2014. április 2., szerda

Mese a kék hegyekről







Megint a véletlenek (?).
Mostanában megelégszem azzal, hogy a ház közelében üldögélek a kis vízmosás mellett. Nem rég fedeztem fel a helyet, van egy fa amin ülni is lehet, háttámla is akad, és csend van. Persze akkor, ha megvárom a 2 órát, mikor már sem postás, sem kenyeres kocsi nem jön.
Sok a madár, de ez szerintem minden erdőben így van.
Most úgy elbizonytalanodtam.
Mert van egy ragadozó madár, ami mostanában repteti az utódját. Szerintem legalábbis mikor két felnőtt és egy kisebb madár vijjog, a kicsi hangja is és repülése is bizonytalanabb, az ezt jelentheti. A hangjuk alapján ölyvek, de a netes infók szerint az majd júniusban hagyja el a fészket. Így most ezt nem tudom biztosra írni. Mármint hogy melyik ragadozót látom reptetni.
A hangokat meghallgattam (madárhangok), megállapítottam hogy héja is és sólyom is biztos él az erdőben, mert egyértelműen felismerhető hogy hallok ilyen madárhangokat, ölyv rengeteg van az utak mentén is és röpködve a ház környékén is.
A véletlenekre visszatérve.
Szóval üldögélek kint, csak úgy, céltalanul. Eljátszom a gondolattal, hogy Anglia. mert a tesóm agitál, menjünk. De én nem akarok. Szerinte be vagyok tokosodva ide, az életembe.
Nem is tudom. Én nem érzem hogy mennem kéne, azt érzem, minden rohadtul hiányozna. Nem tudom az életem azzal azonosítani, hogy Magyarország a lejtőn halad, hogy minden egyre rosszabb, mert szerintem ezek olyan dolgok, ami személyenként változó megítélésű.
Aki szeret panaszkodni és a rosszat látni, annak ilyen. Aki bizakodóbb, annak nem ilyen. Aki odafigyel a nagy egészre, de a legfőbb mégis a saját világa, annak megint más.
Én nem pánikolok azon, mi lesz velünk. Pedig az én távoli jövőm pont olyan bizonytalan, mint mindenkié. A környéken a munkalehetőségek korlátozottak, stb. Nem megyek bele, mert nagyjából mindenhol ugyanolyan.
Nézem a kis liget növényeit, hallgatom a madarakat, és arra gondolok, hogy ilyen azért mindenhol van. Fű, fa, virág, állatok, szellő, napsütés, illatok. De az nem EZ. Csak ilyen.
Nézem, és arra is gondolok, hogy mindenhol van ugyanilyen, akkor mindenhol van pont annyi rossz is, mint jó. Ki melyik végét látja a dolgoknak.
Van akinek mondjuk az én életem egy beazonosíthatatlan valami, amiben gyerekek sivalkodnak, nincs egy kézzelfogható nevelési keretem, nőnek mint a gaz, szinte gyeplő nélkül futkosnak, igazodom a dolgaikhoz, változtatok azon amihez ragaszkodtam, mert nekik úgy a jobb, stb.
Van akinek az én életem egy irigylésre méltó élet, mert van gyerekem, nem köt a munka béklyója (dehogynem, csak nem elismert állás az anyaság, és kötetlen a munkaidő), és én szabadnak érzem magam. Így, mivel ezt gondolom magamról, ez vagyok.
Szabad.

Nos, ezek voltak a gondolataim.
Pár nap múlva ideértünk a könyvben, ez a mese jött.
Előre szólok, kemény élet lecke-mese.
Utána még írok.

