2014. április 29., kedd

Kötelező?

Játsszunk el kicsit a gondolattal, mi van ha foglalt, más felé elkötelezett partnerünk van. Mire jó az?
Megnyerhetetlen helyzet, sok okból. Mert lehet, hogy sosem hagyja el, és akkor kár az éveket, hónapokat, perceket rá pazarolni. Ráadásul én úgy gondolom, miattam sose hagyjanak el senkit, aki felém nyit, az szabadon tegye.
Anno egy női lapban olvastam egy cikket, riportot, amiben a férfi elmondta, ő csak férjezett nőkkel kezd, mert azok nem akarják megfogni, nem akarnak elköteleződést, mert máshová kötik őket az anyagiak.
Majdnem megint káromkodtam így írásban, de nem teszem. Művelt emberek is olvasnak ám.
Szóval anyagiak??
Erről szól minden?
Igen, no és a félelmekről. Fél a sok ember az elköteleződéstől, mert fél kiadni magát, fél beengedni egy idegent a saját világába, hisz akit beengedünk, az joggal részt is akar venni benne. A kialakult rendembe ha belép valaki, akkor dolgoknak változni kell. A legtöbb ember tán úgy gondolkodik, hogy jó ez így neki, nem akar semmi változást, így maradjon minden meg a régiben.
És ott vannak azok a főképp férfiak, akik a nagy terített asztalról szeretnek szemezgetni, hisz ha a vad elesik, akkor meg kell kicsit segíteni. No nem nagyon, csak pár életpercnyit. Hisz jön a következő.
Igen, vannak akik így élnek, sosem megállapodva, és én sajnálom őket. Ettől mondjuk még nem változik semmi, hisz nem az én sajnálatomra és véleményemre várnak hogy rendbe tegyék az életüket, dehogy.
Nem is kell.
Azért írtam le bátran, hogy főképp férfiak, mert ebben merek általánosítani. Nem azért mert bármilyen soviniszta lennék, hanem így látom.
Ennek ellenére úgy vélem, a legtöbb férfi is szeretne valami fixet, valami boldog kapcsolatot, de valahogy mindig a következő jobbra várva kutat, míg el nem telnek az évek.
Nemrég még én is úgy gondoltam, hogy nem várhatom el senkitől, hogy feladjon egy kapcsolatért bármit, nem várhatok el olyat, hogy változtasson bármit az életében.
De már nem gondolom így, mert beláttam, hogy ha ebben maradunk, akkor mindig mindenki egyedül lesz. Mert két körnek össze kell olvadni, egymást keresztezve létrehozni egy középső kis részt, a közöset. Egyébként csak gurulnak egymáson, csak a falaikkal érintve a másikat.
Értelmetlen.
Szóval mindent összevetve én nem értem mikor valaki házasként másokkal akar randizni, szexelni. Nem értem ezt, nem értem azt a felfogást, hogy nem hagyom el a társam, mert nem ártott nekem. Csak már nem szeretem annyira, hogy hűséges maradjak.
Ha ő nem ártott nekem, akkor én miért ártok neki? Amiről nem tud az nem fáj? Ugyan már, ezt senki nem hiheti komolyan.

Nem, nem fordult meg a fejemben semmi a tegnapival kapcsolatban, csak gondolkodtam. Még annyira sem érdekel hogy közöljem vele a véleményem, egyszerűen a továbbiakban kerülni fogom, és ennyi.

Amúgy a nagy végkövetkeztetésem annyi, hogy ez egy létező dolog, és így van jól. Nem tudjuk megváltoztatni, és nem is kell. Mert mint egy hozzászólásban írtam, a világ kétpólusú, a meleg mellett van hideg, a száraz mellett nedves, és a jó mellett nem jó is. Ha van hűség, akkor van hűtlenség is. Ki-ki maga dönti el, mit akar az élettől. Akarok-e bárki szeretője lenni, vagy inkább csak elvagyok így egyedül? Nem hitegetem magam, kell a társ, annak aki nem egyedüllétre született, de nem minden áron.
Még az is idetartozik, hogy talán megint a szeretet, önmagunk szeretete ahová mutat ez az egész.
Ha elhagyom aki elvett, aki hozzám jött, ki fog szeretni? Kilépve a szülői árnyékból, fázva az egyedülléttől beleugrani egy kapcsolatba, csak a melegség miatt, a belelátott dolgok miatt, a szerelemnek nevezett érzéshalmaz miatt, ami sokszor hónapokig sem tart, szerintem nagy hiba. Ilyen alapokra gyereket vállalni megint hiba. Sok ember szerintem a gyerekvállalás mellett az egyedüllétre sem érett.
Ezek közül én is részese voltam párnak, tudom miről beszélek. Önmagunkat elfogadni és szeretni az egyik legnehezebb feladat, de megoldható. És akkor nem kell belemenni ilyen megalázó viszonyokba, a kis melegség miatt, az érzésnek hitt, szeretethiányból fakadó nemi vágyféle miatt.

Tudom, hogy az önsegítő könyvek tömege jelent már meg, mind másról és ugyanarról szól: arról, hogy valamit változtatni kell. Ezt sokan érezzük.

Elkötelezettség. Tudjátok miről szól? Hogy ÉN eldöntöttem valamit. Valamikor eldöntöttem, és ennek a döntésnek a következményeiben élek. Hogy ez jó-e nekem, azt én tudom. De ha nem, ha változás kell, akkor vállalni kell az őj döntést is a következményeivel együtt. Egyébként csak egy öncsalás az egész.
Magyarul: ha megcsalom a párom, a saját döntésemhez leszek hűtlen, önmagam csalom meg. Önmagamnak hazudozok.


