2014. március 15., szombat

Közvetlen. Társak. Ismerősök. Rezgések. Pontok....

Témám most a közvetlenség.
Azt hiszem manapság, mikor a neten kötünk ismeretségeket, és pl. a magázás ritka dolog, akkor nehéz megtalálni az új határokat. Azt hiszem személyfüggő. Kinek hol van a határ, aszerint adja magát.
Mondhatnám, hogy nem szeretem a határvonalakat, de a legutóbbi randim ugyebár ennek az ellenkezőjét bizonyította be.

Azt tudom biztosan, hogy közvetlen és barátságos tudok lenni már elsőre, úgy, mintha ezer éve ismerném azt, akivel először beszélek. Már nem lepődöm meg ha felhív valaki akit nem ismerek, hisz ez majdnem minden napos. Elsőre nagyon furcsa volt, de megszoktam.
Azt hiszem ez az a téma, ahol megint csak magamról és a saját szemszögemből beszélhetek.

Szóval ott van a közvetlen barátságosság, ami nem keverendő össze azzal, mikor kapcsolat feelingje van az egésznek. Mert emellett ott van az is, hogy ha valaki korán túllép egy határvonalon, akkor nagyon gyorsan felemelkedik a fal és haza akarok menni. Képletesen.
De akkor ott vége a közvetlenségnek, és nézek értetlenül. Holott lehet én csináltam az egészet a közvetlenséggel. A félreértelmezhető jelekkel. De hát ha egyszer nekem jól esik az, hogy ezer éves barátként kezelem a pár hete, hónapja ismert embereket?? Mert mi különbség van ha szimpatikus valaki? Számít hogy 1 hónapja ismerem vagy 10 éve? Mennyivel tudok többet arról, akit 10 éve ismerek?
Megint több lesz a kérdés, mint a válasz...

És mi van akkor, ha nem félreértelmezhetőek a jelek, hanem egyértelműen többről szólnak, mint barátság? Hogy közöljük mindezt? 10 éve még egyenesen megmondtam. Ma már azt hiszem nem tenném.
De miért?? Mi változott rajtam kívül? 30 évesen még lehet ezt, 40 évesen már nem?

Persze más, ha társkereső oldalon ismerkedünk, de az most nálam kilőve. Azt hiszem az ismerkedés mint kapcsolatkeresés is. Ezzel az aspektussal nem foglalkozom egyáltalán, nem úgy indulok el otthonról már hosszú hónapok óta, hogy hátha... Hátha most. Már nem. Ettől én még nyitott vagyok ilyesmire, csak nem teszek érte egy lépést sem. Mert már furcsának látom a világot, másnak mint 10 éve. Mások az emberek is. A férfiak, de a nők is. Minden furcsa, és én ebben már nem akarok részt venni. Nem vagyok hús, nem fogok dolgokat csak azért tenni, hogy eladjam magam. Nem leszek nem-én, nem leszek karácsonyfa, sem valami koplaló vagy izomszálkásító tornabajnok. A közvetlenség megvan, de nem feltétlen arról szól, hogy akarok valamit.
Sokaknál látom azt, hogy kaparnak valamiért ami nem is 100%-ig olyan ami nekik jó, amiben több a megalkuvás mint a kompromisszum, és nem engedik el, ezer körömmel ragaszkodnak hozzá. Azt mondják, ha túl okos vagy, nehéz a társkeresés, vagy inkább társtalálás. De miért?? Bár nem hiszem hogy a túl okos kategória vagyok, inkább valahol az okos és a nem-hülye között.
Ebben ilyen, másban más.
De mivel megvagyok így is, nem adom lentebb az igényeim, és nem alkuszom meg csak azért, hogy ne legyen az ágyam másik fele üres. Persze könnyű nekem, mert már van elég gyerekem, nem kell csak azért pasit fognom, nehogy kifussak az időből.

Azt hiszem nem a világ furcsa, csak a dolgok átlátása teszi furcsává. Mikor a másik emberben meglátjuk a mozgatórugóját. Felfedezzük mennyi energiát lopkod másoktól a "törődéssel", az elesettséggel, a bizonytalansággal, az örök elégedetlenkedéssel, akkor gondolkodunk el, vajon milyen is lehet ennek meg annak a társával az élete? De nem furcsa, mert el kell tudni fogadni, vannak ilyen emberek is, és olyan emberek is. Ritkán tudatosul valakiben, hogy mit miért tesz, és amíg van vétel az adására, addig hadd sugározzon.
De én ezekben a játszmákban már nem akarok részt venni.
Ehhez meg nekem van meg a jogom.

