2014. február 15., szombat

Spontán

Nem ismersz, nem értesz.
Ismerős szlogen, igaz is.
De vajon ki ismeri saját magát?
Annyira, hogy semmin ne lepődjön meg.
Van az, hogy azt mondom: innentől nem gondolkodom hosszan semmin, spontán reakciókat fogok követni. Kira iskolaváltása volt ilyen, bár egyszer kis időre meggondoltam magam, de az első spontán döntés volt helyes, mert a változás amit az eredeti iskola ígért nem történt meg.

Jó volt spontán dönteni, azt gondolom igazolt az élet. Nem mondom, hogy nem lett volna jó a felvételije ha marad, sőt, lehet ugyanilyen lett volna, de jobban érzi magát a szigorúbb (normál szigorúsággal bíró, azaz a befolyásos szülő gyereke pont annyi joggal rendelkezik, mint a nem befolyásosé) iskolában.

De eltértem.
Tehát spontán döntök, de ezt ugye nem lehet mindenben alkalmazni.
Van mikor gondolkodni, fontolgatni kell, mi is lesz a jó.
Szilinél még az előző tanévben gondolkodtam, vajon jó lesz-e ennek a Legómániás gyereknek, aki órákat bíbelődik (még a rajzai is olyanok, hogy kb. 676 részlet alaposan kidolgozva), szóval hogy ne maradjon-e még egy évet oviban, játszani.
De közbe jött a törvény, betölti a hatot, mennie kell.
Oké, akkor az első gyerekem lesz, aki 6 évesen sulit kezd, ez van, én nem fogom ráfogni hogy ilyen-olyan bajai vannak hogy maradhasson, megy.
És az egyik legjobban teljesítő az ovis éves felmérésben.
Kétségtelen: suliban a helye.
Tudom, nem kizárólag a szülő érdeme ha okos és ügyes gyereke van, de valahol kicsit megerősít: minden hülye ellenvélemény ellenére jól csinálom. Azaz nem rosszul.
De ez is érdekes nézőpont ám!
Ha jófejű és okos a gyerek, akkor azt hozta magával, nem a szülő érdeme. Ha hülye (butább mint a többi) vagy rossz, akkor a szülő elrontott valamit.
Aztán a fene tudja mennyi ebben a rontás, a genetika, és mennyi a sors.
Nézzünk engem.
Egy bizonyos családi, hosszan tartó probléma miatt 6. osztályos koromban elkezdtem nem tanulni. A bizonyítványom előtte normális volt, akkor nagyon rossz lett. Kiabálhatnék most anyámmal: miért nem vette észre a jeleket, hibáztathatom a halott nagyanyámat, miért nem vette észre, hogy a lánya mit tesz és hogyan, de felesleges lenne. Írtam már, és tényleg így gondolom, azzal kell foglalkozni ami van és lesz, nem azzal ami volt. Én tudom mi miért alakult így, ennyi elég.
Szóval alakult ahogy alakult, rossz tanuló lettem, és jó suliba esélyem sem lett volna bekerülni. De így legalább tudok varrni, elég hasznos az is (Tudjátok mennyi rugdalózót meg egyéb ruhát varrtam, mikor a két nagyobb gyerek baba volt? Szóval igen: nagyon is hasznos. És tegnap jött pont egy utcában lakó kislányon szembe egy kabát, amit Kirának készítettem régen, majd kinőtte és odaadtam. 3. generációs, és még legalább 2 gyerek hordani fogja akiről tudok)

Maradtam autodidakta, amely tanulási forma sokkal többet nyújt számomra, mert ez párosul a kísérletezési vággyal, hajlammal, bátorsággal-sokszor ugyan muszájból, de az sem rossz.
Nem korlátoznak "úgysem sikerül" hiedelmek, és olyanok sem, hogy ez vagy az, x okból logikailag nem jöhet össze. Mivel nem tudom kipróbálom, és nagyon sokszor sikerül is.

Szóval lettem aminek lennem kellett, azt hiszem a helyemen vagyok és szeretem az életem.
Szóval genetika?
Okos családból származom, szépek is vagyunk, de nincs köztünk egyetemi diplomás (főiskolai van). Azt hiszem 1-2 kivétellel mind sikeresek vagyunk azon a szinten, ahol élünk. Ha a siker fokmérője nem a vagyon vagy celebség, akkor mindenképp.

Elrontott vagyok?
Ó, erről a felmenőim biztos órákat tudnának mesélni.
Az önfejű és öntörvényű lázadóról, de nem kérdeztem őket :)

Nem vagyok elrontott.
Én teljes szívvel azt hiszem, hogy bármiben ami érdekel, kiváló tudok lenni, mert egyszerűen ennyire jó a genetikai alapom. Csak épp elrontott vagyok, mert nem a jog érdekel, vagy nem a matematika, hanem mondjuk a környezetvédelem, az erdőben létező láthatatlan élet, a világnak a törvényszerűségei, az átláthatatlanul bonyolult mégis rendkívül egyszerű törvényeken alapuló ÉLET.

Na, ezért nem adnak kenyeret a boltban, igaz?
De elmesélek nektek egy tegnap történt esetet, ami számomra csoda, olyan kérj és megadatik csoda.
Talán apróság.
Boltban vagyunk a barátnőmmel, kérdezi van-e dióm, kéne egy marékkal valami sütihez. Mondom nincs, majd vennem kell a nénitől, akitől karácsony előtt vettem az utcában. Ennyi volt, vett magának. Majd otthon csinálom a vegyes salátám, és épp pirítom a napraforgót+szezámmagot, mikor eszembe jut, milyen jó lenne hozzá egy marék dió. De nincs, szóval majd legközelebb.
Képzeljétek el, fél óra múlva marha nagy kutyaugatás. Kimegyek, ott áll a néni, aki hozott 2 kiló pucolt diót, csak úgy.
Az én életemben mindig történik ilyesmi.
A spontaneitás és a dolgok elengedése hozza ezt.
Én így hiszem.

A téma egyik legjobb filmje: Forrest Gump.
Az ellentét, ahol a csóka próbál tervszerűen, kockadobozban élni, de a felsőbb énje nem hagyja: Harcosok klubja. Ez az ember harca önmagával, azé az emberé, aki nem mer más lenni, mint amit a társadalom elvár. Annyira, hogy tudatosan felrúgni az egészet nem is meri, pedig belebetegszik.

Mindkettő zseniális.

4 megjegyzés :

  1. Nálunk is most volt az óvodás felmérő, az eredményünk hasonlóan a legjobbak egyike. Annyira büszkévé tett! Márcsak azért is, mert ezen a héten három helyen is megdícsérték a lányomat és volt aki hozzátette, látszik, mennyit foglalkozom vele.

    VálaszTörlés
  2. Azt mondják, ha belül rendben van, kint is rendben van minden. Én is ezt vallom. Ha önmagunkkal rendben vagyunk, akkor minden úgy van jól ahogy van. És ha érnek meglepetések, nehézségek az életben, akkor arra már nem problémaként fogunk tekinteni, hanem megoldandó feladatként. Ez az, amikor az ember önmagát el tudja és el is fogadja. Akkor kerek minden.

    VálaszTörlés

Ha a véleményed nem titok, a neved se legyen az :) Tisztelj meg az aláírásoddal.

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...