A nagy irtásról, ahova az õzek hajnalonként legelni kijártak, messzire elláthatott a szem. Széles nagy völgyek, hullámos dombhátak fölött távoli hegyekig. Kékek voltak ott messze azok a hegyek, szépségesen kékek. És a fiatal õzek, kik éppen látni tanulták a világot, megkérdezték mindig anyjukat:
- Miért kékek ott túl azok a hegyek?
És az õzanyák emlékezet óta, mindig ugyanazt felelték ilyenkor:
- Mert ott nincs farkas és nincs róka. Nincsenek kutyák és nincsenek gonosz emberek. Csak békesség van ott, nyugalom és csönd. Csupa lóhere nõ a réteken, és soha sincsen tél. Szél nem jár arra, és a lomb nem hervad el. Nincsen hó, fagy, csupán jó meleg, nap nap után. Azért olyan kékek azok a hegyek.
 Akkor miért nem megyünk oda? — kérdezte meg erre valamennyi kis õz emlékezet óta, aki csak ott nõtt föl a nagy irtáson.  És valamennyi õzanya, aki valaha is fiakat nevelt, ezt felelte erre:
- Nem lehet, fiacskám. Nem lehet.
És sóhajtott hozzá, vágyakozó szomorúsággal, ahogy csak õzanyák tudnak sóhajtani.
Az õzfiak legnagyobb része nem kérdezõsködött tovább. Belenyugodtak abba, hogy nem lehet. Õzek voltak, és az õzek sorsa belenyugodni a változatlanba. De minden esztendõben akadt egy-egy a nagy irtás õzfiai között, aki tovább nyújtogatta vékonyka nyakát, meresztgette kíváncsi két szemét a kék hegyek felé, és tovább kérdezett.
- Miért nem lehet?
Ilyenkor az õzanya, kinek ilyen kíváncsi fiacskája volt, megbotránkozva csapta hátra a füleit, úgy mondta:
- Nem lehet, mert nem lehet!
És dobbantott is hozzá a lábával, ahogy haragos õzanyák szoktak. Olyan õzfiú, aki ebbe se nyugodott bele, egy ha akadt csak minden esztendõben. Aki megkérdezte:
- Akkor honnan tudni, hogy mi van ott? Ha nem lehet oda menni és megnézni?
Az õzanya, akit ez a kérdés ért, elkomolyodva és nagyon titokzatos képpel ennyit felelt csupán:
- Onnan jöttek volt az õseink. Valamikor nagyon-nagyon régen.
Többet aztán nem mondott egy szót sem. Ha pedig a fiacskája ebbe se nyugodott bele, és tovább merészelt kérdezõsködni, úgy meglökte, hogy menten belesuppant egy tüskés szederbokorba, és alaposan összeszurkálta magát benne. Többet aztán nem kérdezõsködött senki a kék hegyek felõl álló esztendõig. Csak bámulták az õzek hajnalonként álmodó nagy szemekkel a távoli kék meseföldet, mely csupa édes levelû lóherét terem, ahol nincsen farkas és nincsen róka, nincsenek kutyák és gonosz emberek, nincsen szél, és nem hull le a lomb. Télen, amikor zúgó förgeteg kavarta a havat, dideregve húzódtak össze fagyos vackukon az irtás õzei, és álmodtak a messzi kék hegyekrõl. Szemüket lehunyták, hogy ne lássák maguk körül a jeges szürkeséget, és gondolatban ott legeltek az örök-napfényes lóheremezõkön, ahol nincsen tél soha, nem fáznak és nem éheznek az õzek.
Így volt ez, mióta csak õzek éltek az erdõben, és nem változott azóta se semmi.
 