Leértékelés

Borongós bejegyzés, nem kellemes téma.
De beszélni kell róla, mint ahogy én is tettem pl. a lányommal.
Le vannak értékelve a nők.
Ennyi általánosítás belefér azt hiszem, akinek nem inge nem veszi magára.
Tegnap kaptam egy szuper ajánlatot, ennek kapcsán és még sok minden más kapcsán kezdtem gondolkodni rajta.
Összefutás, pár szó beszélgetés egy férfival, telefonszám csere, lévén tud segíteni ebben-abban. majd meglepődésemre felhív.
- Még nincs itt amiben segíteni kellene.
- Nem baj nem ezért hívtalak.
- Mondd.
- Gyere át pár percre.
Átmegyek, majd mondja:
- Tudod miért hívtalak?
- Nem, majd megmondod.
- Na, találd ki.
Ennyiből ki is találtam.
- Tudod összevesztünk az asszonnyal, és így vezetem le a feszültséget.
- Ó, inkább békülj ki vele, mert ebből itt nem lesz semmi barátom.
- Legalább a melled mutasd meg.
- Nem, inkább megyek, szia.
- Nincs harag?
- Nincs.
Ami a történetben elgondolkodtató:
Ha nem lennének erre ugró nők, lányok, akkor leállt volna a módszerrel évekkel ezelőtt. De vannak. Miért??? Mondhatnánk hogy IQ negatív, írástudatlan fajták, de ugyan már! Mindenhol vannak, normális, "meg nem mondanád róla"-nők is, akiknek ennyi elég a vetkőzéshez. És amíg nevetnek emberek, köztük nők is olyan viccen:
"- Mondta apám, legyek kedves a lányokkal, mert náluk a világ összes puncija."
Addig miről beszélünk?
Most akkor puncival azonosítja magát aki ezen nevet?
Én vagyok túl merev?
Ezt mondjuk nem hiszem, aki ismer tudja hogy ez nem igaz, sőt, elég laza vagyok sok-sok téren.

Hogy miért mentem át?
Ebben a vidéki viszonylatban ez nem meglepő. Ismerjük egymást, behívnak mert van valami varrnivaló, mert unatkozik egyedül (inkább nénik), beszélgetni akar, mutatni akar valamit, ad valamit, de ezért még sosem hívott be senki :)

Mondtam is itthon Anyunak, hogy ennyire jó nőnek még sosem éreztem magam. Hogy feszültség levezetés! Atyám, ez nagyon állati! Ez aztán ismer a lelkem minden rezdülését!
Nős és piás férfiakkal nem-kapmánycsend idején sem foglalkozom, így aztán duplán-triplán is NEM volt az a nem.

Kampánycsend: mondtam: egy évig nem foglalkozom pasiügyekkel. De ilyenkor kinyílik a csatornafedél, mikor ilyesmit határoz el az ember és be is tartja, szóval kinyílik, és jönnek a zombik.
Húznak le, és minél jobban ellenállsz, annál jobban húznak.
A telefonszámát átírtam "Ne vedd fel"-re.

Aztán amíg a neten terjed hogy a női nem valójában igen, és ez nők részéről is meg van osztva, vicces, addig mit várunk?
Tulajdonképp azt, hogy senki ne általánosítson. Attól hogy 1-2-sok nő ilyen, attól még nem mind. Attól hogy a férfiak egy része puncinak tekinti a nőket, hogy feszültséglevezetésnek hívja a szexet, attól még nem mind.

Bő téma ez, sokat lehetne még írni róla, jobban kifejteni, de minek? Le van írva a lényeg.

2014. április 21., hétfő

Jelen

Mostanában túl sok nálam a "nem is tudom".
Nem tudom hogy van, csak látásmódom van, véleményem van.
A "szerintem" nem a tuti.
Nem a megfellebbezhetetlen, semmi ilyesmi, csak vélemény.
Mégsem tudom másképp közölni, mint ahogy én látom, márpedig az nekem akkor és ott úgy van.
Akkor és ott, mert ez majdan változhat, változik is.
Azt hiszem nem vagyunk fixen ilyenek, olyanok, a világ sem az.
A mai szememmel így látom, holnap tán teljesen másképp.
Így álljatok ahhoz, amit itt olvastok, vagy akárhol máshol.
A tudományban sincsenek fix dolgok, a ma tudása tegnap fantazmagória volt, a holnap tudása ma csak az elképzelése valakinek.

A zenéken keresztül megismerhetsz valakit?
Nem hiszem.
De képet kaphatunk arról, aki hallgatja.
Amit én hallgatok, beivódik a gyerekeimbe.
Akaratlanul is részesülnek belőle, dudorásszák.
Én így voltam anno anyám zenéivel, mivel nagy választék nem lemezekből, hallgattam Neotont, Koóst, Hofit ezerrel, és minden mást is. Ezek közül van amit ma is szeretek, van ami lekopott.
Jöttek a saját kedvenceim, elsőnek A-ha, Europe, Bon Jovi.
Érdekes mondjuk, hogy anyunak volt Barry White lemeze, de akkor nem érdekelt. Most nagyon szeretem.
Lehet meg kellett érni rá? nem tudom, a gyerekeim sem kattannak rá még :)
Pedig ez pl. nagyon jó.

Azt nagyon nagy örömmel veszem, ha kérik a telefonjukra ami a kedvenceim közt van. Mikor Szabolcs Iron Maident dúdolgat, Szili Metallicát énekel mikor takarítok, dolgozom, és zenével csinálom. Lívia a Millió rózsaszál-t énekelgeti.
Szeretem elővenni a régi kedvenceim, akkora dolog újra hallani a régi nem hallott zenéket, most ez a Bon Jovi szám a nyerő.

A gyerekeim ugyanúgy átveszik a kedvenceim nekik tetsző darabjait, majd hozzáadják a sajátjukat, barátok által megismerteket. Így (is) épül fel a zene a családban.

Most jó lenne elmenni egy klubba. Egy régi, igazi old-diszkóbam soul-blues-funky zenékkel, műfüsttel, élő Barry White, Bon Jovi fellépéssel. Álom, mi? Igen, nagy valószínűséggel nem lesz benne részem :) Ők már nem fognak pár ezer ember előtt játszani, főleg Barry...

Azt hiszem ez a bejegyzés sokkal mélyebb és több mint látszik...

2014. április 20., vasárnap

Semerre

Olyan, mintha semerre nem mennék.
Pedig megyek.
Mégis toporgást érzek, mert nagy dolgok nem történnek.

Az a helyzet, hogy bármi zajlik, az élet nem áll meg, a fennakadást tudomásul vesszük, és ennyi. Folytatódik minden, akkor is ha változtatni kell 1-2 apróságon. Látom hogy a sufni tetejét meg kell oldanom, mert beázik, de MOST nem tudom. Ma hétvége van, hóvége van, rég ilyen már, nem újdonság, csak most már problémás, mert kéne a helyiség eddig nem használt része. Amit a beázás miatt nem használtunk, lévén oda esik az eső.
Látom ezt, mármint amit írtam, hogy meg kell csinálnom, zavar hogy én magam nem tudom megoldani, zavar hogy várnom kell, más oldalról meg siettetve érzem magam, szóval nem egyszerű.