Honnan is kezdtük?
Ja, igen.
A közvetlenség.

Akkor elmondom, hátha most a férfi olvasók kicsit rosszabbul érzik magukat, vagy igazságtalannak érzik amit írtam, vagy bármi. Értem én, hogy amíg hal van horgász is lesz, de számomra rohadtul elkeserítő az, hogy a nők meddig le nem alacsonyodnak, csakhogy eladják magukat. És azt hiszik attól hogy bekerültek valaki köreibe, attól valamivel többek, mint én, az egyedülálló. De én sosem leszek olyan egyedül mint az, aki eladta a lelkét a melegségért. Mert amit arról írtam, hogy ennek a melegségnek elsősorban önmagunk felé kell meglenni, tehát alapértelmezésben magunkat kell megkedvelni, szeretni, elfogadni, azt én úgy is gondolom. EZ most tök közvetlen volt.

Azon gondolkodom most, hogy vajon miért gondolom azt, hogy nem értenek engem? Talán azért, mert sokat kiadok. És a sok nehezen érthető, az már sokrétű, nagyobb megértés kell hozzá, és az sosem fog érteni, aki nem hasonszőrű. Szerintem. De ez persze nem igaz, mert az empátia is elég, nem kell hasonlónak lenni. A zárkózottat érteni fogják, holott valószínű sokkal bonyolultabb, de nem ad ki semmit magából, semmi bonyolult. Kintről.

Mondjuk ha arról beszélek, hogy a zeném, ami megszólal, az átrendezi a sejtjeim, az a testem egészében szól, azzal együtt rezgek amíg tart, azt érti mindenki? Vagy csak az, aki átél hasonlót? Átengedtek magatokon hasonlót?

2 megjegyzés :

  1. Jó reggelt! :-)
    Az írásod eleje nagyon ismerős. Fiatal műszerészként mentem javítani tévét, meg mindenfélét, és volt, hogy az ajtóban állva - egyik kezemben a táskám, másikban a ketté hajtott kemping bringa - megkérdezték: Kit keresel, öcsi?
    Aztán pár perc alatt megoldottam a hibát, és én voltam a nagyon okos... pedig csak friss volt a tudásom, aki előttem nem oldotta meg, az a bácsi korábbi (csöves) korszak neveltje.
    No, ezután jött a bizalmaskodás, pedig én pénzért vettem az alkatrészt, és a munkámat adtam el, mint mások.
    Ha teljes odafigyelésre volt szükségem, főzettem magamnak kávét, és volt macska is, aki bemászott a tévébe, amíg én a sortrafót építettem újra a szőnyegen törökülésben.
    Szóval ezek az emberek rámcsörgettem este 11-kor, mert világosság volt, és akkor biztos nem alszom, én meg azért voltam fel hajnali kettőig, hogy a megigért időpontot tartani tudjam.
    Már csak ezért is nehezem viselem a spicces embereket. Elvesztik a metakommunikációs képességüket. Csak az orrbaverős ÁLLJ-ra húzzák el a csíkot.
    Ennél már csak egy nőnek lehet nehezebb, mert úgy vagyunk programozva - mi fiúk - hogy az ellenkezés-húzodozás az előjáték.
    No nekem a huszonéves korom pl. úgy telt, hogy az első mimóza mozdulatra kifaroltam, mert a szakmai tanulságokat analógiásan átvittem a férfi-nő kapcsolatra is.

    VálaszTörlés
  2. Szia! Érdekes amit írsz. Arról, hogy a húzódozás csak előjáték lenne. Saját nézőpontot ismerek csak. Én taktikázásból sosem mondok nemet. Csak azért, mert valami még hiányzik. Igent sem mondok taktikázásból. Csak akkor, ha minden ami ahhoz az igenhez kell, megvan. De a nem az nem.

    Érdekes hogy felhozod a spicces embereket. Mert eredetileg leírtam, de töröltem, hogy nem zavar a tegezés, és nem tegezek vissza mindenkit, mert mondjuk az öreg néni akkor is csókolom ha ő sziáz engem, a férfi pedig 60 év alatt simán visszategezős. Kivéve ha alkesz, piás. Mert azt rettentően gyűlölöm.

    VálaszTörlés

Ha a véleményed nem titok, a neved se legyen az :) Tisztelj meg az aláírásoddal.

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...