Csak éppen egyszer. Egyszer történt valami.
Egy fiatal õzbak, egyike azoknak, akik nem nyugosznak bele, elhatározta, hogy megkeresi az utat, mely visszavezet a messzi kék hegyekhez.
Kerek esztendõn át készült a nagy útra. Edzette magát. Nagyokat szaladt meredek hegyoldalakon. Árkokat ugrott. Erõsítette izmait. Tervét nem árulta el senkinek, csak játszótársának, egy másik fiatal õznek. Mikor eljött a tél, és vacogva kaparták együtt a havat élelem után, biztatva mondogatta:
- Meglelem az utat, biztosan meglelem, és visszajövök érted. Nem fázunk többet és nem éhezünk többet. Napos lóheréseken legelünk örökké. Ha farkas elõl bújtak, vagy csahos vadászkutyák kergették õket, így bátorította remegõ kis társát:
- Ne félj, ott nem lesz több veszedelem. Ott nincsen farkas és nincsenek kutyák. Megkeresem az utat, meg én, és visszajövök érted!
Eltelt a tél. Izmos fiatal bak lett belõle. Szürke ruháját levedlette, agancsa is kinõtt. Aztán egy szép, harmatos nyári hajnalon így szólt társához, a karcsú kis õzsutához:
- Most elindulok. Várj reám, mert visszajövök érted, és elviszlek magammal azokba a szép kék hegyekbe, ahol örök a csönd és a nyugalom, nincsen szél és nincs veszedelem, és nem hull le a lomb soha.
Azzal elindult. Ment, ment, szemközt a kék hegyekkel. Völgybe le, dombra fel. Ment, mendegélt réteken, mezõkön át. Patakokon és gerinceken át, ment, ment.
Egy szép napon egy nagy folyóhoz ért. Ahogy ott állt és nézdegélt, meglátott a folyó partján egy vadmacskát. Hevert a napon és ásított.
— Jó napot — köszönt illedelmesen a fiatal õzbak —, hol lehet átmenni ezen a nagy vízen?
A vadmacska ránézett és csodálkozott.
— A vízen? Ott lentebb, a fákon túl. De miért akarsz átmenni?
— A kék hegyekhez megyek — felelte büszkén az õzbak.
— A kék hegyekhez? — bámult rá a vadmacska. — Melyik kék hegyekhez?
— Hát van belõlük több is? — ütõdött meg az õzbak.
— Minden hegy kék — felelte a macska, és ásított.
— Tévedsz — rázta meg az õzbak a fejét —, amelyiken én lakom, az nyáron zöld és télen fehér!
— Igazán? — álmékodott a vadmacska. — Azt hittem, hogy csak nálunk van ez így!
Azzal nyújtózott és újra ásított.
Az õzbak megkerülte a fákat, és meglelte a gázlót. Átkelt a folyón. Néhány napra rá a hegyek lábánál volt. Felnézett rájuk, és a szíve boldogan vert.
— Itt vagyok hát végre! Ugye, hogy megleltem az utat?
Lent zöld volt a hegy, nem kék. Éppen olyan zöld, mint odahaza. Bükkfák voltak rajta, és tisztások. De fönt, egészen fönt kék volt igazán!
Elindult hát fölfelé.
A tisztásokon fû nõtt, rendes fû. Elvétve akadt lóhere is közte. Nem baj, gondolta magában, ha nem is tiszta lóhere az egész, ahogy anyánk mondta. Fontos, hogy nincs tél és nincs veszedelem.
Tetszett a hely. Szépek voltak az erdõk, és a tisztások is szépek. A forrásoknak jó vize volt. Kiválasztott hát egy szép helyet magának, és ott megtelepedett. Evett, ivott, hevert.
— Jól kipihenem magam — határozta el —, aztán visszamegyek, és elhozom õt is. És mindenkit, aki jönni akar!
Boldog volt. Szeretett volna belekiáltani a világba: megleltem az utat a kék hegyekhez! Nincs többé tél! Nincs többé éhezés, fázás! Nincs több veszedelem!
Evett, ivott, pihent. Gyönyörködött a beteljesült álomban. Az idõ telt. Egy este aztán elhatározta:
— Holnap elindulok vissza.
Azon az estén hûvös szél indult. Éjfél körül megeredt az esõ. Reggel is esett.
— Megvárom, míg kitisztul — gondolta.
Várt. Az esõ esett. Nyirkos ködrongyok fityegtek a fákon. Szürke volt az ég, szürke volt a föld. Barátságtalan szél süvített az erdõn. Vizes volt minden és hideg.
A fiatal õzbak elszomorodott kissé.
— Úgy látszik, itt is van esõ. Nem baj — vigasztalta magát —, de nincsen tél és nincsen veszedelem. Ez a fontos.
Néhány napig esett, aztán egy éjszaka megfordult a szél. Csípõsen fütyült a fák tetején, és az égen megjelentek a csillagok.
— Napsütés lesz megint! — örvendezett a fiatal õzbak. — Reggel megmelegszem és indulok!
Hajnalra valóban kisütött a nap. De a fû recsegett, amikor kilépett a tisztásra. Fehér volt és furcsán recsegett.
Döbbenve hajolt le a fûhöz és megszagolta.
— Dér… — suttogta. — Dér!
És ahogy fölemelte a fejét, meglátott egy nyírfát és a nyírfán néhány sárga levelet. Sokáig állt ott mozdulatlanul, és a sárga leveleket nézte.
Hirtelen tompa ütés érte a lábát, és fülébe csattant egy puskalövés. Egyetlen ugrással a sûrûben volt, és rohant fölfelé. Háta mögött éles hangon csaholt egy kutya. Futott, menekült riadt rémülettel. Aztán valahol messze, bent az erdõ sûrûjében megállt. Nézte a lábát. Vérzett. Éles fájdalom szaggatta a sebet. Lehajtott fejjel, sokáig állt ott. Aztán lassan, bicegve lement a patakhoz, belegázolt a vízbe, és sokáig, sokáig állt ott. A kutya már nem csaholt többé. Mélységes csönd ült az erdõn.
Késõbb kisántikált a patakból, bevánszorgott a sûrû szedresbe és lefeküdt. Napokig feküdt ott mozdulatlanul. Mikor az éhség lábra állította, bicegett. Evett, ivott, újra lefeküdt. Napokig, napokig.
Közben megsárgultak körülötte a fák, és szellõjáráskor levelek hullottak. Nagy veres foltok lepték el a szedrest is, mintha valami láthatatlan óriás váltott volna keresztül az erdõn.