Mint ahogy az élet sem, mert minden jó mellett vannak ugye a rosszabb dolgok.
Mondhatnám így is.
Én viszont úgy akarom mondani, és úgy látom, hogy minden rossz és negatív mellett az élet sokkal inkább jó és élhető, mint nem.

Azt is érzem, azaz úgy érzem mindent elmondtam már.
Itt a blogban.
Írtam már mindenféle módon, hangnemben, stílusban, és mindenféle dologról, a dolgokat mindenféle megvilágításban és nézőpontból.
Amit tudtam, megírtam.
Úgy érzem toporgok és egy helyben állok.
Adok magamnak pár napot és eldöntöm írok-e tovább ide.
Illetve máshová is ugyanígy és ugyanezt tudnám írni, mivel még mindig ez vagyok. Mivel toporgok, nem történik semmi plusz, nem tudok új dolgokról írni.
Vagy még mindig érdekes, hogy szeretem az erdőt? Hogy bemegyek és percekig állok, beszívva az illatokat, hangokat és látványt? Értitek hogy két erdő nem lehet ugyanolyan? Hogy nekem ez az egy ilyen? Akkor ez szerelemféle, nem?
Lehet hogy ez nem is jó. Most jut eszembe. A szerelem érzése nagyjából állandó az életemben 30 éve. Csak a tárgya változott.
A szerelem sokféle lehet.
Olyan amit a partner iránt érzek, a normál, átlag szerelem, a mindenen átívelő, megsemmisítő érzelmi kavalkád.
Van az, mikor nem személy, hanem pl. kutya akit nagyon, az átlagnál jobban szeretünk.
Nekem volt ilyen. Természetesen nem úgy mint egy embert, de jobban szerettem mint egy kutyát. Akkor azt mondtam, ő a gyerekem.
Nem tudom ennél jobban megmagyarázni az érzelmek milyenségét. Mármint ahogy én látom.
Van az átlag szimpátia az átlag szimpatikus ember felé. Egyfajta szeretet, mert nem semleges, hanem kedvelem. Ez lehet egyoldalú is, lehet hogy akit kedvelek, az nem viszonozza. Van ilyen. Attól még kedvelhetem. A barátot kicsit jobban kedvelem, és a barátság mindenképp kölcsönös érzelem. Ha nem az, akkor csak az egyik használja a másikat. A családi érzelmek mások. Azok még talán többfélék mint a szerelem.
De a gyerekem sem úgy szeretem mint egy barátom. Azt hiszem ha egy barátban csalódok, az a csalódás valahol mindig ott lesz. Ha a gyerekem okoz ilyesmit, azt hamarabb elfeledem, mert az egész viszony és hozzáállás más.
De én valahogy biztos másképp látom, a naivságom miatt. Én hamar megbocsátok, akkor is ha megbántanak, akkor is ha csalódok. Mert hiszem, hogy az emberek alapból jók. Ezért zavar a negatív hozzáállás az élethez, a világhoz, ezért akarok segíteni mindenkinek, pedig nem lehet.
Annyira nehéz ezt tudomásul venni, hogy nem akar mindenki másképp élni mint amit a világ nyújt (a rossz vagy másképp jó dolgok kiküszöbölésére gondolok), de azért el lehet fogadni.
Viszont elfogadni valamit nem jelenti azt, hogy totál túltettem magam rajta és nem akarok ennek ellenére mást látni magam körül mint zombikat.
Elfogadhatom hogy az átlag ember szeret zombi lenni, mert másképp megbolondulna. Másképp fájna neki a létezés, ha látná mi minden zajlik körülötte. Nem. El kell fedni cukorral, habbal, tévével,  hamis, kreált  dolgokkal.

Visszatérve az érzelmekre, azt hiszem a gyerekünk iránt érzett szeretet és a szerelem nagyon közel állnak egymáshoz. Persze ez is másfajta érzelem, de mégis hasonló.
Lehet ilyen az erdő iránt?
Lehet.
Volt egy kocsim is 10 éve, amivel kapcsolatban hasonlóan éreztem.
Még mindig hiányzik, nem miattam lett vége, ha hasonlót látok, megdobban a szívem.
Meg lehet magyarázni?
Nem tudom, de zavar hogyha nem tudok valamit megmagyarázni vagy megérteni, pedig valószínűleg egyszerű.

Megkérdezte valaki, egy másik nő, egy jó kinézetű, szimpatikus és kedves nő, hogy ha velem ilyen jól el lehet beszélgetni és értelmes vagyok meg normál kinézetű, akkor miért nem állnak sorba a pasik, miért nem találok valakit? Ez egy hónapja volt. Mondtam neki, hogy igazából nem keresek, így ebben a formában nem is találok. Azt is mondják, hogy ha egy nő okos, akkor pont annyival nehezebb neki a társtalálás. Elhiggyem hogy butának kell látszani? Csak a kérdések halmaza nő bennem ám! Tényleg másnak kell látszani? Tényleg csak másnak sminkelve és hasszorító-bugyizva lehet kimenni az emberek közé? Nem akarom ezt hinni, hogy ez így van. Mert ha igen, akkor nekem lőttek, mert én ugyan nem fogok szerepekbe bújni. Akkor egyedül élem le az életem, de legalább nem csalom meg magam.
Szerepeket a gyerekekkel játszom csak.
Vagyok nő, anya, akinek lehet panaszkodni, aki meghallgat és igyekszik segíteni. Vagyok emellett az is, akivel lehet "verekedni", játékosan szétszedem őket, mert a fiúknak ilyen játék is kell. Küzdünk, harcolunk, és érzelmezünk is.
Még mindig nem tudok egy csomó mindent, de ezeket már mind leírtam.
Ismétlem magam.
Semerre nem megyek?

