (pici, nem látszik, és mutatja az ujjaival, milyen pici egy szem cukor). Tó, tat édet (só, csak édes).


2 megjegyzés :

Ha a véleményed nem titok, a neved se legyen az :) Tisztelj meg az aláírásoddal.

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...