Mire begyógyult a seb, már hószaga volt a szélnek. Kopasz gallyakat zörgettek a fák. Hegyek tetejét hasukkal súrolták a lompos, vándorló felhõk.
Lassan megindult lefelé. Mire a sûrûbõl kiért, szállingózni kezdett a hó is. A szálasban lihegve rohant el mellette egy idegen õz.
— Fuss! Menekülj! — kiáltott oda rémült lihegéssel. — A túlsó patakban farkasok járnak!
Egy jó darabig együtt futottak, aztán egy gerincen az idegen õz megállt.
— Nem láttalak még erre. Hova való vagy?
— Messzire — felelte a fiatal õzbak lihegve.
Szeme keresve nézett a távolba, és lám, völgyek és dombok szürke hullámain túl egyszerre meglátta az otthoni hegyek halvány körvonalait.
— Onnan jöttem — mondta, és orrával a messzi hegyek felé bökött.
— A kék hegyekbõl? — döbbent reá az idegen õz.
Megütõdve hallotta a kérdést, és ahogy újra oda nézett, valóban kékek voltak a hegyek ott messze. Az otthoni hegyek. Kékek!
— Onnan — bólintott elszorult szívvel.
— Az nem lehet — rázta meg a fejét határozottan a másik —, ott nincsenek õzek. Valamikor az õseink jöttek onnan. Ott nincs farkas és nincs róka. Nincsenek kutyák és nincsenek gonosz emberek. Örök a békesség, a nyugalom és a csönd. Csupa lóhere terem a réteken, és soha sincsen tél. Szél nem jár arra, és lomb nem hervad el. Azért olyan kékek azok a hegyek. Hazudsz, ha azt mondod, hogy onnan jöttél!
Azzal megvetõleg elfordult tõle és elment. Vissza se nézett.
A fiatal bak még állt egy darabig, és bámult, bámult, döbbenve a távolban ködlõ kék hegyek felé. És egyszerre valami mérhetetlen nagy vágy fogta el, valami fájdalmas és szomorú vágyakozás a régi irtás után, az ismerõs szálasok, meghitt tisztások, védelmezõ sûrûségek után. A patak után, melynek fodros tükrében elõször nézegette növekvõ agancsát, a sûrû lombú kis fenyõ után, melynek védelmében meghúzódni jó volt…
És lassan, bicegve, lehajtott fejjel elindult a kék hegyek felé.
A hó akkor még sûrûbben hullott. Mire az erdõ aljára ért, már fehér takaró födte a mezõket is, míg szeme ellátott, és a puha fehér hópelyhek percek alatt elfödték a nyomát is, mintha csak arra se járt volna soha.
Fagyos tél volt, mire hazaért. Éhes õzek kaparták fázva a havat.
Bicegve, lassan haladt az irtáson fölfelé. Borzolt volt és sovány. A kis õzsuta messzirõl meglátta, és örömtõl csillogó szemekkel rohant elébe a havon keresztül.
— Hát megtaláltad? Hát igazán visszajöttél értem? Ugye, indulunk máris! Olyan rossz itt! Hideg van, és nincs mit enni! Ugye, elviszel innen az örök napsütésbe, lóherés rétekre, ugye elviszel…?
Az õzbak megállt. Visszanézett a messzi kék hegyekre, és lehajtotta fejét.
— Anyánknak igaza volt — mondta halkan —, nem lehet oda menni.
Így volt.
És havazott.


Elolvastam a gyerekeknek, nekem azt mondta amiről fentebb írtam. Hogy messziről minden szebb, de bent ugyanaz van, mint otthon. És az, amit magaddal viszel. Ha remény, akkor az. Ha könnyek, akkor az. De fel fogod ismerni: az egész világon minden hely ugyanolyan, de nem ugyanaz. Szilinek azt mondta a mese:
- Nem az a lényeg hol vagyok, csak velem legyen akit szeretek.
Mert ő ezt látja.

4 megjegyzés :

  1. ha magaddal tudod hozni az optiizmusodat, akkor sok szempontból könnyebb lesz itt... már ha valaha elindulsz... s nem magad miatt, a gyerekek miatt... igaz, mindig hiányozni fog az otthon, de jobb évente egyszer havi minőségi időt otthon tölteni, mint egész évben otthon lenni, s ne legyen enegriád, erőd szeretteidre, mert felőrölnek a mindennapok... de ez csak az én véleményem...

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, igazad van. Biztos a tesómnak is, hogy nehezen indulok, nehezen változtatok ekkorát az életemen :)

      Törlés
  2. én csak a mesére reagálnék és az nagyon szép volt ♥

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. :) igen. Elfogytak, és újra kell majd mesélnem őket :)

      Törlés

Ha a véleményed nem titok, a neved se legyen az :) Tisztelj meg az aláírásoddal.

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...