2014. április 15., kedd

Ma

Lehet hogy ez a nagy tervek és fogadalmak éve. Hogy miből mi valósul meg, az még nem látható. Mert azt hiszem nagyon nehéz megváltozni, még akkor is, ha minden pillanatban látom min is kell, melyik gondolatnak, gondolatcsoportnak nincs helye.
Észrevettem valamit, ami nem újdonság. De valahol kicsit unalmas, hogy az univerzum vagy akármi mindig betömi a lyukakat. Megoldok egy problémát, ott a következő. Lehet persze "mi lett volna ha" játszmát játszani magunkkal, de halál felesleges. Mi lett volna ha letojom a bojlercsöpögést, hisz eddig is csöpögött, és mit tudom én, megráz valakit az áram? Nem lett, nem gondolok rá.
Rendbe tettem a ház villanyóra gondját, itt a bojler. Most nincs, vízmelegítés van, és szerencse ebben a helyzetben a rossz idő, mert nem gáz este befűteni.
Talán vén vagyok, mamásodom, mert tegnap pl. a saját szobámban is begyújtottam, annyira fáztam. Holott ez egy vastagfalú, aránylag jó hőtartású ház.
Mindegy, most bojler, aztán nem tudom.
Mint ahogy azt sem tudom, mit kéne átírnom az alapprogramozásomban, hogy ez a helyzet nagyobb lottónyeremény nélkül is helyreálljon. Merthogy nem is lottózom. De anyám szerint ez egyszerűen így van. Ha nincs nagyobb szintlépés, akkor ez a küzdelem állandó.
Oké, ismerem a mérleg-elvet, hogy az élet kiegyenlíti a dolgokat, a mérlegnek középen kell állni, egyik felében a jó dolgok, másikban a kevésbé jók vannak.
Ismerem, de attól még unhatom, nem?
Mindig is voltak dolgok, amik másnak komolyak, én pedig tojok rájuk. Más, másoknak kevésbé fontos részek pedig számomra agyalósabbak. Mint ez a blog is. Van aki még hülyének is néz a sok agyalás miatt, mert felesleges, másnak pedig bejön. Én is így vagyok talán, valahol majd valakinek bejön a sok hülyeségem, kevésbé hülyeségem. Az a baj a dolgokkal, hogy már megváltoztam. Még mindig megvannak a tojok rájuk dolgok, de a fontossági sorrend más lett, egy-két része az életnek elment a kevésbé fontos kategória irányába, más előbbre lépett.
Azt hiszem az eddig leírt x sorral semmi újat nem mondtam.

Amin változtatni akarok épp fentebb van leírva.
"Az a baj a dolgokkal" így kezdtem a mondatot. Ehelyett "az a jó a dolgokkal" látásmódra váltok. Igaz, hogy túlmagyarázzam, nekem nincs negatív látásmódom, de még mindig túl sok ilyen mondatot repítek ki magamból.
És ez olyan mint a torna, a fogyókúra: nem holnap kell elkezdeni, hanem MOST.
Járhat az agyam azon, hogy az élet basszus rövid, már lazán eltelt a fele, mi lesz ha megint olyan helyzetbe kerülök, hogy csak mennek az évek értelmetlenül? Tényleg értelmetlen volt? Nem. Csak egy része volt az, mégis olyan mint a befejezett jelenidő: a hatása még most is tart. Arra a hatásra gondolok, hogy félek a jövőbeli elvesztegetett évektől, holott csak én tudok tenni azért, hogy ne következzen be. Mégpedig úgy, hogy minden nap valami értelmes dolgot csinálok. Hogy visszanézve se legyen értelmetlen.
Amire gondolok nincs összefüggésbe a gyerekeimmel. Legalábbis nem szorosan. Arra gondolok, hogy ők egyszer önálló életet fognak élni, és nekem nem akkor kell majd elkezdenem agyalni, mit kezdjek magammal.
És már megint hülye vagyok, hisz ha a gyerekekre bontom vissza a dolgot, akkor nézzük csak: Lívia 10 év múlva 14 éves lesz, szóval még mindig foglalkozást igényel, én meg már 50 leszek. Így az egész probléma meg is szűnhet, hisz nem egy megoldható dolog, abba is hagytam a rágódást.
De van min változtatni. Vagy csak elfogadni hogy ilyen vagyok. Ma.

2014. április 13., vasárnap

Cikk máshonnan, téma a Rendszer

Szemelvények a cikkből, folytatásért kattintsatok erre a linkre

A történelem nagy lázadásai többnyire nagyon véresek voltak, és a lázadók nemigen jártak jól. Vezetőiket hol keresztre feszítették (nem arra a valakire gondolok), hol izzó trónusra ültették, hol guillotine alá dugták, hol lepuffantották, hol drogfüggővé tették. A lázadásokat leverték, azután az uralkodó réteg még szorosabbra fogta a gyeplőt, nehogy újra megtörténjen.
Egy uralkodó, vagy az uralkodó rend elleni lázadás még akkor sem vezetett jóra, ha a fennálló társadalmi rendet megdöntötték. A felkelők néha rosszabbnak bizonyultak, mint elődeik.


Osztályozott információk

Mérhetetlen mennyiségű információval bombáznak minket minden egyes nap. Osztályoznunk kell az információkat, melyek elérnek minket, hogy rendet tehessünk magunkban – és figyelmet szabadíthassunk fel.
A következő kategóriákat használhatjuk:
Fontos – lényegtelen.
Igaz – hamis.
Most – majd.
Ha bejön egy infó, az első, amit el kell döntenünk vele kapcsolatban, az a következő: hatással lehet-e a jövőnkre? Ha nem, akkor lényegtelen. Ha igen, akkor fontos.
A második: igaz vagy nem igaz? Ezt úgy tudjuk eldönteni, hogy cselekvést rendelünk mellé, és nézzük, mi történik.
A harmadik: most kell vele foglalkoznunk, vagy majd? Ha jön felénk egy kisbolygó, ami 300 évre tönkre vágja az apály-dagály ciklust, de csak 98 év múlva ér ide, akkor ma még nem feltétlenül kell vele foglalkoznunk.

2014. április 12., szombat

Spontán

Bírom a spontán dolgokat.
Bírom mikor egyszerűen pillanatok alatt eldöntök valamit, mert eszembe jut, mert szembe jön a lehetőség, és kiderül: több a jelentősége, mint hittem.
Legalábbis nekem óriási volt, mikor két napja felmentünk Szabolccsal a nagy zsidódombra, lesétálni az ebédet. Jól fújt a szél, ilyenkor félelmetes a fék között. A zsidó sírokig nem is mentünk el, mert messziről is látni lehetett, hogy a tölgyest átrendezte a viharos szél. Egy fa kettétörve, inkább nem megyünk tovább, döntöttem el, majd abban a pillanatban felemelkedett előttünk 5 méterrel egy megzavart sólyom, és a szelet kihasználva lassan felemelkedett. Pár pillanat, s követte a társa, ő jobbra volt tőlünk, szintén 5-10 méternyire.
Mondtam már hogy imádom a madarakat?

A spontán humort is nagyon szeretem.
Hétvége, pakolászok a konyhában, anyám is, egymástól függetlenül. Hívjuk Kevint. Jön. Én is, anyu is a kezébe adunk egy-egy akármit, mondván: szennyes.
Abban a pillanatban lép be az ajtón Szabolcs, kérdezve:
- Mi lesz az ebéd?
Ekkor hangzik el a Kevinnek szinte egyszerre mondott "szennyes", erre Szabolcs:
- Az nem túl jó..- és megy tovább.

Megyünk együtt Szabolccsal boltba. Villanyoszlop, tetején madár. Nagyobb galamb volt.
De messziről néztem, néztem, tanakodtam: biztos galamb?
Erre a kisfiam:
- Nem anya, az egy szirti sas.

Amúgy a kisfiam beteg volt a héten. Két napig. Négyet volt itthon. tegnap ment a dokihoz igazolásért, és a korának nehezen feldolgozható látványban volt része.
Előrebocsátom, ez egy normális falu, átlag, normál emberekkel, egy-két renitens család vagy pár ilyen ember, de azért állíthatom, hogy az átlag az normális. Lehet gyereket egyedül elengedni normál időkorlátok közt. Ahol mi lakunk az különösen jó hely, az orvosi rendelő közel van, közben posta, önkormányzat épülete, szóval nem kihalt, aránylag (helyhez mérve) forgalmasabb hely.
Gyerek jön haza a dokitól, elhagyja az önkormányzat épületét, közeledik a postához, majd kiáltást hall. Oda néz, és egy teraszon kefélő párt lát.
Hazajön, közli hogy egyedül soha többet nem megy el itthonról.
Oké, ez túlzás, de azt hiszem joggal retten meg, nincs szokva ilyesmihez, miért is lenne? Gondolkodom mit lehet tenni, érdemes-e szólni valahol emiatt, de a fiamat sem kívánom kitenni idegenek kérdezősködésének, és azt sem óhajtom hallgatni, hogy biztos tévedett, félreértett valamit.
Ő nem használta a kefélés szót, csak azt mondta hogy a férfi állt a nő mögött, és mozgott. Mivel iskolás, bőven hall ilyesmiről, nem vagyok álszent, tudom mi megy az iskolás gyerekeknél, hamar tisztába kerülnek ezekkel a dolgokkal. Mármint hogy mi mit jelent, ismerik a szavakat, csak épp más hallani a szex vagy kefélés szót és más látni ahogy igénytelen állatok ezt csinálják fényes nappal nyilvánosan.
Mi ezt átbeszéltük, túl fog lépni rajta.

Visszatérve a spontán dolgokra, a bojlerem is spontán tönkrement. Vége, finito, vehetek másikat. Addig gázon melegítek vizet, és most jól jön a hűvös idő, nem döglünk meg ha estére befűtünk, így pedig ott is melegszik a víz. Igazából más terveim voltak, kéne már a nyomtató, de az most csúszni fog.

Képek:
tölgyes

Nap


Szabolcs


2014. április 7., hétfő

Bal szív

Soha ne mondd hogy soha.
És soha ne tanítsd a gyereked félreérthető módon.
Kibogozom.
Kisgyerek, tanulja a kezeit. Melyik a jobb, melyik a bal.
Próbálom kötni neki valamihez, amit tud.
- Melyik oldalon van a szíved?
- Ezen. - általában mutatják a bal oldalt. Ha ezt sem tudja még, meg lehet mutatni, dobog, érezhető, azonosítható.
- Nos, azzal a kezeddel írsz.
Mondtam én Kevinnek, az egyetlen balkezes gyerekemnek, anno, mikor ovis lett, tanulta a kezeit. Melyik a jobb, melyik a bal.
Így esett meg, hogy a napokban elhangzott ez a beszélgetés:
- Anya, én érzem mindenhol a szívem.
- Például?
- Itt a combomban, ezen az oldalon a mellkasomban - mutat jobb oldalra.
- Igen, mert a combban van verőér, a jobb oldalra pedig kisugárzik. Én is érzem ezeken a helyeken.
- De te jobbkezes vagy.
- ???
- Én balkezes vagyok, baloldalon van a szívem.
Irtózatosan kiröhögtem. Napok múlva is röhögtem. Mígnem szembesültem azzal, hogy mindez miattam van. Mert félreérthetően tanítottam. Ergo én vagyok a hülye, ő csak megtanulta a leckét...

Gyerekek, én annyira felszabadult vagyok, olyan könnyű most az élet! Csak egy döntés kellett, csak annyi, hogy elhatározzam: nem kell most senki, szünet van, magammal foglalkozom. Kellett ugyan ehhez egy év, míg a tudott infó átért, tudatos lett, önálló elhatározásból fakadó döntéssé vált. Mert tudtam én már tavaly is, hogy elsőnek önmagam kell rendesen megalapoznom, mind külsőleg, mind belsőleg, de csak a belsővel foglalkoztam. És világossá vált az is, hogy a társ nem egy cél, mikor átjutunk egy célszalagon, és a további dolgok ismeretlenek. Nem.
Hisz látom, mekkora baklövések történnek szerte a világban azért, mert rossz célokat tűznek ki maguk elé az emberek. Mert cél a házasság, a kocsi, a kégli, nem számít milyen áron, nem számít hány év sitt vár rá emiatt, hány év adósságbörtönben való sínylődés. Cél a gyerek, mert idő van, mert tiktak, ketyeg az óra, mert az osztálytársak megállapodtak, mert 1-2-3 gyerekkel küzdenek immár, sőt már el is váltak, és ne folytassuk.
Nem.
Nincsenek célszalagok.
A véleményem az, hogy aki nem tud nyíltan beszélni a szexről, az éretlen hozzá. Persze nem a vulgár formára gondolok, hanem arra, mikor valamiért muszáj beszélni róla, akár fiatalnak a szülővel, akár partnerrel. Ezen az alapon aki nem tud egyedül meglenni, nem biztos hogy társas kapcsolatban megállja a helyét. Arra gondolok, hogy aki fél a magánytól (ami szerintem nem az egyedüllét szinonimája ám!!), az bizonyára tesz úgy dolgokat, hogy nem a szíve diktálja, hanem az egyedülléttől való félelem. Megint félreérthető leszek szerintem, nem biztos hogy ki tudom jól bontani.
Hagyjuk is.
Mindenesetre így gondolom, most így érzem. Hogy ha nem megy ne erőltessük, semmit. A döntésnek az adott emberben kell megszületni, saját magként kell kifakadni, gyökeret verni, másképp csak odahordott kiszáradt föld: lepereg. Ezeket többféleképp végigcsináltam, mint ahogy velem is megtörtént. Azaz nem csak én hordtam oda földet, hanem engem is hiába próbáltak formálgatni.
Ó, de olyan nehéz ez! Annyiféle ember van! van akit egész életében vezetgetni és támasztani kell mert eldől, van aki nem hagyja ezt. Az talán a baj, hogy én a nem hagyó típus vagyok, így a világból is ezt részesítem előnyben.
Nem baj ez, mert legalább nem hiszem azt, hogy egyedi a jelenség, vagy azt, hogy más ember nem létezik, csak én. Tudom hogy van másmilyen, és bármennyire fura és kissé érthetetlen, elfogadom. Nehéz, mert nem vagyok Buddha, magamból indulok, oda érkezem, minden példám ebből fakad, de igyekszem.


2014. április 2., szerda

Mese a kék hegyekről







Megint a véletlenek (?).
Mostanában megelégszem azzal, hogy a ház közelében üldögélek a kis vízmosás mellett. Nem rég fedeztem fel a helyet, van egy fa amin ülni is lehet, háttámla is akad, és csend van. Persze akkor, ha megvárom a 2 órát, mikor már sem postás, sem kenyeres kocsi nem jön.
Sok a madár, de ez szerintem minden erdőben így van.
Most úgy elbizonytalanodtam.
Mert van egy ragadozó madár, ami mostanában repteti az utódját. Szerintem legalábbis mikor két felnőtt és egy kisebb madár vijjog, a kicsi hangja is és repülése is bizonytalanabb, az ezt jelentheti. A hangjuk alapján ölyvek, de a netes infók szerint az majd júniusban hagyja el a fészket. Így most ezt nem tudom biztosra írni. Mármint hogy melyik ragadozót látom reptetni.
A hangokat meghallgattam (madárhangok), megállapítottam hogy héja is és sólyom is biztos él az erdőben, mert egyértelműen felismerhető hogy hallok ilyen madárhangokat, ölyv rengeteg van az utak mentén is és röpködve a ház környékén is.
A véletlenekre visszatérve.
Szóval üldögélek kint, csak úgy, céltalanul. Eljátszom a gondolattal, hogy Anglia. mert a tesóm agitál, menjünk. De én nem akarok. Szerinte be vagyok tokosodva ide, az életembe.
Nem is tudom. Én nem érzem hogy mennem kéne, azt érzem, minden rohadtul hiányozna. Nem tudom az életem azzal azonosítani, hogy Magyarország a lejtőn halad, hogy minden egyre rosszabb, mert szerintem ezek olyan dolgok, ami személyenként változó megítélésű.
Aki szeret panaszkodni és a rosszat látni, annak ilyen. Aki bizakodóbb, annak nem ilyen. Aki odafigyel a nagy egészre, de a legfőbb mégis a saját világa, annak megint más.
Én nem pánikolok azon, mi lesz velünk. Pedig az én távoli jövőm pont olyan bizonytalan, mint mindenkié. A környéken a munkalehetőségek korlátozottak, stb. Nem megyek bele, mert nagyjából mindenhol ugyanolyan.
Nézem a kis liget növényeit, hallgatom a madarakat, és arra gondolok, hogy ilyen azért mindenhol van. Fű, fa, virág, állatok, szellő, napsütés, illatok. De az nem EZ. Csak ilyen.
Nézem, és arra is gondolok, hogy mindenhol van ugyanilyen, akkor mindenhol van pont annyi rossz is, mint jó. Ki melyik végét látja a dolgoknak.
Van akinek mondjuk az én életem egy beazonosíthatatlan valami, amiben gyerekek sivalkodnak, nincs egy kézzelfogható nevelési keretem, nőnek mint a gaz, szinte gyeplő nélkül futkosnak, igazodom a dolgaikhoz, változtatok azon amihez ragaszkodtam, mert nekik úgy a jobb, stb.
Van akinek az én életem egy irigylésre méltó élet, mert van gyerekem, nem köt a munka béklyója (dehogynem, csak nem elismert állás az anyaság, és kötetlen a munkaidő), és én szabadnak érzem magam. Így, mivel ezt gondolom magamról, ez vagyok.
Szabad.

Nos, ezek voltak a gondolataim.
Pár nap múlva ideértünk a könyvben, ez a mese jött.
Előre szólok, kemény élet lecke-mese.
Utána még írok.

A nagy irtásról, ahova az õzek hajnalonként legelni kijártak, messzire elláthatott a szem. Széles nagy völgyek, hullámos dombhátak fölött távoli hegyekig. Kékek voltak ott messze azok a hegyek, szépségesen kékek. És a fiatal õzek, kik éppen látni tanulták a világot, megkérdezték mindig anyjukat:
- Miért kékek ott túl azok a hegyek?
És az õzanyák emlékezet óta, mindig ugyanazt felelték ilyenkor:
- Mert ott nincs farkas és nincs róka. Nincsenek kutyák és nincsenek gonosz emberek. Csak békesség van ott, nyugalom és csönd. Csupa lóhere nõ a réteken, és soha sincsen tél. Szél nem jár arra, és a lomb nem hervad el. Nincsen hó, fagy, csupán jó meleg, nap nap után. Azért olyan kékek azok a hegyek.
 Akkor miért nem megyünk oda? — kérdezte meg erre valamennyi kis õz emlékezet óta, aki csak ott nõtt föl a nagy irtáson.  És valamennyi õzanya, aki valaha is fiakat nevelt, ezt felelte erre:
- Nem lehet, fiacskám. Nem lehet.
És sóhajtott hozzá, vágyakozó szomorúsággal, ahogy csak õzanyák tudnak sóhajtani.
Az õzfiak legnagyobb része nem kérdezõsködött tovább. Belenyugodtak abba, hogy nem lehet. Õzek voltak, és az õzek sorsa belenyugodni a változatlanba. De minden esztendõben akadt egy-egy a nagy irtás õzfiai között, aki tovább nyújtogatta vékonyka nyakát, meresztgette kíváncsi két szemét a kék hegyek felé, és tovább kérdezett.
- Miért nem lehet?
Ilyenkor az õzanya, kinek ilyen kíváncsi fiacskája volt, megbotránkozva csapta hátra a füleit, úgy mondta:
- Nem lehet, mert nem lehet!
És dobbantott is hozzá a lábával, ahogy haragos õzanyák szoktak. Olyan õzfiú, aki ebbe se nyugodott bele, egy ha akadt csak minden esztendõben. Aki megkérdezte:
- Akkor honnan tudni, hogy mi van ott? Ha nem lehet oda menni és megnézni?
Az õzanya, akit ez a kérdés ért, elkomolyodva és nagyon titokzatos képpel ennyit felelt csupán:
- Onnan jöttek volt az õseink. Valamikor nagyon-nagyon régen.
Többet aztán nem mondott egy szót sem. Ha pedig a fiacskája ebbe se nyugodott bele, és tovább merészelt kérdezõsködni, úgy meglökte, hogy menten belesuppant egy tüskés szederbokorba, és alaposan összeszurkálta magát benne. Többet aztán nem kérdezõsködött senki a kék hegyek felõl álló esztendõig. Csak bámulták az õzek hajnalonként álmodó nagy szemekkel a távoli kék meseföldet, mely csupa édes levelû lóherét terem, ahol nincsen farkas és nincsen róka, nincsenek kutyák és gonosz emberek, nincsen szél, és nem hull le a lomb. Télen, amikor zúgó förgeteg kavarta a havat, dideregve húzódtak össze fagyos vackukon az irtás õzei, és álmodtak a messzi kék hegyekrõl. Szemüket lehunyták, hogy ne lássák maguk körül a jeges szürkeséget, és gondolatban ott legeltek az örök-napfényes lóheremezõkön, ahol nincsen tél soha, nem fáznak és nem éheznek az õzek.
Így volt ez, mióta csak õzek éltek az erdõben, és nem változott azóta se semmi.
 

Csak éppen egyszer. Egyszer történt valami.
Egy fiatal õzbak, egyike azoknak, akik nem nyugosznak bele, elhatározta, hogy megkeresi az utat, mely visszavezet a messzi kék hegyekhez.
Kerek esztendõn át készült a nagy útra. Edzette magát. Nagyokat szaladt meredek hegyoldalakon. Árkokat ugrott. Erõsítette izmait. Tervét nem árulta el senkinek, csak játszótársának, egy másik fiatal õznek. Mikor eljött a tél, és vacogva kaparták együtt a havat élelem után, biztatva mondogatta:
- Meglelem az utat, biztosan meglelem, és visszajövök érted. Nem fázunk többet és nem éhezünk többet. Napos lóheréseken legelünk örökké. Ha farkas elõl bújtak, vagy csahos vadászkutyák kergették õket, így bátorította remegõ kis társát:
- Ne félj, ott nem lesz több veszedelem. Ott nincsen farkas és nincsenek kutyák. Megkeresem az utat, meg én, és visszajövök érted!
Eltelt a tél. Izmos fiatal bak lett belõle. Szürke ruháját levedlette, agancsa is kinõtt. Aztán egy szép, harmatos nyári hajnalon így szólt társához, a karcsú kis õzsutához:
- Most elindulok. Várj reám, mert visszajövök érted, és elviszlek magammal azokba a szép kék hegyekbe, ahol örök a csönd és a nyugalom, nincsen szél és nincs veszedelem, és nem hull le a lomb soha.
Azzal elindult. Ment, ment, szemközt a kék hegyekkel. Völgybe le, dombra fel. Ment, mendegélt réteken, mezõkön át. Patakokon és gerinceken át, ment, ment.
Egy szép napon egy nagy folyóhoz ért. Ahogy ott állt és nézdegélt, meglátott a folyó partján egy vadmacskát. Hevert a napon és ásított.
— Jó napot — köszönt illedelmesen a fiatal õzbak —, hol lehet átmenni ezen a nagy vízen?
A vadmacska ránézett és csodálkozott.
— A vízen? Ott lentebb, a fákon túl. De miért akarsz átmenni?
— A kék hegyekhez megyek — felelte büszkén az õzbak.
— A kék hegyekhez? — bámult rá a vadmacska. — Melyik kék hegyekhez?
— Hát van belõlük több is? — ütõdött meg az õzbak.
— Minden hegy kék — felelte a macska, és ásított.
— Tévedsz — rázta meg az õzbak a fejét —, amelyiken én lakom, az nyáron zöld és télen fehér!
— Igazán? — álmékodott a vadmacska. — Azt hittem, hogy csak nálunk van ez így!
Azzal nyújtózott és újra ásított.
Az õzbak megkerülte a fákat, és meglelte a gázlót. Átkelt a folyón. Néhány napra rá a hegyek lábánál volt. Felnézett rájuk, és a szíve boldogan vert.
— Itt vagyok hát végre! Ugye, hogy megleltem az utat?
Lent zöld volt a hegy, nem kék. Éppen olyan zöld, mint odahaza. Bükkfák voltak rajta, és tisztások. De fönt, egészen fönt kék volt igazán!
Elindult hát fölfelé.
A tisztásokon fû nõtt, rendes fû. Elvétve akadt lóhere is közte. Nem baj, gondolta magában, ha nem is tiszta lóhere az egész, ahogy anyánk mondta. Fontos, hogy nincs tél és nincs veszedelem.
Tetszett a hely. Szépek voltak az erdõk, és a tisztások is szépek. A forrásoknak jó vize volt. Kiválasztott hát egy szép helyet magának, és ott megtelepedett. Evett, ivott, hevert.
— Jól kipihenem magam — határozta el —, aztán visszamegyek, és elhozom õt is. És mindenkit, aki jönni akar!
Boldog volt. Szeretett volna belekiáltani a világba: megleltem az utat a kék hegyekhez! Nincs többé tél! Nincs többé éhezés, fázás! Nincs több veszedelem!
Evett, ivott, pihent. Gyönyörködött a beteljesült álomban. Az idõ telt. Egy este aztán elhatározta:
— Holnap elindulok vissza.
Azon az estén hûvös szél indult. Éjfél körül megeredt az esõ. Reggel is esett.
— Megvárom, míg kitisztul — gondolta.
Várt. Az esõ esett. Nyirkos ködrongyok fityegtek a fákon. Szürke volt az ég, szürke volt a föld. Barátságtalan szél süvített az erdõn. Vizes volt minden és hideg.
A fiatal õzbak elszomorodott kissé.
— Úgy látszik, itt is van esõ. Nem baj — vigasztalta magát —, de nincsen tél és nincsen veszedelem. Ez a fontos.
Néhány napig esett, aztán egy éjszaka megfordult a szél. Csípõsen fütyült a fák tetején, és az égen megjelentek a csillagok.
— Napsütés lesz megint! — örvendezett a fiatal õzbak. — Reggel megmelegszem és indulok!
Hajnalra valóban kisütött a nap. De a fû recsegett, amikor kilépett a tisztásra. Fehér volt és furcsán recsegett.
Döbbenve hajolt le a fûhöz és megszagolta.
— Dér… — suttogta. — Dér!
És ahogy fölemelte a fejét, meglátott egy nyírfát és a nyírfán néhány sárga levelet. Sokáig állt ott mozdulatlanul, és a sárga leveleket nézte.
Hirtelen tompa ütés érte a lábát, és fülébe csattant egy puskalövés. Egyetlen ugrással a sûrûben volt, és rohant fölfelé. Háta mögött éles hangon csaholt egy kutya. Futott, menekült riadt rémülettel. Aztán valahol messze, bent az erdõ sûrûjében megállt. Nézte a lábát. Vérzett. Éles fájdalom szaggatta a sebet. Lehajtott fejjel, sokáig állt ott. Aztán lassan, bicegve lement a patakhoz, belegázolt a vízbe, és sokáig, sokáig állt ott. A kutya már nem csaholt többé. Mélységes csönd ült az erdõn.
Késõbb kisántikált a patakból, bevánszorgott a sûrû szedresbe és lefeküdt. Napokig feküdt ott mozdulatlanul. Mikor az éhség lábra állította, bicegett. Evett, ivott, újra lefeküdt. Napokig, napokig.
Közben megsárgultak körülötte a fák, és szellõjáráskor levelek hullottak. Nagy veres foltok lepték el a szedrest is, mintha valami láthatatlan óriás váltott volna keresztül az erdõn.

Mire begyógyult a seb, már hószaga volt a szélnek. Kopasz gallyakat zörgettek a fák. Hegyek tetejét hasukkal súrolták a lompos, vándorló felhõk.
Lassan megindult lefelé. Mire a sûrûbõl kiért, szállingózni kezdett a hó is. A szálasban lihegve rohant el mellette egy idegen õz.
— Fuss! Menekülj! — kiáltott oda rémült lihegéssel. — A túlsó patakban farkasok járnak!
Egy jó darabig együtt futottak, aztán egy gerincen az idegen õz megállt.
— Nem láttalak még erre. Hova való vagy?
— Messzire — felelte a fiatal õzbak lihegve.
Szeme keresve nézett a távolba, és lám, völgyek és dombok szürke hullámain túl egyszerre meglátta az otthoni hegyek halvány körvonalait.
— Onnan jöttem — mondta, és orrával a messzi hegyek felé bökött.
— A kék hegyekbõl? — döbbent reá az idegen õz.
Megütõdve hallotta a kérdést, és ahogy újra oda nézett, valóban kékek voltak a hegyek ott messze. Az otthoni hegyek. Kékek!
— Onnan — bólintott elszorult szívvel.
— Az nem lehet — rázta meg a fejét határozottan a másik —, ott nincsenek õzek. Valamikor az õseink jöttek onnan. Ott nincs farkas és nincs róka. Nincsenek kutyák és nincsenek gonosz emberek. Örök a békesség, a nyugalom és a csönd. Csupa lóhere terem a réteken, és soha sincsen tél. Szél nem jár arra, és lomb nem hervad el. Azért olyan kékek azok a hegyek. Hazudsz, ha azt mondod, hogy onnan jöttél!
Azzal megvetõleg elfordult tõle és elment. Vissza se nézett.
A fiatal bak még állt egy darabig, és bámult, bámult, döbbenve a távolban ködlõ kék hegyek felé. És egyszerre valami mérhetetlen nagy vágy fogta el, valami fájdalmas és szomorú vágyakozás a régi irtás után, az ismerõs szálasok, meghitt tisztások, védelmezõ sûrûségek után. A patak után, melynek fodros tükrében elõször nézegette növekvõ agancsát, a sûrû lombú kis fenyõ után, melynek védelmében meghúzódni jó volt…
És lassan, bicegve, lehajtott fejjel elindult a kék hegyek felé.
A hó akkor még sûrûbben hullott. Mire az erdõ aljára ért, már fehér takaró födte a mezõket is, míg szeme ellátott, és a puha fehér hópelyhek percek alatt elfödték a nyomát is, mintha csak arra se járt volna soha.
Fagyos tél volt, mire hazaért. Éhes õzek kaparták fázva a havat.
Bicegve, lassan haladt az irtáson fölfelé. Borzolt volt és sovány. A kis õzsuta messzirõl meglátta, és örömtõl csillogó szemekkel rohant elébe a havon keresztül.
— Hát megtaláltad? Hát igazán visszajöttél értem? Ugye, indulunk máris! Olyan rossz itt! Hideg van, és nincs mit enni! Ugye, elviszel innen az örök napsütésbe, lóherés rétekre, ugye elviszel…?
Az õzbak megállt. Visszanézett a messzi kék hegyekre, és lehajtotta fejét.
— Anyánknak igaza volt — mondta halkan —, nem lehet oda menni.
Így volt.
És havazott.


Elolvastam a gyerekeknek, nekem azt mondta amiről fentebb írtam. Hogy messziről minden szebb, de bent ugyanaz van, mint otthon. És az, amit magaddal viszel. Ha remény, akkor az. Ha könnyek, akkor az. De fel fogod ismerni: az egész világon minden hely ugyanolyan, de nem ugyanaz. Szilinek azt mondta a mese:
- Nem az a lényeg hol vagyok, csak velem legyen akit szeretek.
Mert ő ezt látja.

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...